Habsburg Ottó és a zsidóság

Az utolsó magyar trónörökös és a zsidóság kapcsolatáról szólva mindenekelőtt meg kell említeni aktív közreműködését az embermentésben, a német megszállás alatt álló Franciaországban. Azok a kalandregénybe illő történetek, melyek során az utolsó magyar trónörökös olykor a saját életét is kockáztatta, mindenképpen hitelesítik azokat a sorokat, amelyeket hosszú pályafutása során, a zsidósággal kapcsolatban leírt nyilatkozataiban elmondott.

Habsburg Ottó, aki a dinasztikus hagyományba nem pusztán beleszületett, hanem történetírói, politikusi munkássága során igyekezett erre reflektálni is, több írásában is foglalkozik a zsidóság történelmi szerepével a Habsburg birodalom kialakulása, különösen V. Károly uralkodása során. A Die Reichsidee (1986), vagyis A birodalmi gondolat című könyvében, melyben az európai integráció történelmi előképeit elemzi, külön fejezetet szentel a kérdésnek „Zsidó gyökereink” címmel. Kifejti, hogy a biblikus hagyományban nem lehet elválasztani egymástól az ó- és újszövetségi elemeket. A történeti összefüggéseket áttekintve elismeri, hogy saját felmenői uralkodásának ideje alatt változatos formát mutatott a zsidósághoz való viszony, a teljes egyenjogúság biztosításától, az – elsősorban a keleti tartományokban történt – nyílt diszkriminációig, pogromokig. A 18–19. századi zsidó emancipációról szólva érdekes párhuzamba állítja a zsidóságot és az arisztokratákat, mint „nemzetek feletti elemeket”, akiket a nemzeti gondolat előretörésének idején könnyű volt ellenségnek kikiáltani. Kiemeli a zsidó származású katonák hősiességét és önfeláldozását az I. világháború során, és a zsidó írók döntő szerepét abban, hogy széles körben megértessék „a régi Ausztria” népeket összekötő szerepét. Itt külön is utal Joseph Rothra, aki a harmincas években nemcsak olyan kiváló, a Monarchiára nosztalgikusan emlékező regényeket írt meg, mint a Radetzky-induló, vagy A kapucinus kripta, hanem aktív legitimistaként, Ottóval Párizsban szoros kapcsolatot tartva igyekezett előmozdítani a trónörökös ausztriai visszatérését is. Ebből közismerten nem lett semmi, a náci Németország Ausztria 1938-as megszállását sokat mondóan „Operation Otto”-nak nevezte el.

Habsburg Ottó és a zsidóság legújabb kori kapcsolatával, a zsidó államról kialakított képével összefüggésben Alapítványunk archívuma őriz egy levélváltást Kenedy Ferenc, egykori budapesti ügyvéd, a Tel Avivban megjelenő Új Kelet, valamint Hét című lapok munkatársa és az utolsó magyar trónörökös között. Kenedy 1959. július 28-án Tel Avivban keltezett német nyelvű levelében – melynek megszólítása „Kronprinz”, vagyis Trónörökös, stílusában pedig mindvégig megőrzi a „hű alattvaló” hangnemét –, nyolc kérdést intéz Ottóhoz. Ezek leginkább Izrael állam szerepére, jelentőségére, a zsidókérdés esetleges aktualitására, a Habsburg-dinasztia és a közép-európai zsidó közösség viszonyára vonatkoznak, de Kenedy érdeklődik Horthy Miklósról kialakult véleménye, mindennapi elfoglaltságai és a világpolitika lehetséges alakulása iránt is. Az újságíró végezetül felteszi a kérdést: „Milyen üzenetet küld Felséged az izraeli magyar zsidóknak, akik valaha a Monarchia alattvalói voltak?”

