Gerő András: Magyar szivárvány

Írta: Gerő András - Rovat: Politika

Örömmel látom, hogy a Szombat szerkesztősége is úgy érzékeli: a „zsidókérdés” kifejezés már csak idézőjelben használható fogalom. Ahhoz, hogy ez így legyen, megítélésem szerint egy hangyányit én is hozzájárultam a 2012-ben lezajlott Gerő-Romsics vita keretében.[1] Hisz’ ne feledjük, 2001-ben jelent meg Gyurgyák János – egyébként meglehetősen alapos, de a fogalmi és kritikai reflexiót kevéssé tartalmazó – könyve a még idézőjel nélküli „zsidókérdés” eszmetörténetéről. Akkor tehát még elfogadott volt az idézőjel nélküli szóhasználat.

Személy szerint úgy gondolom, hogy a Huszadik Század 1917-es körkérdése intellektuálisan nem képez számottevő határt, következőleg megemlékezésre sem érdemes. A körkérdés ötlete inkább szól Jászi Oszkár eleddig nem kellő alapossággal tanulmányozott (ön)antiszemitizmusáról mintsem arról, ami formailag a tárgya.

Az Önök által feltett kérdéseket nem kívánom fogalmilag elemezni, de igyekszem felvillantani azt, ami – ha nem is válaszként, de – elgondolásként bennem megfogalmazódott.

***

A magyar nemzettudat létrejöttekor homogenizációban gondolkodott. A magyart mint fogalmat nem sokszínűségében, integrativitásában képzelték el, hanem olyan kategóriaként, amely egynemű. Ezt jórészt az a tény motiválta, hogy határozott veszélyeztetettség-tudat párosult a nemzetfogalom kialakulásával – sokaknál (például Széchenyi, Vörösmarty) erősen hatott a nemzethaláltól való félelem is. De a nemzethalál mellett jelen volt a balsors motívuma is (Kölcsey).

A lényeg mindegyik esetben abban állt, hogy a magyar nem engedhet meg magának semmifajta töredezettséget, mert ellenkező esetben így vagy úgy, de elsüllyed az őt körülölelő szláv és germán tengerben. Éppen ezért a magyar nemzettudat – jó néhány más nemzeti önképpel szemben – nem különneműségekből vagy adott esetben regionális hangsúlyokból épült, hanem monolit-képződményként jelent meg.

(Fotó: Thaler Tamás)

Amikor pedig a kiegyezés után a magyarok alkotmányosan is uralkodó helyzetbe kerültek, akkor nem ők alkották a nemzeti értelemben vett többséget. Ez arra ösztönzött, hogy a homogenizáció elképzelése tovább erősödjön, hiszen a történelmi Magyarországon a magukat magyarnak vallók csak 1900-ban kerültek többségbe – nem kevéssé azért, mert az itt élő zsidók a magyar identitást választották. (De persze ez is egyfajta látszattöbbség volt, hiszen az erdélyi románok mögött ott állt Románia, az itt élő szerbek mögött pedig Szerbia.)

A trianoni döntés még inkább erősítette ezt a homogenizáló magyar nemzettudatot. A magyar nemzeti lét teljességének veszélyeztetettsége visszaigazolódott, s az etnicistává vált magyar nemzettudat a magyart egynek és oszthatatlannak tételezte. Persze az etnikai alap másfelől arra ösztönzött, hogy ebből zárják ki a zsidót, hiszen ő bármit is gondol magáról, nem lehet magyar.

A két háború közti Magyarország szabad akaratából a külsőleg elszenvedett trianoni döntés nyomán irányt vett az ún. „belső Trianonra”, a nemzetileg nagyrészt magyarrá lett zsidók kitaszítására, a nemzet öncsonkolására.

A szocialista időszakban a nemzettudat csipkerózsika-álmát aludta – a magyar állam mindenről inkább szólt mintsem a nemzetfogalom újragondolásáról.

Nem véletlen tehát, hogy a rendszerváltozás után a magyar nemzettudat különféle formái mintegy a mélyhűtőből kiolvadva megjelentek a nyilvánosságban, az emlékezetpolitikában, a nemzeti, politikai rituálékban.

Mindazonáltal ezzel párhuzamosan a helyzet fokozatosan megváltozott. Politikailag is egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a környező országokban élő kisebbségi magyarok a magyar nemzet részei, s így az is egyértelműsödött, hogy kulturálisan többféleképpen lehet magyarnak lenni.

Elindult egy olyan folyamat, amely – történelmünk során először – artikuláltan is a magyart nem homogén, hanem integratív kategóriaként kezelte, s mindez tömegesen is megélhető kulturális, illetve politikai élménnyé vált. Mind a tömegkultúra, mind a magaskultúra, mind a politika szintjén szemünk előtt zajlott, illetve zajlik a magyar nemzetfogalom integratív felfogásának kialakulása, meggyökeresedése.

