Emma Lazarus és a szabadság fáklyája

A daloknak is van sorsuk. Az Egyesült Államok nemzeti dalai közül több Magyarországon tábortűzi nótaként futott be. Lett az amerikai forradalom dalából, a Battle Hymn of the Republic-ból János bácsi a csatában, a Yankee Doodle-ból, Connecticut himnuszából a Jenki fiú lovagol, az Oh Susanna-ból pedig az igazán disznó Mexikói préripusztán.

A New York-i tengerparton, az Ellis Island-en álló Szabadság szobor talapzatára felvésett Emma Lazarus szonett, az Új kolosszus, az amerikai nemzetideál himnusza nálunk nem futott be ilyen karriert, pedig megzenésítették azt is, hazájában máig iskolai-és templomkórusok, tüntetések állandó repertoár darabja. (A zeneszerző az amerikai álom egyik példája, Irving Berlin, aki Israel Beilin néven született Oroszországban, és új hazájában divatos ragtime zenész lett, bár kottát olvasni élte végéig nem tanult meg.)

 

Ki volt Emma Lazarus?

XIX. századi amerikai költő, esszéíró a szabadságjogok és a társadalmi igazságosság aktivistája. A zsidó emigránsokat támogató egyesület, a ma is működő HIAS, a Hebrew Immigrant Aid Society egyik alapítója, a zsidók palesztinai nemzeti otthonának sürgetője több mint 10 évvel a cionizmus megszületése előtt.

Életműve a határon álló ember vitája az egymással tusakodó világokkal. Mindegyik az övé, de egyik sem igazán az. Az ő hazája még csak születőben, polgártársai azok, akik a helyüket keresik benne. Hasonló hozzánk. Ezért olvashatóak ma is a versei.

 

Gyökerek

1849-ben született New Yorkban. Szefárd ősei az első bevándorlókkal érkeztek az új hazába. Apja, Moses gazdag cukorgyáros, előkelő, befogadott úr, aki az Astorokkal és a Vanderbiltekkel alapított klubot. Tehetséges lányait taníttatta, és bátorította, hogy mozogjanak otthonosan a művelt keresztény társaságban. A tágabb Lazarus család ki is közösítette Moses-éket, mert nem jártak templomba és nem tartották a vallást. Emma büszke volt zsidóságára és szefárd származására, ismerte a hagyományokat, de a vallás nem érdekelte.

Ebben az időben az amerikai felső körökben nem volt szokás a meggyökeresesedett zsidó családok nyílt megkülönböztetése. Az antiszemitizmus-bomba 1877-ben robbant, mikor egy NY állambeli szállodában nem fogadtak egy tekintélyes vendéget, mert zsidó[1]. Az eset óriási vihart kavart. Magyarázatként hamar megszületett az amerikai „Harmadik nemzedék” elmélet: nincs nagy baj a ”true Hebrew”-kkal, akik még a forradalom és a polgárháború előtt jöttek, de a rengeteg piszkos, kapzsi német-zsidó új bevándorló most már mégiscsak sok.

Emmát keresztény társaságokban gyakran Jewess-ként emlegették, mintha másról, mint hogy zsidó, nem is lehetne felismerni. A Jewess 1883-ban egy csúnya zsidóellenes cikkre hivatkozva így fogalmazta meg a helyzetét: [2]

„A Sun cikkre nem kell válaszolnia. Olyan közönséges, hogy nem érdemli meg egy büszke zsidó válaszát. A keresztények szokásos hozzáállását mutatja, a szokásosnál ellenségesebb kifejezésekkel… Tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbben alapvetően megvetnek minket.”

 

A csodagyerek

Tizennyolc éves korában, 1866-ban jelent meg első verseskötete, amelyet elküldött Ralph Waldo Emerson-nak, az amerikai költészet korabeli fejedelmének. És a fejedelem válaszolt, mégpedig lelkes dicsérettel, és odafigyelő kritikával. Emma Emerson levelezőpartnere, pen-pal-ja lett, és maradt. Annál nagyobb volt a csalódása, mikor barátja nem vette fel korabeli amerikai költők antológiájába, a „Parnassus” című kötetbe. Magyarázatot keresve ezt írta neki:[3]

„Az Ön kedvező véleménye verseimről megerősítette az elismerő angol és amerikai kritikákat. Úgy éreztem, hogy saját erőmből elnyertem a helyemet az amerikai költők antológiájában. A legszebb reményeimet tépte most szét az elutasítás, mely éppen onnan jött, ahonnan nem vártam.”

Nem ismerjük a választ, azt azonban tudjuk, hogy kapcsolatuk túlélte ezt a válságot, az Emmát kiszerkesztő Emerson később is sok jó kritikákat írt róla, és többször meghívta magához vendégségbe.

A második Lazarus verseskötet nemzetközi sikert aratott, ezt követte az egyetlen regénye – Goethe önéletrajzának adaptációja – amelyről ezt írta Turgenyev: Az a szerző, aki úgy tud írni, mint Ön – nos, az már csaknem mester. Érdekes az eredeti angol szöveg, figyelemre méltóak a személyes névmások: An author who writes as you do…is not far from being himself a master.

 

Írónő ­- író nő?

