Henry Kissinger: A palesztinkérdés és a nemzetközi rend

Írta: Henry Kissinger - Rovat: Politika, Történelem

A közel-keleti forrongások közepette haladt tovább a maga útján az úgynevezett békefolyamat – hol akadozva, hol teljes gőzzel –, hogy véget vessen az arab–izraeli konfliktusnak, amely már évtizedek óta maga volt a robbanásveszélyes patthelyzet.

1149225945

Golda Meir (balról) és Henry Kissinger

Négy konvencionális háború és számtalan nem konvencionális fegyveres összetűzés fordult itt elő; az összes iszlamista és dzsihádista csoport hadüzenetnek tekinti már magát ezt a konfliktusos alaphelyzetet is. Izrael létezését és többször is bizonyított katonai fölényét az egész arab világ megalázásként élte át. A soha egy talpalatnyi földet sem feladni doktriner elkötelezettség egyesek számára az Izraellel való együttélést a realitások elfogadásából hittagadássá változtatta át.

Nem sok kérdés keltett ekkora, elemi erejű indulatokat, mint az, hogy miképpen békítsék össze Izrael biztonsági és önazonossági törekvéseit, a palesztinok vágyakozását az önrendelkezésre, és a szomszédos arab kormányok igyekezetét egy olyan politika kialakítására, amely felfogásuk szerint összeegyeztethető saját történelmi és vallási előírásaikkal. Az érintett felek hosszú és gyötrelmes utat tettek meg – az elutasítástól és háborúzástól az együttélés nehézkes elfogadásáig – egy bizonytalan jövő felé.vilagrend_borito_small

Kevés nemzetközi probléma foglalkoztatta ennyire intenzíven az Egyesült Államokat, vagy követelt ekkora figyelmet az amerikai elnöktől. További kérdések egész sora is felmerült; mindegyiknek könyvtárnyi irodalma van ma már. Az érintettek rendszertelen tárgyalásokon, évtizedeken át foglalkoztak velük. Könyvünkben most csak egyetlen aspektusukat emeljük ki: a békés rendezésnek a tárgyaló felek által megfogalmazott egymással ellentétes koncepcióit.

Az araboknak immár két nemzedéke nőtt föl abban a tudatban, hogy Izrael Állam a muszlimok egy ősi, szent földjének a törvénytelen bitorlója. Az arab országok 1947-ben elutasították az ENSZ-nek azt a tervét, hogy a brit mandátum Palesztinát egy arab és egy zsidó államra ossza fel; azt hitték, hogy katonailag ők az erősebbek, és az egész területet követelték.

A frissen kikiáltott Izrael Állam elsöprésére tett kísérlet kudarca nem vezetett politikai rendezéshez és államközi kapcsolatok létesítéséhez, ahogy az Ázsia és Afrika legtöbb posztkoloniális konfliktusa esetében történt.

Ehelyett megkezdődött a politikai elutasítás és a nagy nehezen tető alá hozott fegyverszüneti megállapodások elhúzódó időszaka, miközben a háttérben munkálkodó radikális csoportok terrorista akciókkal igyekeztek térdre kényszeríteni Izraelt.

Jelentős politikai vezetők a vesztfáliai elvekre alapozott béketárgyalásokkal igyekeztek felülemelkedni a konfliktus konceptuális aspektusán – vagyis ezt a békét olyan, szuverén államokként megszervezett népek között kívánták megteremteni, amelyeket a realisztikusan felmért nemzeti érdekek, lehetőségek és képességek vezérelnek, nem pedig az abszolút érvényű vallási parancsolatok. Anvar Szadat túl mert lépni ezen a konfrontáción, s Egyiptom nemzeti érdekeit követve 1979-ben békét kötött Izraellel.

main_1200

Anvar Szadat egyiptomi elnök (balról), Jimmy Carter amerikai elnök és Menahem Begin izraeli elnök Washingtonban, a Fehér Ház kertjében 1979. március 26-án

Ezért az államférfiúhoz méltó tettéért azonban az életével fizetett: két évvel később meggyilkolta a hadsereg egy radikalizálódott, iszlamista csoportja. Ugyanerre a sorsra jutott Jichak Rabin, az első olyan izraeli miniszterelnök, aki megállapodást írt alá a Palesztin Felszabadítási Szervezettel: őt Szadat halála után 14 évvel egy szélsőséges zsidó nacionalista diák lőtte le.

Libanonban, Szíriában és a palesztin területeken (különösen Gázában) komoly politikai és katonai hatalomra tettek szert a radikális iszlamisták – a Hezbollah és a Hamász –, akik meghirdették, vallási kötelességként, a dzsihádot „a cionista megszállás” felszámolása érdekében.

Iránban az ajatollahok rezsimje rendszeresen megkérdőjelezi Izrael létjogosultságát; a korábbi államelnök, Mahmud Ahmadinezsád egyenesen Izrael elpusztítására szólított fel.

Az arabok hozzáállásában legalább három felfogás különíthető el egymástól: egy kisebb, elkötelezett, de nem nagyon hangos csoport elfogadja a békés együttélést Izraellel, és hajlandó is tenni érte; egy jóval nagyobb csoport szüntelen konfrontációk által el akarja pusztítani Izraelt; és végül ott vannak azok, akik hajlandók tárgyalni Izraellel, de részben azzal kívánják igazolni az egyezkedéseket, legalábbis belpolitikailag, hogy azok révén lépésről lépésre le lehet győzni a zsidó államot.

Izrael, a szomszédjaihoz képest csekély népességével és kicsiny területével (az ország a legkeskenyebb pontján mindössze 15 kilométer, de a legszélesebb pontján is csak 96 kilométer széles), vonakodott egy később esetleg érvényteleníthető dokumentum kedvéért területet átengedni, különösen a népesebb települések melletti körzetekben. Tárgyalási pozícióiban ezért igyekezett széles látókörűen és a kellemetlen részletekre is figyelve mindent jogi alapokra helyezni; ragaszkodott ahhoz, hogy pontosan meghatározzák a katonai biztonság követelményeit és a politikai biztosítékokat, s tette mindezt azzal a szándékkal, hogy azoknak a szenvedélyeknek ellenében megerősítse a békefolyamatot, amelyeket annak le kell győznie.

Az arab világban a palesztinkérdés valamennyit veszített a sürgősségéből, de semmit nem veszített a jelentőségéből. A békefolyamat fő résztvevőinek a figyelmét és energiáit mostanság leköti az a veszélyes fejlemény, hogy atomfegyverhez juthat Irán és néhány térségi csatlósa. Ez a békefolyamatot kétféle módon is érinti: egyfelől a térség meghatározó országai, mint Egyiptom és Szaúd-Arábia, diplomáciai szerepet vállalhatnak a békefolyamat alakításában; másfelől, ami még fontosabb, ezek az államok garantálhatják a létrejövő megállapodás érvényesülését. A palesztin vezetők önmagukban nem képesek fenntartani a békefolyamatot, a békére csak akkor van esély, ha a megállapodásokat nem pusztán tolerálják, hanem aktívan támogatják is a régió más kormányzatai. E sorok írásakor a jelentős arab államokat vagy polgárháború gyötri, vagy a síita–szunnita konfliktus és az egyre erősödő Irán okoz nekik fejfájást. Ugyanakkor előbb-utóbb a palesztinkérdéssel is foglalkozniuk kell, hiszen az lényeges eleme a regionális, és végső soron a világrendnek is.

Néhány arab vezető azt javasolta, hogy kössenek olyan arab–izraeli békét, amely lecsillapítja Izrael biztonsági aggodalmait az arabok érzelmeit és szándékait illetően: realitásként el kell fogadni Izraelt, anélkül hogy formálisan legalizálnák a létezését az iszlám Közel-Keleten. Izrael legelőször is egy olyan, kötelező biztosítékhoz ragaszkodik, hogy a békekötés nyomán a morális és törvényi elismerés konkrét cselekedetekben is megjelenik. Izrael ezzel túlmegy a vesztfáliai gyakorlaton, azt követelve, hogy zsidó államként fogadják őt el – amit viszont nem tud elfogadni a muszlimok többsége, ugyanis ez vallási és területi elfogadást is jelentene.

Több arab állam is bejelentette, hogy hajlandó diplomáciai kapcsolatot létesíteni Izraellel, amennyiben az visszavonul az 1967-es határok, vagyis a fél évszázaddal ezelőtti háborúnak véget vető tűzszüneti vonalak mögé.

