Fragmentáltság, sokszínűség, ellentmondásosság

Írta: Örkény Antal - Rovat: Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

A Szombat folyóirat szerkesztőségének körkérdése úgy szólt, hogy „Hogyan jellemeznéd ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?” A szociológiai szakirodalomban Roger Brubaker az etnikai, nemzeti és faji jelenségek és konfliktusok kutatása kapcsán a „Csoportok nélküli etnicitás” című tanulmányában arra a fontos megállapításra jut, hogy ne a „csoportot” mint entitást tekintsük alapvető analitikus kategóriának, hanem a „csoportként létezés” fogalmát, ami gyakorlati kategóriákban, kulturális idiómákban, kognitív sémákban, diszkurzív keretekben, kollektív reprezentációkban, intézményi formákban, politikai cselekvési tervekben és esetleges eseményekben fejeződnek ki. Ha tehát a mai magyarországi zsidó kisebbség sajátos jellemzőit szociológiai nézőpontból szeretnénk vizsgálni, akkor a zsidóságra nem feltétlenül mint egy világosan megkülönböztethető csoportra érdemes gondolnunk, hiszen a magyarországi zsidóságot a fragmentáltság, a határok bizonytalansága, a vallási és etnikai vonások sokszínűsége és ellentmondásossága jellemzi. Ha a zsidó kisebbség helyzetét akarjuk megérteni, akkor érdemesebb inkább megnézni a „csoportként létezés” diszkurzív színtereit, mint a zsidóság kollektív reprezentációit a mai magyar közbeszédben.

Ugyanakkor Brubeker logikáját követve a magyarországi zsidóság esetében nemcsak a csoport meghatározása kérdéses, de eldöntetlen az is, hogy vajon vallási vagy etnikai csoportról beszélhetünk-e inkább. Az elmúlt években ugyan fel-felmerült ennek a kérdése, legutóbb talán 2006-ban a zsidó kisebbséget nemzetiségként elismertetni kívánó Zsidó Kisebbség Népi Kezdeményezés, illetve a 2011-es népszámlálás kapcsán, de

a nemzetiségi-etnikai önmeghatározás végül mindig lekerült a napirendről.

Mindez nem pusztán a zsidó kisebbség önmeghatározása, intézményesülése és politikai reprezentációja szempontjából kap kiemelt jelenőséget, de kihat a személyes és kollektív zsidó identitás kérdésére is. Kovács András korábbi kutatási eredményei azt mutatják, hogy a magyarországi zsidó kisebbséghez valamilyen szempontból kötődők identitása olyan mértékben sokszínű és differenciálatlan, hogy egy egységes identitásközösségről és kollektív kulturális identitásról nehéz lenne beszélnünk.

Ami mégis egyfajta közösséget hoz létre a különböző identitások között, az egyrészt az emlékezetpolitika, másrészt a zsidókkal szemben megnyilvánuló antiszemitizmus. Mindkettő az üldözöttség élményén alapszik, az egyik a múltban, a másik a jelenben.  A közös sors mozzanata teremti meg a közös identitás és a szolidaritás közösségét, legyen szó politikai megkülönböztetésről vagy szélesebb társadalmi érzületről. Egyik sem endogén, hanem exogén eredetű, külső kihívásra reagáló, önvédő reakció, ami egyben identitásformáló elemmé válik.

A múltra vonatkozóan a zsidóság magyarországi történetének emlékezetpolitikai diskurzusa érthető módon elsősorban a magyar holokauszt és a Horthy-korszak antiszemitizmusa körül zajlik. Ennek nem csak az az oka, hogy a magyar zsidóság sorsát drámai módon határozták meg ezek az események, de azért is, mert a múltfeldolgozás és a magyar társadalom elmaradt szembenézése a huszadik század nemzeti tragédiáival mindmáig várat magára. Minderre csak ráerősít, hogy a jelenlegi kormányzat historizáló populista nacionalizmusa a két világháború közötti időszakra úgy tekint vissza, mint a magyar politikai közösség dicsőséges korszakára, valamint a mai kormányzati lépések és ideológiai célok előképére.

Az e körül zajló kritikai közéleti diskurzus, az erről az időszakról szóló számos kiváló tudományos feltáró munka és művészi ábrázolás, valamint az időről időre megnyilvánuló tiltakozó akciók egyes, főképp kormányzati megnyilvánulások és lépések ellen, jelentős sikereket tudhatnak magukénak. Ezek az erőfeszítések túl azon, hogy ráirányítják a kollektív emlékezés fókuszát a magyar zsidóság sorsára és a magyar társadalmi felelősségének kérdésére a zsidóság tragikus történetében a huszadik század első felében, egyben a mai zsidó közösség kollektív reprezentációjának és a zsidó identitás erősítésének is fontos eszközei. Ez a diskurzus azonban a zsidóság „csoportként létezése” és napjaink zsidó identitásának formálása tekintetében ellentmondásokat is szülhet. Ez a fajta diskurzus egyrészt a múltról szól, és könnyen historizálhatja azt a kérdést, mit is jelent ma zsidónak lenni Magyarországon. Másrészt a személyes identitásban

