Értékteremtés és identitás, azaz: kedves Gerő András!

Írta: M. Kende Péter - Rovat: Politika

Gerő András 10 zsidó? című cikkében hevesen ostorozza a Mazsihisz idei 1 %-os kampányát. Nem tetszik neki, amihez persze joga van. Véleményét azonban oly’ mértékben vezérli a Mazsihisz és annak elnöke elleni indulat, hogy számos tartalmilag is hibás megállapítás és helytelen összefüggések tömege csúfítja el az egyébiránt rendkívül nagy tudású történész professzor gondolatait.

Mazsihisz szoboravatas 7

Az 1 százalékos szobrok leleplezői és az esemény közreműködői (b-j): Deutsch Tamás, Vattamány Zsolt, Ungvári Tamás, Balázsovits Lajos, Vizi E. Szilveszter, Fegyverneky Sándor, Farkasházy Réka, Heisler András, Frölich Róbert, Vince Mátyás

Kis tisztázás, nem vagyok történész, így jelen írásom nem elsősorban szakmai alapon, hanem zsidó szempontok alapján kritizálja Gerő András sorait.

Véleményem szerint a Mazsihisz stilizált szoborpark avatójától számon kérni, hogy a szobrok valójában installációk, nem más, mint tautológia. Kritikaként megfogalmazni, hogy az 1 %-os kampány pénzszerzési akció, akár vicces is lehet. Mi más lenne? Minden szervezet a maga 1 %-os kampányával igyekszik minél több olyan támogatót gyűjteni, aki hajlandó felajánlani adója egy százalékát. Az viszont nem mindegy, milyen üzenettel kívánja ezt megtenni. A Mazsihisz idén látványosan az értékeket helyezte a centrumba úgy, hogy az értékteremtők közül egy nagyon széles skálából merítve pontosan azt demonstrálja, hogy Magyarország legnagyobb zsidó szervezete kész a magyar zsidóság legszélesebb rétegeinek képviseletére. Mert hát ugye abban talán egyet lehet érteni, hogy erre (is) szükség van. Van valami, kell valami, ami összeköt sok zsidó embert. Identitás… Az, ami valóban hosszú éveken át hiátust szenvedett. De erről nem elsősorban az 1949-től bekövetkező időszak tehetett, mint azt nagy örömmel olvastam Gerő Andrástól. „Ha a polgárosodás, az asszimiláció, a szekularizáció, a professzionalizáció szétverte a tradicionális zsidó szempontot – az identitást –, akkor ez azt is jelentette, hogy megszűnt a közös zsidó történet, ami életben tartotta a judaizmusban önmagát kifejező közösséget. Igen ám, de mi van akkor, ha az ilyen módon széttagolt zsidóságra rákényszerítenek egy közös történetet? Mi van akkor, ha közös lesz a zsidó sors – függetlenül attól, hogy nincs már mögötte közös és átfogó s ráadásul mindenkire erősen ható judaisztikus identitás?” A kérdést a Zsidó szempont című kötetében teszi fel, s erre a Mazsihisz igyekszik választ adni. Még akkor is, ha ez – most, ebben a pillanatban – nem nagyon tetszik Gerő Andrásnak.

Tudják, értékteremtés és identitás.

Bizony ez az üzenet, az értékteremtés, az identitás bizony szinkronban van azzal a közéleti politizálással, amelyet a Mazsihisz az elmúlt másfél esztendőben gyakorolt, és amelyhez Heisler András neve is kapcsolódik. S ha már Heislernél tartunk, vajon az lett volna a helyes, ha a Mazsihisz egyáltalán nem csinál 1 %-os kampányt, nehogy az elnököt kampányolással lehessen vádolni? Heisler jól válaszolt a médiában: az ő kampánya a megválasztását követő napon elkezdődött: kampánya megegyezik elnöki munkájával, cselekedeteivel. Gerő kifogásai lassan kezdenek erős agyrémmé változni, persze az is lehet, hogy „csak” neki vannak ilyen sajátos kelet-közép európai üldözési mániái. Tudják, azt hiszi, hogy követik. És tényleg.

Később Gerő igénytelenséggel vádolja a Mazsihisz installációit. Ízlések és pofonok – szól a mondás, de ha Gerő ennyire finnyás az utcai performanszok esztétikájára, érdemes lett volna hátat fordítania a szobroknak. Hogy miért nem tette? Talán azért, mert akkor a Károly körút másik oldalán két ablakból kilógatott, igénytelen lepedőnek tűnő 1 %-os felhívással szembesült volna. Szerintem Gerő jól döntött, mikor inkább a Mazsihisz szobrainak esztétikáján bosszankodott. És a félreértések elkerülése végett, nem az EMIH kampányát minősítem, hanem magát a helyzetet, amit Gerő András teremtett meg. Szerény véleményem szerint a mostani kampány sokkal áthatóbb, mert nem csak a Síp utcának szól, hanem igyekszik mindenkihez eljutni.

