Hitlernek részvét, az izraelieknek megvetés
Az ír futball a jelek szerint felfedezte, hogy a kézfogás lelkiismereti kérdés is lehet. A történelmi időzítésen azért volna mit javítani.
A német válogatott játékosai náci karlendítéssel tisztelegnek a dublini Dalymount Parkban, az Írország elleni mérkőzés előtt, 1936. október 17-én. Írország 5-2-re győzött. (British Pathé, filmhíradó-részlet.)
1936. október 17-én a német válogatott a dublini Dalymount Parkban lépett pályára. A vendégek a himnuszok alatt náci karlendítéssel tisztelegtek. Horogkeresztes zászlókkal díszített busz vitte őket keresztül a városon. Az ír és a német csapatkapitány kezet fogott. A nürnbergi törvények addigra már megfosztották állampolgárságuktól a német zsidókat. A szívélyes ír fogadtatásnak ez nem volt akadálya.
Az ír és a német csapatkapitány kézfogása ugyanazon a mérkőzésen, 1936. október 17-én. A náci Németország válogatottjának dublini fogadtatásából a szokásos sportolói gesztus sem maradt el. (British Pathé, filmhíradó-részlet)
Múlt vasárnap, szeptember 27-én az ír játékosok nem voltak hajlandók kezet fogni izraeli ellenfeleikkel, és lehajtott fejjel álltak az izraeli himnusz alatt. Dara O’Shea csapatkapitány a játékvezetőkkel kezet fogott, Manor Solomonnal, az izraeli kapitánnyal nem.
Az ír történelemnek azonban a futballon túl is akadnak szégyenfoltjai. Írország berlini képviselője, Charles Bewley akadályozta a menekülő zsidók befogadását, miközben antiszemita rágalmakkal teli jelentéseket küldött Dublinba, és védelmébe vette a náci politikát. Oliver J. Flanagan képviselő 1943-ban a parlamentben méltatta Németországot, amiért elűzte a zsidókat, és követendő példának nevezte ezt Írország számára. Még a háború után is ellenállásba ütközött a bergen-belseni zsidó árvák befogadásának terve.
1945. május 2-án pedig Éamon de Valera felkereste a német követet, hogy részvétét fejezze ki Hitler halála miatt. A látogatást diplomáciai udvariassággal indokolta.
Az európai zsidóság kiirtásáért felelős ember halálakor be kellett tartani a protokollt. Izraeli futballisták esetében már egy kézfogás is túl nagy engedmény.
Az izraeli játékosok nem rendelnek el légicsapásokat, és nem alakítják a kormány politikáját. Mégis úgy bántak velük, mintha állampolgárságuk miatt személyesen kellene felelniük mindazért, amivel Izraelt vádolják. A politikai nézetkülönbség így emberek kirekesztésének ürügyévé vált, pusztán a nemzeti hovatartozásuk alapján.
A palesztin civilek szenvedése figyelmet érdemel. Az izraeli sportolók nyilvános megalázása pedig számonkérést. Egyetlen gázai gyereket sem véd meg az, ha Manor Solomonnal látványosan éreztetik, hogy még a kézfogásra sem méltó.
2026. szeptember 27. Az ír játékosok nem voltak hajlandók kezet fogni izraeli ellenfeleikkel, és lehajtott fejjel álltak az izraeli himnusz alatt. (Képernyőkép)
Milyen kényelmes történelmi önfelmentésre kínál alkalmat ez a jelenet. Egy ország megkerülheti a zsidókkal szemben elkövetett saját bűneivel való szembenézést, ha annál nagyobb magabiztossággal ítélkezik más országok zsidói fölött. Elég kollektív bűnösséggel vádolni az izraelieket, nyilvánosan megalázni őket, és a saját múlttal kapcsolatos kellemetlen kérdéseket máris elnyomja a taps.
Európa üldözött zsidóinak leszármazottai kerülnek a vádlottak padjára, miközben vádlóik elégedetten hirdetik, hogy okultak a múltból, és az üldözöttek oldalán állnak. Milyen praktikus. A múlttal nem kell szembenézni; elég egy új vád és egy közönség, amely kész megtapsolni a gyalázatot.
Írország múltja nem tesz jogtalanná minden Izraellel szembeni kritikát. A makulátlan nemzeti lelkiismeretnek ezt a látványos színjátékát azonban meglehetősen nehéz elviselni.
Ha az ír futball meg akarja mutatni, milyen messzire jutott Dalymount Park óta, kezdhetné azzal, hogy emberszámba veszi izraeli ellenfeleit.
