Gyomorgörcs

Írta: Szécsi Noémi - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika, Történelem

Hosszú ideig úgy lehetett érzékelni, hogy a zsidóság és a vészkorszak témái nehezen, és kevesek számára válnak a magyar irodalomban megközelíthetővé. Az utóbbi évtizedben mintha változni látszana a helyzet. A történelmi múlt miatt továbbra is súlyos témák ezek, de mintha az írók felszabadultabban, kíváncsibban, másrészt dacosabban nyúlnának hozzájuk, és a téma bekerült az irodalmi közbeszéd fókuszába. Egyetért-e helyzetértékelésünkkel, vagy vitatja azt? Hogyan látja a jelenséget, és milyen okoknak tudható be, ha van változás? – kérdeztünk írókat, irodalmárokat, filozófusokat.

A körkérdésünkre adott válaszok közül korábban Beke Zsoltét, Demény Péterét, Király Kinga Júliáét, Láng Zsoltét, Molnár T. Eszterét olvashatták, ezúttal Szécsi Noémi író válaszát közöljük.

Szécsi Noémi (Fotó: Szalmás Péter, Népszava)

Néhány éve bizarr történetre leltem Istóczy Győzőről, az Országos Antiszemita Párt alapítójáról. Általában nem izgatnak fel a híres nagy antiszemiták, nem érzek bizsergést, ha elsütnek egy összeesküvés-elméletet. Nem, nem ásítok, csak a fejemben tompa nyomást érzek és rezignációt. Ezt az esetet mégis izgalmasnak találtam és meg is írtam a G-nap és a 2018-as választások interregnumában létező Magyar Nemzetben.

Az incidens apai fájdalmában mutatja meg Istóczyt, akit 1897-ben fia, a húszesztendős Imre tüdőbajban való elhunytával a bosszúállás démona szállt meg. A maga paranoid alapállásában ugyanis arra jutott, hogy a fiatalember halála csakis a zsidók bosszúállása révén következhetett be, a fiút kezelő zsidó orvos révén. A nyilvánosan megszégyenített orvos egy hónap múlva morfium-túladagolástól halt meg. Az ezek után a dr. Kelen fia által indított rágalmazási perben, mely során kiderült, hogy a doktor Brockenről magyarosított ugyan Kelenre, de nem zsidó származású, Istóczy azt mondta, az mindegy: „Én nem akarom ezzel azt mondani, hogy Kelen dr.-t a zsidók megvesztegették, hogy a tüdőbajoktól eddig teljesen mentes volt családom körében mesterséges tüdőgumó-bacilus tenyészdét létesítve ezúton magammal együtt egész családomat kiirtsa. De tekintve azon, minden életviszonylatot higany módjára átjáró szégyenletes zsidó uralmat, amely alatt Magyarországon nyögünk, s amely mellett csak páriaszámban jönnek azok a magyarok is, akik ezen uralomnak térdet-fejet nem hajtanak, azon uralomnak a nyomása alatt a legerősebb ember akaratereje is megtörhetik vagy megbénulhat, s oly forgatagba engedi önkéntelenül is és észrevétlenül sodortatni magát, amelyből való rettenetes felocsúdás után nem marad hátra részére más, mint a pisztoly vagy a méregpohár.” A végén se lett senkinek sem jó, és végig rossz volt az összes feleknek. Valósággal gyönyörködtem ebben az emberi nyomorúságot megmutató tanmesében, a cikket, kissé megrövidítve, a blogomra is feltettem.

De kisvártatva gyomorgörcsöm támadt, magamban végiggondolva az Istóczy-idézetet, ötpercenként ellenőriztem az oldalt és a blog kommentfelületét, majd kissé fenyegetően olyan értelemben egészítettem ki a posztot, hogy nagyon jó lenne, ha senki nem tenne megjegyzést az itt szereplő témában semmire. Ettől még kényelmetlenebbül éreztem magam: kedves olvasóimat annyiba se nézem, hogy feltételezzem, nem törnek ki antiszemita mocskolódásba, ha meglátják egymás mellett a z, s, i, d, ó betűket. Feltehetőleg azért követnek engem, mert szépirodalmat olvasó, civilizált emberek, akik ugyanúgy nem szoktak gyűlölködő megjegyzéseket tenni, mint az asztalra köpni. Az online atrocitások végül elmaradtak, és a nap végére úgy éreztem, a viharok legfőképpen bennem zajlanak: hogyan közvetítethetem ezt a témát az embereknek, kitől, mitől félek, mi nyugtalanít?

