Három nő, három történet

Anyák, feleségek. Életútjaik különbözőek és kanyargósak. Indulásuk sem volt zökkenőmentes, egyvalamiben mégis egymásra leltek az út végén: zsidóságuk megtalálásában, pontosabban, „újra megtalálásában”. Álljon itt három eltérő történet olyan nőkről, akik elmesélték nekem, hogyan élték, élik meg vallásukat, származásukat, és hogyan menedzselik ezzel összefüggésben az életüket.

Eszter története:

Eszter viszonylag későn, kamaszkora elején szembesült azzal, hogy édesanyja révén zsidó származású, de vegyes családban nőtt fel. Egy kislány állt értetlenül a szülei előtt, amikor történelem tanulmányai során felfedezte a Holokausztot, illetve tanult róla, és nem értette, hogy miért csal vigasztalhatatlan könnyeket nagymamája szemébe, amikor a témát megemlíti. Hosszas kérlelés után nagymamája elmesélte a tizenkét éves kislánynak, hogy a Holokauszt alatt elpusztult az egész családja, és ötvennégy hozzátartozóját vitték el, mert zsidó származásúak voltak.

Esztert hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy akkor ő más, mint a többi ember. De miért? Miben különbözik? Hiszen nem tartottak semmilyen szokást sem ők, sem a nagyszülei. Eszter anyukája szintén kamaszkorában tudta meg, hogy zsidó származású. Arra lett figyelmes testvéreivel, hogy édesanyuk részéről nincsenek rokonok. Faggatni kezdték édesanyjukat, aki konokul tagadott, amelyet a rendszerváltás tudott enyhíteni, és a Soá után majdnem fél évszázaddal talált vissza önmagához, közösségéhez, talán az unokái „hatására”, akik nyíltan beszélnek származásukról és nem félnek megélni zsidóságukat.

Eszter a mai napig kutatja családfáját, amelyben nagy segítségére volt a nagymamája. Többek között kiderült, hogy haszid felmenőkkel is rendelkeznek, akik rabbik voltak, és a nagyváradi jesivában tanultak. Később Szabolcs megyében telepedtek le és tanítással foglalkoztak. Eszter gyerekként csodálva hallgatta nagymamája beszámolóit, de akkor még nem igazán tudta átérezni ennek az „örökségnek” a súlyát.

Apai részről felmenői gyakorló evangélikusok voltak, amely inkább meghatározta gyermekkorát, mert a zsidóságról minimális impulzus érte, hiszen nem beszéltek róla. Eszter érettségi után evangélikus teológiát kezdett el tanulni, mert mindig is érdekelték a vallások különböző szegmensei. Tanulmányai alatt találkozott életében először a bibliai héber nyelvvel, amelybe rögtön beleszeretett. A nyelv tanulása és tanulmányozása által került kapcsolatba „őseivel”.

A héber nyelv elevenítette fel öntudatát, vezette vissza származásához. A teológiát otthagyta és az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol Holokauszt túlélőkkel és a modern héber nyelvvel kezdett el foglalkozni. Ez az út kapcsolta vissza őt végérvényesen a zsidó körforgásba. Úgy gondolja, hogy számára a zsidóság megélése a hozzáállásban, a gondolkodásban, a mentalitásban, és minden olyan megfoghatatlan dologban rejlik, ami „belülről” jön, abból fakad, abban él az ő hite. Fiának, Izsáknak is ezt a szemléletmódot adta át, aki világi és vallási oktatásban egyaránt részesült. Izsáknak természetes volt, hogy a zsidóságot „választja”, hiszen benne már nem voltak félelmek, görcsök, belső, lelki ütközések, vívódások, mert ebbe született bele. Egyenletesebben indult az élete, mint édesanyjának, mert nem kellett lelki kontrasztokkal megküzdenie, ezért tudatosan dönthetett a zsidóság mellett. Eszter hazatalált, megérkezett. Zsidóságához a nyelv vezette vissza, amellyel a mai napig foglalkozik, csak most már ő oktatja, adja tovább, ezáltal tartja életben a családja, a fia és a következő generáció számára a judaizmust.

Réka története

Réka életútja szöges ellentéte Eszter történetének. Nagyon éles a kontraszt zsidóságuk megélése szemszögéből. Amíg Eszternél felmenői titkolták, hogy honnan és milyen családból származik és neki kellett kockáról kockára összeraknia a kis mozaikdarabkákat, addig Rékánál természetes volt, hogy szülei és nagyszülei folyamatosan meséltek neki arról, mi történt velük, min mentek keresztül a vészkorszakban.

Réka nagymamája az öngyógyításnak azt a formáját választotta, hogy folyamatosan mesélt az akkor még kislány unokájának arról, hogy mi is történt vele/velük a Holokauszt idején. Saját traumájának feldolgozására nem a hallgatást, hanem a mesélést választotta. Ezért Rékának gyerekkora óta természetes volt, hogy ő/ők zsidó származásúak, és ez nem rossz és nem valami olyan szégyenletes dolog, amit titkolni kell.

Három és öt éves kora körül szembesült azzal a ténnyel, hogy a nagyszülei Holokauszt túlélők, de akkor még csak annyit értett belőle, hogy ez egy rossz dolog volt – ám nem olyan „valami”, amiről nem szabad beszélni. Réka Keszthelyen nőtt fel, egy olyan kis városban, ahol ismerték egymást emberek, így pontosan tudták róluk is, hogy milyen származásúak, de ehhez semmilyen hátrány, megkülönböztetés, stigma nem párosult.

Nem éltek vallásos életet, a hagyományt sem tartották. Réka, érettségi után, a rendszerváltás idején Budapesten folytatta a tanulmányait, és akkor kezdett behatóbban foglalkozni származásával, identitásával. Az új közeg, az új barátok inspirálták a fiatal lányt arra, hogy megismerje önmagát, származását.

Réka elmesélt egy történetet a dédnagypapájáról és az ő imakendőjéről. Ez egy olyan sál volt, amit azok viseltek, akik még őrizték a hagyományt, de nem tiltakoztak az újítások ellen. A sál visszakerült a családhoz, a családi emlékdobozba, amely most Réka polcán pihen. 77 év után először viselte a dédunoka Réka ezt a sálat, amikor az éppen aktuális heti szakasz pár sorát felolvasta annak közösségnek tagjainak, amelyhez ő is tartozik. A hagyománylánc nem szakadt meg, hanem, mint a sál úgy tekeredett a leszármazott nyaka köré, mint a véget nem érő idő. A kapcsolatok megszakadhatnak, szétszóródhatnak, de a hagyomány, az örökség tovább adható, amelyet most Réka visz és ad tovább kislányának.

Transzgenerációs örökségként – véli Réka – azt a leckét kapta, hogy miként élje meg azt, ha valaki zsidónak születik. Akár vallás, akár életmód, ez ne legyen egyenlő a félelem érzésével. Ez a szorongás lehet az egzisztencia elvesztésététől, de akár az élettől való félelem is. Réka azt gondolja, nem lehet kiépíteni pozitív identitást zsidóként, ha az szégyenérzetből és titkolózásból táplálkozik. Ha ezek a negatív érzelmek szővik át az ember mindennapjait, akkor nem alakulhat ki pozitív kötödés a zsidó származással kapcsolatban.

Később, lánya születése után érezte azt, hogy tovább kell adnia azt a tudást, azt az örökséget, amit a génjeiben hordoz. Fontosnak tartja, hogy lánya is megismerje a hagyományt, azt a kulturális örökséget, amelyet ő is kapott a nagymamájától, mert az emlékezés, az emlékezet fenntartása örökíti tovább a hagyomány láncolatát.

Andrea története

Andreát már egészen korán, kislány korában elvarázsolta a Tóraszekrény és a benne található Tóratekercs. A Tóratekercset védő pólya bársony anyaga és a rajta található hímzések ámulatba ejtették. Szüleivel nagyünnepekkor jártak zsinagógába, mégis, Eszterhez hasonlóan később tudta meg, hogy mi történt a család felmenőivel. A tízéves kislány fejében a történelemkönyvek olvasása közben tudatosult, hogy zsidó származású. Nővérével, aki hét évvel idősebb nála, tudott erről először beszélni, aki felvilágosította Andreát, hogy igen, a szüleink zsidó származásúak, tehát Te is az vagy. Testvére elmagyarázta neki, hogy azért nem mondták el neki ezt a „titkot”, mert a zsidókat megölték, és ezért nincsenek biztonságban ők sem. Nővére megkérte arra, hogy őrizze tovább a „titkot” és ne mondja el senkinek, mert csak így élhetnek továbbra is biztonságban.

A kis Andival megfordult a világ. Nagyon nehezen élte meg azt, hogy barátainak sem mondhatta el a nyomasztó családi titkot. Egy külön, belső világot alakított ki magában, amelyet barátaitól elszigetelt. Folyton arra a kérdésre kereste a választ, hogy ha titkolni kell származását, akkor miért is jó zsidónak lenni, egyáltalán van-e bármi jó ebben. A gimnáziumot Budapesten végezte el, ahol osztálytársai között talált megértő barátokra. Legjobb barátai is zsidó származásúak voltak, akikkel meg tudta osztani féltett titkát. A több évnyi hallgatást coming out követte, amely hatalmas teherként szakadt le Andrea vállairól.

