Elkezdtünk mindent két kézzel megcsinálni

Húsz éves a Gólem Színház. Interjú Borgula Andrással.

2005-ben alakult meg a Gólem Színház Egyesület, amely Magyarország egyetlen zsidó színházát működteti. Hogyan dolgoznak ma, húsz évvel a megalakulás után?

Én Tel-Avivban jártam egyetemre. Ott a színházi képzés más karakterű, mint Magyarországon. Rendezői szakot végeztem, ahol az évfolyamból mindenkinek, legyen az színész, dramaturg, író, rendező, díszlet-jelmeztervező – ez az öt szak működik ott, illetve van még egy közösségi színház szak is – színpadi munkát is kell végeznie az egyetem alatt, amire ugyanolyan kredit pontszámot adnak. A színházi munka nemcsak a nézőtéri ültetést jelenti, hanem azt is, hogy dolgozni kell az egyetem asztalosműhelyében, varrodájában, minden műhelyben, ahol az egyetem a saját színpadi látványait készíti. Sőt, nemcsak dolgozni kell ezekben, hanem üzemeltetni is. Az egyetemi színpad műhelyeinek van egy profi vezetője, aki megtanít, hogyan nyúlj a gépekhez, legyen az varrógép vagy körfűrész, de utána te magad üzemelteted azokat. Ez egészen más látásmódot biztosít a tanulók számára. Úgyhogy nekem eszembe se jutott odaszólni a rendező munkatársának, hogy kell egy szék, és másnapra a műszak vagy a műhely elkészíti a széket. Vagy azt mondani, hogy az az elem ott lebegjen középen, és majd a szakemberek kitalálják, hogyan lebegjen. Én olyan képzést kaptam, hogy ezt mind meg kell tudnom csinálni, máskülönben hogyan kérjem a kollégától, hogy csinálja meg, ha azt sem tudom, hogy kell? Húsz éve a semmiből varázsolunk, de ez arra is jó, hogy karbantartsa a kreativitásunkat. Az egyetemen volt egy tanárunk, aki azt mondta, hogy ha mindent fölajánlanak, amire vágytok, azonnal utasítsátok vissza, mert a sok jó lehetőséggel eltunyultok. Úgyhogy a kreativitásnak sokat segít a semmiből alkotás. Nincs olyan, amit ne lehetne megcsinálni. Persze ami túl költséges, és a biztonságos működéséhez szakember kell, arról néha le kell mondanunk.

Amikor színházi szakemberhez fordulnak, kit keresnek meg?

Fontos elmondani, hogy sokszor kőszínházakban dolgozó szakemberek segítenek. Jó kapcsolatban vagyunk, szívesen elmondják, mit hogyan tudnánk megcsinálni. Nem köztudott, de a színházi háttérszakmákban dolgozók között van egy láthatatlan szövetség, nagyon segítik egymást. Ez a szövetség néha egészen a határokig elmegy. A kőszínházak életét rettentően megnehezíti a bürokrácia, ami a közpénzfelhasználással jár. Ha vettek valamit, nem adhatják oda másnak, még akkor sem, ha azt az eszközt már régóta nem használják. A műszakiaknak megszakad a szíve, tudják, hogy egy rászoruló csapatnak milliókat kellene költeni arra az eszközre, ami náluk ott áll a polcon, de még bérbe sem adhatják. A leselejtezés pedig rengeteg papírmunkával jár. Amikor 2021-ben megnyitottuk a saját játszóhelyünket, nem maradt pénz a falak elé belógatott fekete függönyökre. Felhívott az egyik kőszínház raktárvezetője, és azt mondta, most szóltak neki, hogy a régi függönyeiket leselejtezték, ki kell dobni. Odaadni nem lehet, de megmondja, melyik kuka mellé teszi le. Odamentünk, elhoztuk. Talált tárgy, a törvényes kereteken belül maradt. Számunkra és általában a kisebb színházak számára különösen fontos ez a példás, láthatatlan összetartás. Fontos, hogy tudjuk, van egy szövetség, ami túlível az intézményeken, de még politikai nézeteken és művészeti koncepciókon is, a körúti színházaktól a művész színházakig, a független társulatoktól, nemzeti színházakig. Megmelengeti a szívemet, ahányszor szembesülök ezzel.

Hogyan jött létre ez a hely?

2019-ben sikerült meggyőznöm Erzsébetváros akkori, fideszes polgármesterét, hogy milyen jó lenne itt, az egykori zsidó negyedben egy kortárs zsidó színház. Azt válaszolta, csodálatos ötlet, keressünk erre megfelelő ingatlant. Tudtam, hogy a Csányi utca 5. alatt működik az Erzsébetvárosi Történeti Tár, egy kerületi intézmény, amelyikben kialakítottak egy kis múzeumot is. A mellette lévő ház udvari része sokáig üresen állt, arra gondoltam, ez pont jó lenne a Gólem Színháznak. Rettenetes állapotban volt: a 20 méter hosszú, 5 méter széles nagy helyiség, ami most a színházterem, négy különböző fallal volt széttagolva. Eredetileg egy pékség volt itt. Mi azonban örömmel vettük, hiszen egy kortárs zsidó kulturális utca vonzó célpont lehet a kerületben.

A Dohány utca környéki zsidónegyed óriási forgalmat vonz. Ott a hely múltja a fontos, itt viszont kortárs kultúrát lehetne bemutatni. 2019 őszén aláírtuk az önkormányzattal a közszolgáltatási szerződést, ennek alapján 10 évig használhatjuk ezt a helyet, cserébe csinálunk egy zsidó színházat. A választások után a következő, már DK-s polgármester ugyanilyen lelkesedéssel állt az ügy mellé. Csakhogy 2020 márciusában lezárták az országot a Covid miatt, és nemcsak az önkormányzat, hanem minden lehetséges támogató is befagyasztotta a támogatásra szánt összegeket. Az állami pályázatokon nyerünk valamennyi támogatást a kiszolgáló helyiségek kialakítására – öltöző, színészi közösségi tér –, de hogy a színházat működtessük, arra semennyit sem. Fájdalmas volt, mert abban az évben 1,8 milliárdot kapott az EMIH, hogy csináljanak egy zsidó színházat. Azóta sincs belőle semmi. Megértettem volna, ha azt mondják, azt se tudjuk, holnap itt van-e a világvége, most nem tudunk semmit csinálni. De van egy színház, amelyik már 15 éve működik, csinálja és bizonyít. Erre kitalálják, hogy  intézményesüljenek, ajándékba kapnak egy épületet a Baross utcában, és mellé majdnem kétmilliárd forintot.

Hol tart ma az a projekt?

Sehol. Valamelyik nap arra jártam, az épület fel van állványozva. Ennek a színháznak kvázi a kiszolgálására indította az SZFE azt a zsidó színház szakot, ami a szakmában óriási felháborodást keltett. Számomra nagyon nehezen érthető, hogy egy ortodox egyház vezetője olyan dologba fog, ahová ő nem teheti be a lábát. Egy ortodox zsidó nem nézhet meg egy éneklő nőt a színpadon, vagy egy kivillanó térdet, egy mély dekoltázst. Tudod, a Pick Szalámigyárat is egy ortodox zsidó hozta létre, és sosem evett a szalámijából, de a többségi társadalom annyira szerette, hogy azt mondta, hogy rendben van, állítólag nagyon finom, használjátok, és a bevételből adakozom a közösségemnek. A színház azért ennél nehezebb dolog.

Vajon miért van szüksége egy ortodox közösségnek saját színházra?

Nem tudom. Megvan az a rossz szokásom, hogy amikor valamit nem értek, akkor mindig pénzt keresek mögötte. Vagy hatalmat. És íme, találtunk egy zsidó osztályt a Színművészeti Egyetemen, elnézést, most már héber speciális osztály. Úgy tudom, el is indult már. Ehhez képest mi úgy tudtunk megnyitni a pandémia után, hogy elkezdtünk mindent két kézzel megcsinálni.

Hány fős a Gólem csapata?

Jelenleg kilencen vagyunk, ebben benne van a művészeti titkár, az ügyvezető, a szakács, aki a konyhát üzemelteti velem együtt, és a rendező munkatársa. Mindenkinek legalább két-három munkaköre van. A pandémia alatt mindenki 50%-os fizetésért dolgozott, hiszen támogatás nem volt, jegybevételünk nem volt. Amikor 2020 októberében végre megnyitottuk, arra számítottunk, hogy jön a közönség. De nagyon kevesen vállalták, hogy beüljenek a nézőtérre száz másik ember közé, nehogy az utolsó pillanatban elkapják a betegséget. Ekkor az önkormányzat rájött, hogy nem engedhetik bezárni a színházat. Az eredeti megállapodásban nem szerepelt támogatás, de segíteni akartak, nehogy a cél előtt egy centivel elbukjunk, és kaptunk egy több millió forintos támogatást. Ez kihozott minket a vészhelyzetből, de sokat küzdünk a fennmaradásért. Az energiaárak drasztikus emelkedése a színházak helyzetét is nagyon nehézzé teszi. Tegnap például remekül sikerült az előadásunk, amelyikben Gryllus Dorka és Kálid Artúr játszanak. Mondtam is nekik az előadás után, mire Dorka így válaszolt: nem tudom, mit csináltatok, de végre olyan meleg volt. Úgy látszik, ha nem fázom, jobb színésznő vagyok…

Aki Önt hallgatja, azt gondolja, hogy Magyarország két rétegből áll, a felső a hivatalos, míg az alsó eleven és életszerű.

Tényleg így érzékelem. A felső zavarai ellenére az alsó jól működik, mert itt van összefogás, egymásra figyelés. Meg kell mondanom, hogy kerületi szinten extrém nagy támogatást kapunk. Tudva, mi folyik a többi önkormányzatnál, ez egy nagyon fair csapat, akik tényleg próbálnak segíteni.