***

A ma Magyarországon élő zsidó származású emberek nemzeti értelemben szinte kivétel nélkül magyarnak gondolják önmagukat. Másfelől sokféle identitásuk van; kevesen vallásosak, sokkal többen szekularizáltak, s a szekularizáción belül is eltérő önazonosságokat vallanak magukénak, adott esetben semmi jelentőséget sem tulajdonítanak származásuknak.

Van, aki úgy gondolja, hogy az asszimiláció miatt empirikus értelemben már nincs is zsidó Magyarországon. Ez a fajta interpretáció intellektuálisan beteljesíti a holokausztot – egyszerűen gondolatilag szünteti meg a zsidót. Igazi életidegen, az identitások sokféleségének tényét mellőző, akadémikus idiotizmus. Van, aki az asszimilációt úgy értékeli, mint veszélyt, merthogy ez képes eltüntetni a zsidót. Éppen ezért a legnagyobb, de még így is kis létszámú zsidó felekezet vezetője úgy véli, hogy neki irtózatos harcot kell folytatni az asszimilációval szemben. Valami olyan ellen akar küzdeni, ami a maga szerves fejlődésében jött létre. Ez a céltételezés szerintem a politikai idiotizmus kategóriájába tartozik.[2]

A magyar nemzettudat integratív átalakulása ideális lehetőséget biztosít arra, hogy az itt élő – akár vallásos, akár többségében szekuláris – emberek folyamatosan jelezzék, hogy ők is magyarok, de másként magyarok. Másságuk nemcsak vallási meggyőződésükben állhat, hanem abban is, hogy más családtörténeteket képviselnek, másként viszonyulnak az emlékezet különféle toposzaihoz, egyszóval az asszimiláción belül testesíthetnek – és testesítenek – meg egyfajta integratív alapállást. Megjegyzem, ennek számtalan nyoma van, hiszen ez a folyamat is zajlik, legfeljebb nem mindig tudatosodik.

Példának okáért magaskulturálisan jól mutatja ezt, hogy a magyar irodalomnak van egy olyan vonulata, amely hangsúlyozottan viszonyul a magyarországi, illetve magyar zsidó sorshoz (Kertész Imrétől Konrád Györgyig, Röhrig Gézától Szántó T. Gáborig). Tömegkulturálisan ezt jelzi a különféle klezmer együttesek, a zsidó fesztiválok és gasztronómia sikere.

De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy 1948 óta létezik a zsidó állam, Izrael. Az Izraelhez való viszony szintén egy olyan tudati koordináta, amely egy bármely értelemben zsidó tudattal rendelkező embert képes megkülönböztetni. Ez lehet kettős identitás, lehet puszta érdeklődés, lehet egyszerű elkötelezettség Izrael léte és biztonságos határai mellett. S ez az „Izrael faktor” még akkor is működőképes – és nem csak a bármilyen értelemben vett zsidó tudattal rendelkezők esetében(!) –, ha éppen egy-egy vallásos zsidó szervezet érdektelenséget mutat iránta. Jól mutatja ezt az a kezdeményezés, amelynek részese voltam, s amely rövid idő alatt több mint 11 000(!) aláírást gyűjtött össze annak támogatásául, hogy az Egyesült Államok elnöke elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosaként. Magyarországon eleddig ez a legnagyobb szabású társadalmi akció a zsidó állam mellett.

***

Tehát megítélésem szerint Magyarországon nagyon régóta nem volt olyan kedvező helyzet az eltérő önazonosságok megfogalmazásához és megéléséhez, mint manapság. Az integratívvá váló magyar nemzettudat nagy lehetőségeket biztosít az ilyen-olyan zsidó identitások kibontakoztatására is. Méghozzá úgy, hogy ezek összetevői annak a magyar szivárványnak, amelynek mindannyian részesei vagyunk; mindannyian a saját színünkkel, de egy kombinációba rendeződve.

A lényeg, hogy mindenki merje felvállalni önmagát. Zsidóként azt, hogy másként zsidó, mint a zsidó nemzetállamban élő; magyarként pedig azt, hogy másként magyar, mint akinek a családtörténetében nem volt zsidóüldözés vagy éppen faji alapú stigmatizáció.

[1] Gerő András álláspontjával a hivatkozott vitában szerkesztőségünk nem azonosul(t). Sajnálatosnak tartjuk, hogy a szerző cikkében (itt és másutt is) ad hominem érvelésre is felhasználta az alkalmat.

[2] Ld. az 1. számú lábjegyzetet.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]