Ottó postafordultával válaszol, részletesen reagálva a feltett kérdésekre. Leírja, hogy mindig nagy figyelemmel követte a zsidó állam létrejöttét, hisz a cionista gondolat modern formája „a mi Duna-völgyi hazánkban” született. A legfontosabb tanulság az – írja –, hogy hittel és elszántsággal azt is meg lehet valósítani, ami korábban lehetetlennek tűnt. Ez mutatja a mindenkori realizmus félrevezető voltát, ami mindig csak a kézzelfogható adottságokkal számol. Habsburg Ottó írásainak ismeretében nem nehéz e sorok közül kiolvasni a kommunista rendszer megdönthetőségébe vetett hit fontosságának üzenetét. Bevallja, hogy inkognitóban járt már Izraelben, ahová azonban mindenképpen vissza kíván térni. Kíváncsiságának elsődleges oka a különböző kultúrák együttélését lehetővé tevő berendezkedés, és az, hogy ott a szocialista és a liberális eszmék, állam- és gazdaságszervezési gyakorlatok láthatóan békésen megférnek egymás mellett.

Habsburg Ottó a nácizmus bukása után sehol a kontinensen nem látja fenyegetőnek a túlzott nacionalizmus veszélyét. „Az idők jeleit” figyelve arra a következtetésre jut, hogy „az ún. zsidókérdés elveszíti jelentőségét”. Hiszen – és itt már-már nosztalgikusan tekint vissza a Monarchiára – a Duna mentén egykor bebizonyosodott: lehetséges a törvény előtti egyenlőség származástól, vallási hovatartozástól függetlenül. Az egykori uralkodóház feje a Duna-melléki zsidóság nemzetközi karakterével magyarázza, hogy „megértették a ’Donaureich’ mélyebb értelmét”, melyet a „dinasztia” mindig nagy megértéssel, a zsidóság jogainak elismerésével igazolt vissza. I. Ferenc József időszakának említése mellett kiemeli a tórára esküt tevő Vázsonyi Vilmos, édesapja, IV. Károly „munkatársának” kiválóságát, akinek lojalitása számára a nehéz időkben is kitartó alattvalói hűséget példázta. Foglalatosságairól szólva a társadalmi, politikai, gazdasági viszonyok változásának folyamatos megfigyeléséről számol be, aláhúzva, hogy a 20. század problémáit nem lehet 19. századi gondolkodásmóddal megoldani, folyamatosan fürkészni kell a jövő lehetőségeit. Röviden reagál a Horthy Miklósra vonatkozó kérdésre, mondván: egy élő ember nem ítélhet egy halottról, hiszen az már az Úr ítélőszéke előtt áll. Ottó korántsem gondolja, hogy a III. világháború elkerülhetetlen lenne; helyesli a nyugati hatalmak határozott, de tárgyalásra kész politikáját. Mélyen hisz a viták békés megoldásának lehetőségében, beleértve ebbe Európa természetes határainak visszaállítását, és a Duna-menti országok integrációját a kontinens szabad államainak közösségébe. Figyelemre méltó „hit és elszántság” kellhetett ehhez az ötvenes évek végén. Hasonlóan bizakodó üzenetet küld az izraeli magyarságnak, kérve őket, hogy úgy legyenek hűségesek új hazájukhoz, hogy a totalitarizmusban sínylődő egykori hazájukat sem felejtik el. A „döntő órákban” – írja Ottó – „melyek felé haladunk, az önök országa hozzájárulhat egy olyan megoldáshoz, ami a Duna-völgyi népeknek elhozza a szabadságot.” Felhívja a figyelmet azokra az eszmei értékekre, melyek a zsidóságot és a kereszténységet összekötik, és azoknak az ideáloknak az alapját képezték, melyet „őseink” változó sikerrel ugyan, de a Duna-mentén mindig szolgálni igyekeztek.

Habsburg Ottó 1990-ben megkapta a jeruzsálemi egyetem díszdoktori címét.

Christoph Schönborn bécsi bíboros 2011. július 16-án, Habsburg Ottó ravatalánál Mózes I. könyvének 12. fejezete alapján hirdette Isten igéjét: „Ezt mondta az Úr Ábrahámnak: menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, melyet én mutatok neked.” Az ószövetségi igehely választása a végső búcsú pillanataiban – minden hívők atyjának, Ábrahámnak a hazáját szintén elhagyni kényszerült Ottóval való párhuzamba állítása – kijelölte az utolsó magyar trónörökös, kereszténydemokrata politikus vallási, eszmei horizontját, hosszú életének változatosságában is határozott ívét.

A szerző az utolsó magyar trónörökös hagyatékát kezelő Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója.