Kitépett gyökerek: kiállítás a bécsi zsidók száműzetéséről  

Rajzok, egy kézzel írott receptfüzet vagy egy családi fotó a bizonytalanba indulás előtti estéről. A Bécsi Zsidó Múzeum szeptember 30-án nyílt kamarakiállítása, a Hazátlanul. Bécsi zsidók a száműzetésben (Heimatlos. Wiener Juden im Exil) nem csak dokumentumok, hanem személyes emléktárgyak segítségével is igyekszik bemutatni, hogy az 1938-ban történt Anschluss után, amikor az osztrák főváros a zsidók jogfosztásának, kisemmizésének és elűzésének kísérleti terepévé vált, miként hatott a haza elvesztésének keserű tapasztalata.

„A hazától való elszakadás a számkivetés egyik olyan formája, amelyet eddig még alig tártak fel” – kezdte bevezetőjét Barbara Staudinger, a Bécsi Zsidó Múzeum igazgatója a sajtóbemutatón. A tárlat a nemzeti szocialista uralom idején kikényszerített emigrációt nem a szerencsésebbek sikertörténeteinek a szemszögéből mutatja be, hanem mint az eltávozás és a megérkezés nehéz útját. A menekültek a csupasz életüket ugyan meg tudták menteni, de sokuknak a lelke sérült, kötődése örökre odaveszett.

Az első kiállítási darab szinte arcul csapja a látogatót: egy túlméretes folyamatábra, amely azt hivatott érzékeltetni, hogy milyen megdöbbentően bonyolult bürokratikus útvesztőn kellett végigmennie a nem kívánatos személyeknek ahhoz, hogy elutazhassanak. Elképesztően sok hatóságot vontak be az eljárásba, csak azért, hogy minél jobban megalázzák az embereket. „A zsidóknak ugyan minél hamarabb el kellett tűnniük, de ahhoz először rengeteg papírt kellett összegyűjteniük” – magyarázta Caitlin Gura, a kiállítás kurátora. Egy tökéletesen megszervezett jogfosztási folyamatról volt szó. „Ezen a rendszeren keresztül az ember már nem számított embernek” – fejtette ki a kurátor.

Miután teljesítették a kivándorlás minden feltételét és találtak egy befogadó országot – ami szintén nem volt könnyű –, a kivándorlók elindultak a bizonytalan jövő felé. Legtöbbször olyan világgal találták szembe magukat, amely egyáltalán nem fogadta tárt karokkal a zsidó menekülteket. Ezt a Klagsbrunn családról készített fénykép szemlélteti, amint hajóval útban vannak Brazíliába, miután hónapokat a semleges Portugáliában várakozva töltöttek. Az arcuk komor, feszült. Látszik a felvételen, hogy az ismeretlenbe tartanak, hiszen nincs más választásuk.

A következő teremben olyan tárgyak láthatóak, amelyeket a menekülők otthonról vittek magukkal. Sokuknak szinte minden vagyonukat hátrahagyva kellett menekülniük, teljesen nincstelenül érkeztek meg. Azok a szerencsések, akik magukkal vihették személyes tárgyaikat, kiválasztották azokat, amelyekhez a legértékesebb emlékeik fűződtek. A kiállítás kurátora összetolt kartondobozokon és ládákon helyezte el őket a helyiség közepén, egy költözés hangulatát imitálva. Megrázó, hogy kinek mi volt fontos. Például Victor Klarwill és édesanyja, Elsa Kenyába ment. A poggyászukba népviseletet, azaz egy bőrnadrágot és egy dirndlit pakoltak. Tudhatták, hogy Afrikában semmi hasznát nem fogják venni, mégis fontos lehetett a számukra, hogy egy darab Ausztriát vigyenek magukkal. Egy viszontagságos utat mesélnek el Reinhold Eckfeld rajzai az indulástól, az észak-írországi börtönön át, ahol családjával ellenséges állam polgáraiként kezelték őket, egészen egy ausztráliai internálótáborig, ahol három évet kellett eltölteniük. Végül kiszabadultak. A kontinensnyi országban Reinhold megvalósíthatta álmát, építész lett. Testvére, az orvosnak készülő Waldemar, idegen maradt. Végül öngyilkos lett.

Itt olvashatóak az egyik legismertebb emigráns, Stefan Zweig A tegnap világa című könyvéhez készült jegyzetei is. A híres író, akinek köteteit Ausztriában elégették, sem talált nyugalmat az idegenben. 1942-ben Brazíliában véget vetett az életének. Műve poszthumusz jelent meg.

A kiállítás záróelemét Bethany Hobbs fotói alkotják. Ezeken dédnagymamája, Elly Pollak tárgyait örökítette meg, amelyeket az asszony Bécsből vitt magával, köztük egy bőröndnyi fényképet. Az dédunoka ma már semmit sem tud a képen látható személyekről.

Nem csak a Bécsből, hanem bármely országból, bármely településről elmenekült zsidók hasonló fájdalmas megpróbáltatásokon mehettek keresztül. A Bécsi Zsidó Múzeumnak talán elsőként jutott eszébe közel hozni a látogató számára, hogy milyen lelki gyötrelmekkel járt a kényszerű elszakadás a jól ismert, szeretett környezettől, majd megpróbálni gyökeret verni egy új hazában, ami nem mindenkinek sikerült.

 

A bemutató 2027. április 4-éig látogatható mindössze kőhajtásnyira Stephansdomtól, a múzeum Judenplatz-i részlegében.