Általában is úgy érzem, mintha egy kibiztosított kézigránátot dobálnék az egyik kezemből a másikba. Tegyem le és szaladjak el, ha már ennyire félős vagyok? (Egyáltalán: minek kellett kibiztosítani? Ki biztosította ki?)

Regényíróként az ember kíváncsi rá, hogyan kanyarodnak rá az emberek a tabukra, mikor, miként mondják ki ezeket, és akár maga is dobál el efféle dramaturgiai, stilisztikai kézigránátokat – hajigáltam magam is nem egyszer. De másik szerepemben művelődéstörténeti, nőtörténeti könyvek szerzőjeként mindig aggodalom száll meg, hogyan uraljam a helyzetet: ezt a világot nem én építettem, mint a fikcióban, ebben magam is csak porszem vagyok, más vadul kavargó porszemek fölé hogyan kerekedhetek? Akik arról magyaráznak nekivadultan: kizárt, hogy Prohászka Ottokár antiszemita legyen, de ha esetleg mégis, hát a kommunisták hányakat megöltek!

Vajon a kettő között hogyan találnak összefüggést? Hát, ha csak úgy nem…

De erre most nem kanyarodom le, a mondanivalóm nem ez. Itt van például Tormay Cécile, író, politikus, lapszerkesztő, de legfőképpen fából vaskarika, hiszen akik nagyformátumú író-politikusnak tartják, azok végsőkig tagadják, hogy egy tisztaszívű patrióta leszbikus lehet, akik pedig hisznek a nőket szerető nők létezésében és mindig örülnek, ha a múltban példát találnak szerepáthágó nőkre – nos, ők nem tartják sokra, nő létére akármekkora hatalommal is rendelkezett az 1919-20 után konszolidálódó Magyarországon. Mindenesetre, ha nekem még annyi jó évem lenne ezen a Földön, ahányszor Cécile asszony leírja az „idegen”, „idegenfajú”, „idegenszívű” szavakat, legalább száz évig élnék idilli boldogságban.

De nem csak Tormay Cécile van ott, vannak más szögből kedves lányok, rokonszenves asszonyok, akik jöttükben-mentükben „szalonzsidóznak” naplójukban, levelezésükben – „ahogy mindenki tette akkoriban”, biztosítják rendszerint a múlt századvéget és a 20. század első évtizedeit alaposan ismerők az ijedezőket.

Továbbhajtok, hiába ágazna itt le az út, most arra ne kanyarodjunk le, messzire jutnánk. Hogy mikor, hogyan és milyen indíttatásból teszik ezt, arra ezúttal nem térek ki. Én csak olvasom a feljegyzéseiket és emlékeiket, hogy kihalásszam mindazt, ami testükhöz való viszonyukra, párválasztási szokásaikra, kulturális ízlésükre, háztartásvezetési értékrendjükre, oktatásban-munkában nyíló lehetőségeikre vonatkozik. Református, katolikus, vagy olykor kissé öngyűlölő asszimiláns zsidó nők; magyarok, szlovákok, svábok vagy németek; okosak, szépek, tehetségesek, akár női példaképnek valók – nekem mindenesetre sokat mond és fontos, amit írnak és tesznek.

S miközben azon tűnődöm – és nem én teszem először – hogy lehet-e levágni és kidobni az oda nem illő, hiteltelenítő, figyelmet elterelő részleteket, mint a mócsingot a húsról, néha azért a saját dilemmáimon is nevetek. Végtére is 2019-ben élünk. A tévé egyes csatornáin a bőrfotelekben 3D-ben kinyomtatott istóczygyőzők ülnek, felszabadultan nevetnek, mert végre nyilvánosan elmondhatják, amit eddig csak egy földbe ásott gödörbe súghattak bele, majd hosszan és részletesen a kényszerképzeteikről beszélnek.

Figyelni kell rájuk? Nem akarok.

Félni kell tőlük? Én nem fogok.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-02, Írói körkérdés

[popup][/popup]