Tudják, értékteremtés és identitás.

Gerő egy teljes bekezdést szán az emberábrázolás halachikus kérdéseinek megvitatására. Rosszul teszi. Félműveltséggel ebben a kérdésben nem szabad megszólalni, s különösen nem azzal a mesterkélt aggodalommal, mely áthatja minden sorát. Ha ennyire elkötelezetten aggódik a zsidó vallás gyakorlásának részletei iránt, szívesen megküldöm számára a Dohány utcai, vagy bármely más budapesti zsinagóga címét, könnyebben eltalálhasson a péntek esti Istentiszteletekhez. Vajon járt már Gerő a chabad székházában, vagy akár az orthodoxia központjában? Vajon látta, hogy mindkét helyen embereket ábrázoló képek, vagy festmények vannak a falakon?  Ennyire felületesen bírálni még egy nagy tudású professzornak sem szabad. Zsinagógákban azonban sehol sincs emberábrázolás, mert nem lehet. De installációját a Mazsihisz sem zsinagógában állította fel, ezért Gerő aggodalma mesterkélt és csöpög a rosszindulattól. Jobban teszi, ha elolvassa legalább Frölich főrabbi válaszát, az segíthet számára az eligazodásban, ahogy nekem is tette, miután én sem vagyok igazán jártas a halachikus kérdések eldöntésében. Segített Frölich Róbert főrabbi, s így tisztábban láttam.

Tudják, értékteremtés és identitás.

A Dohány utcai zsinagóga előtti téren kiállított személyek származásán való rágódása fontos kérdéseket érint. Különösen érzékenyen érinti ez mindazokat, akik zsidóságuk kapcsán valamiféle identitászavarral rendelkeznek. Mert akik természetes módon élik meg zsidóságukat, sokkal kevésbé szenzorálják azt. Gadó János válaszánál nem tudom pontosabban megfogalmazni: „Az a logika, ami a kiválasztott tíz embert, a zsidó származáson túl összeköti, a Holokauszt logikája. Ezeket az embereket a nácik és magyar kiszolgálóik mind halálra szánták, vagy szánták volna, és legtöbbjükön, köztük éppen a két katolikus hitű irodalmáron, Radnóti Miklóson és Szerb Antalon ezt be is teljesítették”. Azt viszont elég könnyen észre lehet venni, hogy a Mazsihisz a kiállítottak „mintavételénél” látványosan elrugaszkodott attól a korábbi attitűdjétől, amiben szinte kizárólag a holokauszt közösségi traumájával próbálta építeni a közösséget. A kiválasztott személyek egy része – vélhetően tudatosan – olyan értékteremtő zsidók voltak, akik élete vagy halála nem a holokauszthoz kapcsolódott. Gerő emellett a lényegi változás mellett szótlanul halad el, és a tőle már megszokott zavaros identitásképpel először összekeveri az amerikai reform és konzervatív mozgalmakat a magyarországi neológiával.

Dühödt írásának végén aztán kibújik a szög a zsákból. Gerő legnagyobb problémája a Mazsihisszel az az emlékezetpolitikai konfliktus, mely következményeként Schmidt Mária professzor asszonnyal éppen a Mazsihisz következetes véleményalkotása okán akadtak el az – ismeretlen tartalmú – Józsefvárosi projekt (Sorsok Háza) megvalósítása. S megint csak nem tartom elegánsnak, hogy a Mazsihisz-választásokat megelőző hetekben a szervezet nagy többséggel elfogadott testületi döntéseit Heisler nyakába kívánja Gerő akasztani, még akkor sem, ha azokkal a döntésekkel személy szerint kivétel nélkül egyetértek. A legszomorúbb, hogy Gerő András a Mazsihiszt, s így Heisler Andrást okolja a Sorsok háza projekt holtpontra jutásáért. Úgy tűnik, a kormányzat a mostani formájában (amiről még mindig nem lehet sokat tudni) nem akarja a Józsefvárosi projekt megvalósítását. Legegyszerűbb, legkézenfekvőbb megoldás ezért valaki másra mutogatni.

Nem baj, most úgy néz ki, mindenki megmarad a saját térfelénél, Gerő András is, továbbra is szórva dühödt nyilait. No meg a Mazsihisz is.

Tudják, értékteremtés és identitás.

*

A szerző kommunikációs szakértő

 

támogatás