A valódi kérdés azonban az, hogy a diplomáciai kapcsolatok miféle konkrét tetteket vonnak majd maguk után. Izrael diplomáciai elismerése véget vet majd az arab országokban azoknak a média-, kormányzati és iskolai kampányoknak, amelyek Izraelt törvénytelen, imperialista, már-már bűnöző betolakodóként mutatják be? Az arab tavasz felkeléseibe belerokkant arab kormányok közül melyik lesz hajlandó és képes nyilvánosan helyeselni és garantálni egy olyan békeszerződést, amely a gyakorlati kötelezettségvállalások pontosan rögzített listájával fogadja el Izrael létezését? Ez fogja ugyanis meghatározni a béke kilátásait, nem pedig az Izrael Államnak kínált, valamilyen formális elismerés.

A világrend két koncepciója közötti konfliktus mélyen bele van ágyazódva az izraeli–palesztin viszonyba. Izrael per definitionem egy vesztfáliai állam, ilyenként alapították 1947-ben; legfontosabb szövetségese, az Egyesült Államok, a vesztfáliai nemzetközi rend egyik kialakítója és legfőbb védelmezője. De a Közel-Kelet legjelentősebb országai és politikai tényezői többé-kevésbé az iszlám öntudat szemüvegén keresztül tekintenek a nemzetközi rendre. Izrael és a szomszédjai között sok olyan különbség van, amelyek elválaszthatatlanok a geográfiai és történelmi adottságoktól; ilyenek például a vízhez való hozzáférés, a természeti erőforrások, a specifikus biztonsági tényezők és a menekültek.

Más régiókban a hasonló problémákat általában diplomáciai eszközökkel oldják meg. Ebben az értelemben az egész helyzet lényege abban a kérdésben foglalható össze, hogy lehetséges-e a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti, viszonylag keskeny sávba beszorult két állam – Izrael és Palesztina – által képviselt két világrend együttélése. Itt minden négyzetkilométernek mindkét fél különleges jelentőséget tulajdonít, ezért a sikerhez valószínűleg előbb azt kell letesztelni, hogy ki lehet-e alakítani valamilyen ideiglenes rendezést a végleges megállapodás előtt, amely legalábbis javítja a gyakorlati együttélés kilátásait Ciszjordániának azon a részén, ahol adottak a szuverenitás attribútumai.

Kissinger-and-Sadat

Kissinger és Szaddat 1973. november 6.-án a jom kippuri háború befejezése után

Ahogy haladtak ezek a tárgyalások, a Közel-Kelet politikai és filozófiai evolúciója a nyugati világban ráirányította a figyelmet az ellentmondásokra. Az Egyesült Államok szoros kapcsolatot tartott fönn a Közel-Kelet minden fontos tényezőjével: Izraellel szövetségesi, Egyiptommal társulási, Szaúd-Arábiával pedig partnerségi viszonyt. Egy regionális rend akkor alakul ki, ha a legerősebb államok hasonló módon szemlélik és kezelik az őket érintő dolgokat. Ez a fajta koherencia eléggé bizonytalanná vált a Közel-Keleten. A legfőbb szereplők három fontos tekintetben különböznek egymástól: a belpolitikai fejlemények, a palesztinai arabok politikai jövője, és az iráni katonai nukleáris program jövője. A célokkal egyetértők között néhányan nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt be is ismerjék.

Szaúd-Arábiának és Izraelnek például a fontos kérdéseket illetően megegyezik a véleménye Iránnal kapcsolatban: nem szabad megengedni, hogy Irán atomhatalom legyen, és szükség esetén ezt katonai erővel is meg kell akadályozni. De a saját legitimációs szempontjaik miatt – Szaúd-Arábia esetében pedig az arab konszenzus miatt is – hivatalosan nem hirdethetik ki, hogy ez a véleményük, de még csak nem is utalhatnak rá az egyéb közleményeikben. Ez az egyik oka annak, hogy a régió túl nagy része még mindig nem tudta eldönteni, mitől rettegjen jobban: magától a dzsihádtól vagy inkább attól, hogy végre elkezdjen foglalkozni a dzsihádhoz vezető okok némelyikével.

A vallási és politikai konfliktusnak ebben a fejezetben leírt konzekvenciái látszólag teljesen különböznek egymástól. Valójában közös törekvés húzódik meg mögöttük a politikai és nemzetközi legitimáció új meghatározásának kialakítására.

Részlet Henry Kissinger Világrend című könyvéből, mely az Antall József Tudásközpont gondozásában jelent meg.

támogatás

Címkék:Anvar Szadat, békefolyamat, dzsihád, Henry Kissinger, Izrael, Jichak Rabin, Palesztin Felszabadítási Szerveze, Palesztin Hatóság