Úgy tudom, emellett egészen különleges, alternatív finanszírozási módokat is kitaláltak.

Így igaz. Egyrészt mi egy közösségi tér is vagyunk, egy zsidó kulturális műhely, de valóban közösségi tér is. Ez azt jelenti, hogy ha a zsidó közösségnek szüksége van egy helyre, hogy hanukai partit vagy évzáró beszélgetést tartson, akkor a színházteremben ezt megteheti. Tartottunk már itt 100 fős fogadást, amihez mi készítettük a cateringet, ha kellett, kiszolgáltam az italpultnál, majd fölálltam a színpadra és beszédet tartottam. Működtetünk egy kávézót is, amit bárki bérbe vehet közösségi program céljára, ide mi sütjük a bagelt és a babkát. Melegkonyhai szolgáltatást is nyújtunk 40-60 főig. Barbara, az ügyvezető igazgató a pandémia alatt kitanulta a pékmesterséget, egy másik munkatársunk és jómagam elvégeztünk egy szakácsiskolát, mindhárman étteremvezetők is vagyunk, hivatalos papírokkal.

Vannak állandó közösségi programok a kávézóban vagy a színházteremben?

Havonta egy pénteken csináljuk a Hello Sábesz nevű programunkat, ez egy szombatfogadás, de nem zsinagógában vagyunk, hanem egy színházban. Ez egy háromfogásos vacsora, ami alatt elmagyarázzuk, mit jelent a szombat, és milyen hagyományok kapcsolódnak hozzá. És havi rendszerességgel vannak beszélgetések művészvendégekkel, nemrég Bálint András volt itt, én megfőztem a kedvenc ételét, és beszélgettünk a közönséggel. Máskor Halász Judit volt a meghívott, vagy Heilig Gábor és Eszményi Viktória.

Van egy nagyon fontos kezdeményezésünk: az 1000 Gólem Klub. Ők a mikrotámogatóink. Az 1000 nemcsak egy szám magyarul, héberül azt jelenti: segítség. Emiatt választottuk. Jelenleg 300 tagja van. Ezek a havi kis összegű támogatások nagyon sokat jelentenek. Tavalyelőtt decemberben például 10 nap alatt háromszor törtek be hozzánk, nem romboltak, de elvitték a kasszát. Szerintem nem gyűlölet-bűncselekmény volt, csak sima rablássorozat. Viszont rávilágított arra, hogy be kell szerelnünk egy riasztóberendezést. Két hét alatt dobott össze a színházunkba járó közönség egy több százezres összeget, ezt még kiegészítette a MAZSIHISZ, így meglett a riasztónk.

A Gólem Menzát a pandémia alatt indítottuk. Azt gondoltuk, ha színház egyelőre nincs is, azért legyen kapcsolatunk a közönséggel. Minden hónapban kétszer meghirdettük, megfőztük, bedobozoltuk és kiszállítottuk, személyesen a színház tagjai vitték ki az ételeket. Imádták az emberek, hogy ott állunk két szatyornyi étellel. Azóta már itt csináljuk a gasztronómiai eseményeket, havonta kétszer. Házi kosztot főzünk, de Lili csodálatosan csinálja, talált egy rést a gourmet és a házi koszt között, ami még megfizethető, de minőségi alapanyagokból csinálja, speciális receptek alapján.

Hány emberre főznek ilyenkor?

Maximum 40 fő.

Mesélne még a Peá-ról is?

Ez egy kedvezményes színházjegy. Eleve a kerületben élőknek 30% kedvezményt adunk, hiszen mi egy közszolgáltató intézmény vagyunk itt, a 7. kerületben, és diákjegy is van. Emellett van a Pea, ami a talmudi hagyományban azt jelenti, hogy a szélső sort azt sosem aratjuk le, hiszen ha vannak szélső soraink, akkor vannak belsők is, tehát vagyunk olyan gazdagok, hogy a szegényeknek is juttatunk. A szélsőt meghagyjuk a szegényeknek. Ebbe az is beletartozik, hogy ha a kocsiról valami leesik, azt nem szabad fölvenni, maradjon ott annak, akinek szüksége van rá. Ennek szellemében indítottuk el a Pea programunkat, amit közösségi páholyként definiáltunk, hogy könnyebb legyen azoknak, akik a héber nyelvet kevésbé ismerik. Négy széket biztosítunk minden előadáson azoknak, akinek nincs anyagi lehetőségük, hogy jegyet vehessenek, de szeretnék megnézni az előadásokat. Bejelentkeznek, nem kell bizonyítani, mi elhisszük, és esténként négy főt tudunk fogadni ingyen.

Mindig megtelik az a négy szék?

Egyáltalán nem, mert az emberek szégyellik. Sajnos, nagyon sokszor egy ismerős szól, hogy valakinek szeretne ilyen lehetőséget adni, de tudja, hogy magától nem jelentkezne. Akinek az ingyenjegy szól, az sokszor nem is tudja, sőt, az egy magasabb fokú adomány, ha az ember nem mondja el neki.