erősítheti a sérelemérzetet, a gyanakvást és az üldözöttség-tudatot,

még akkor is, ha mindez a múltban történt, és a felmenők sorsát határozta meg elsődlegesen. Harmadrészt könnyen egy befele forduló és bezárkózó narratíva veszélyét hordozza magában, amikor a zsidók üldözését kiemeli és megkülönbözteti egy szélesebb társadalmi kontextustól, nevezetesen azoknak a széles társadalmi csoportok sorsától, akik ugyancsak a Horthy-rendszer elnyomásától és igazságtalanságaitól szenvedtek.  Gondoljunk csak a társadalom nagy többségét kitevő szegényparasztság vagy a proletariátus alsóbb rétegeinek a helyzetére. Az előbbi esetében ráadásul olyan szellemi örökséggel is rendelkezünk, mint a népi írók és szociográfusok munkássága, akik kitartóan, drámai módon és társadalomkritikai erővel tárták fel és mutatták be a szegényparasztság helyzetét a két világháború közötti Magyarországon. Az emlékezetpolitika ma róluk nem szól, sorsukat elfelejtettük. Pedig, ha a családi emlékezetkultúrában, zsidó és nem zsidó környezetben egyformán élne ennek a korszaknak az elnyomás- és kiszolgáltatottság-élménye, és ezek az emlékek és narratívák egymásra reflektálódnának az utódok érzéseiben és gondolkodásában, valószínűleg az emberi kapcsolatokban is oldhatnák az etnikai és kulturális távolságot és az egymással szemben érzett gyanakvást.

Hasonlóképpen működik a „csoportként létezés” tekintetében az antiszemita diskurzus. Elvitathatatlan a magyar társadalomban az a jelenség, hogy

a zsidókkal szembeni elutasítás mértéke nemzetközi összehasonlításban igen magas.

Egy 2009-es kutatásunkban, ahol nyolc európai országban vizsgáltuk a különböző kisebbségi csoportokkal szemben megnyilvánuló előítéletek mértékét, a magyar társadalomban tapasztaltuk a zsidóság legnagyobb mértékű elutasítását. Két szempontból azonban érdemes árnyalni ezt a képet. Egyrészt a magyar társadalom jellemzően minden fajta másságot elutasít, legyen szó akár romákról, migránsokról, muszlimokról, feketékről, vagy az azonos neműek párkapcsolatáról. Ez egyfajta általános előítéletes beállítódásról tesz tanúbizonyságot, és nem specifikusan a zsidókkal szemben megnyilvánuló megkülönböztetés. Másrészt, ha a zsidókkal szembeni előítéletek mögött meghúzódó affektív és kognitív mozzanatokat külön nézzük, akkor jellemzően az olyan kognitív politikai antiszemita diszkurzív tartalmak játsszák a döntő szerepet, mint a zsidók túlzott politikai befolyása vagy az áldozati szerep felnagyítása a nácizmus bűneivel kapcsolatban. Ugyanakkor a zsidókkal szembeni személyes antipátia, mint egyfajta affektív beállítódás, jóval kevésbé hatja át az emberek érzéseit, és

a válaszadók több mint fele mérsékelt vagy akár erős szimpátiát érez irántuk. 

Mindebből arra következtethetünk, hogy a többségi társadalom legtöbbször nem személyes szinten utasítja el a zsidósághoz kötődő embereket, hanem a politikai antiszemita narratívák hatásának kitetten alakítja véleményét, ha a zsidókról általában kérdezzük. Ez a fajta kitettség pedig annál erősebb, minél inkább hatja át a hatalmi politizálást az autoriter mozzanat, az érzelemvezérelt indulat, a gyűlöletbeszéd, a bűnbakképzés és a másság elutasítása, bármely kisebbségi csoportról legyen is szó.

Ebből a szempontból a mai magyarországi helyzet nem sok jóval kecsegtet. Nemcsak a zsidók és nem zsidók együttélése, hanem az emberi kapcsolatok tekintetében általában. A zsidó kisebbséghez magukat valamilyen szempontból közel érző emberek, illetve a zsidóságot, mint csoportot és közösséget képviselők számára érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy a saját csoportra vonatkozó identitásdiskurzusokat összekapcsolják olyan más kisebbségi diskurzusokkal, amelyek ugyancsak a megkülönböztetés és stigmatizáció élményével szembesülnek, legyen szó akár a magyarországi romákról, a más vallási kisebbségekhez tartozókról, a migránsokról, vagy a menedékkérőkről, és ezt a felsorolást tovább lehetne még folytatni.

A szerző szociológus

támogatás

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017