Nővérével és gimnáziumi barátaival kulturális eseményeket szerveztek, amelyek zsidó tematika köré épültek. Több rövidfilmet is készítettek, amelyek bemutatták a zsidó ünnepeket, hagyományokat. A filmek leforgatásában nagy segítséget kaptak nővére férjétől, aki, mindenben támogatta a lányokat. Az egyetemi tanulmányait Debrecenben kezdte el, de egy év után Budapesten folytatta tovább. Barátai és évfolyamtársai között egyaránt voltak zsidó és nem zsidó származásúak, és úgy érezte, hogy válaszút elé került. A fiatal lány arra jutott, hogy egy év haladékot ad magának, hogy rájöjjön, mit is szeretne kezdeni identitásával, mire és miért kell neki őriznie zsidóságát. A Holokauszt emlékezete nem éltető erőként nehezedett rá, hanem teherként cipelte.

Útkeresése Jeruzsálembe vitte, ahol egy évet töltött tanulással. A tanultakat átültette az irodalom nyelvére. A költészet szeretete és tisztelete vezette arra az útra, amelyen haladva visszatalált saját hangjához. Andrea „megérkezett”, és elkezdhette élni a saját életét. Magyarországra visszatérve lediplomázott és kutatni kezdte azokat a lehetőségeket, amelyekkel tovább tudná bővíteni a Jeruzsálemben tanultakat.

Nőként falakba ütközött. Pontosan nem tudta megfogalmazni, hogy mit is szeretne tanulni, csupán annyit érzett, hogy bővíteni szeretné a tudását. Nem elégítette ki az, hogy nőként hogyan vezessen kóser háztartást. Intézményes keretek között évekig nem talált megfelelő iskolát, de progresszív zsidó szervezetek között ideiglenesen otthonra talált. Többek között évekig volt az egyik fő szervezője a női széder esteknek. A tudásvágy folyamatosan dolgozott benne, ezért újra elkezdte kutatni a külföldi továbbtanulás lehetőségét.

Végül, Kelemen Katalin segítségével, egy londoni konferencia alkalmával találkozott azzal az iskolával (Leo Baeck College), amely tárt karokkal várta a tanulni vágyó fiatal lányt. A konferencia nem csak a tanulás kapuját nyitotta ki Andrea számára, hanem megismerkedett leendő férjével is, akivel három hónap leforgása alatt eldöntötték, hogy összeházasodnak. Az iskola nem nézte jó szemmel, hogy a vőlegény dél-afrikai származású, aki szintén ott tanul az egyetemen. Kivihetetlennek tartották, hogy a lány Magyarországon dolgozzon a fiú pedig Dél-Afrikába tér haza tanulmányainak befejezése után.

Ezért az egyetem azt a megoldást ajánlotta Andiék számára, hogy őt „csak” MA programra tudják felvenni, mert az csak két év, így egyszerre tudtak volna lediplomázni a vőlegényével, akinek szintén két év volt hátra egyetemi tanulmányaiból. Anyagi támogatás híján, amit sem az iskola sem pedig magán úton nem sikerült megszerezniük, Andrea nem nyert felvételt a rabbiképzőbe, így követte férjét Dél-Afrikába és ott telepedett le. Családot alapítottak, férje rabbi lett, ő pedig társa jobb kezeként segítette a helyi közösség életét. Andrea hatására a közösség három évvel ezelőtt felvette az első női rabbit a zsinagógába. Álmát nem adta fel, jelenleg az Aleph Rabbinical School padjait koptatja. Inspirálja és segíti azokat a fiatal lányokat, akik azt a pályát szeretnék választani, amiért neki küzdeni kellett. 22 év folyamatos munka és számtalan akadály leküzdése után Andrea egyik célja az, hogy a kapuk megnyílhassanak olyan nők előtt, akik rabbiként képzelik el jövőjüket, ezáltal tovább tudják örökíteni a hagyományt egy új köntösbe bújtatva.

Egy Zohár történetet idézett Andrea, amely hűen láttatja az immár háromgyermekes anya, feleség hitét, munkásságát és életszemléletét. A metafora a havdalához, a Sabat kimenetelének szertartásához kapcsolódik. Ilyenkor – a misztikus hagyomány szerint – a Sabatra hozzánk térő lélekrész visszatér azokhoz a lelkekhez, bölcsekhez, ősökhöz, akik már egy másik dimenzióban élnek. A lélekrész viszi a híreket, a tanultakat az új világból, a „friss” Tórát, meglátásokat. Az ősök várják ezeket a „híreket”, a mai tanításokat arról, hogy hogyan értelmezi a 21. századi ember a régi bölcsek tanításait. Andrea azt gondolja, hogy ahogyan az ételek receptjei változnak, úgy a tudománynak, a hagyománynak is változásra van szüksége ahhoz, hogy életben tudjuk tartani a láncolatot, ezáltal tovább örökítve a tudást.

*

Eszter, Réka és Andrea történetén keresztül az én személyes identitásom is kapaszkodókra talált, és az ő életútjukat megismerve döbbentem rá arra, hogy mi nők mennyire erősek tudunk lenni, ha a hitünk szegődik mellénk társként.