Több nő is írt a 19. század második felében irodalmat Amerikában. Néhányan jelentős sikerrel, pl. Harriet Beecher Stowe. A Tamás bátya kunyhója nélkül az én időmben rendes gyermekszobában nem nőttek föl gyerekek, más kérdés, hogy a Black Lives Matter mozgalom hogyan értékeli a művet ma. A korabeli kritika azonban alig vett tudomást a női írókról, nem írónőnek, hanem írogató nőnek tartotta – „a dammed mob of scribbling women.” Lazarus volt az első elismert költőnő, „poetess”, akit férfi költőkhöz mértek, és egy csodálója szerint „bár úgy írt, mint egy férfi, mégiscsak úgy érzett, mint egy nő”.

Visszhangok[4]

Későn, nőnek születtem, hát nem remélek.

Volt költők férfi ereje, harca, sebe,

győzelme dalra nem gyújt eleve.

Nő vagyok, függöny és fátyol mögül

 

Csatákat, sebeket ajkam nem énekel.

Hogy írnám meg a harcosok dalát?

Lantom nem erre húrozták fel.

Sem régi, sem új virtus nem érdekel.

 

Ám halld, a kék víz, hogy dörög a sziklán,

ha megtörik, majd habzón visszacsobban,

Panaszos dalomra hogy visszhangzik

 

A föld, az ég a víz. E dalt ne vesd meg!

Magány és a vers barátja énekelte,

Tünde manók kísérték ritmusát.

A sors fintoraként, halála után lánytestvérei mindent megtettek, hogy Emma képét meglágyítsák, és rendes, félénk, „igaz úrinőt” faragjanak belőle a jövő számára.

 

Zsidó – nem zsidó

1881-ben jelent meg egy műfordítás kötete, Heine balladái, óriási sikerrel. Választása kézenfekvő volt, a magáéra ismert Heine hűvös, ironikus zsidóságában[5].

Zsidó volt, aki görög ésszel és szemmel nézte a világot. Mint zsidó, Heine csupa mély, emberséges részvét, titokzatos melegség, csillogó képzelet és lázadás minden kötöttség ellen. Mint görög, eltölti a művészetek önmagukért való, egészséges és tiszta szeretete, amelyre a másik énje, a józan zsidó mindig ferde szemmel néz.

1871-ben írta A Newport-i zsinagógában című versét. A newporti Touro zsinagógát a szefárd zsidó közösség építette 1673-ban.  1790-ben George Washington meglátogatta az épületet, később a közösség elöljárójához intézett levelében írta le az Egyesült Államok vallási befogadásának egyik sokat emlegetett dokumentumát: [6]… az Egyesült Államok kormánya, amely vallási kirekesztést nem szentesíti, sem üldözést nem támogat csak azt kívánja meg polgáraitól, hogy legyenek törvénytisztelők, és támogassák minden ügyében… Ábrahám ivadékai élvezzék e föld lakosainak jóindulatát; ki-ki üljön saját szőlőjében, a saját fügefája alatt, és senki meg ne félemlítse…

A hely Longfellow-t is megihlette, hosszú verset írt róla, amelyet szívesen tanítottak az amerikai iskolákban. Hogy miért válthatott közkinccsé? Mert a protestáns amerikai alapító atyák és a későbbi elnökök mind bibliás emberek voltak, az Új Szövetség mellett az Ószövetséget, a Szentírás keresztény szerkesztését is sűrűn olvasták, és kedvelt hasonlat gyűjteményük is volt. John Adams, valamint Lincoln elnök gyakran hivatkozott a zsidók hitére, mint megmaradásuk titkára. A függetlenségi háború és a forradalom éveiben sziklaszilárd példaként szolgált az Exodus. A zsidó Biblia szelleme nem volt idegen a korai amerikai kultúrától.

A Longfellow vers záró strófái:

Örökké olvasnak, múltjukba nézve,

mert világ és betű nekik egy igézet,

minden a végétől számít, mint a könyvbe,

Igy életük mára csak halálos történet.

 

Mert jaj, minden meghal, ami régi!

A Föld méhéből új népek hada árad,

De árván elpusztul az elaggott, ősi,

S ha meghalt, soha fel nem támad.

 

És Emma versének utolsó stanzája:

A felszentelt csarnok csak szent marad,

Bár elhagyott, padlóit nem illetik léptek.

Vesd le cipődet! Bokorként ég itt a titok,

hogy halál és Isten végülis csak egy.  

Longfellow furcsának és halottnak tekinti a zsidó nép ügyét. Emma, habár a szentség iránt sokkal több megértéssel, de gyakorlatilag egyetértett Longfellow-val: a zsidóság ügye halott, és ezen már nem lehet, és nem is kell változtatni.

 

Az amerikai ethosz megfogalmazója

Az Új Kolosszust 1883-ban írta. A franciák ajándékba küldték az Egyesült Államoknak a Szabadságszobrot, a talapzatra azonban össze kellett gyűjteni a pénzt. Létrejött az „In Aid of the Bartholdi Pedestal Fund” alapítvány, melynek egyik fő támogatója a makói születésű újságíró, Joseph Pulitzer lett azzal a beváltott ígéretével, hogy ha valaki csak egy centtel is támogatja az ügyet, a nevét megjelenteti népszerű lapjában, a The World-ben.

Az alapítvány verspályázatot is kiírt, amelyre Emma ezt a szonettet küldte be:

Az új kolosszus Nem, mint görögök bronz óriása, Lábát szirttől szirtig szétvetve kevélyen. Kőasszonyunk lágy homokon Áll őrt, kezében égő fáklya,   Benne villám szikrázik minden irányba: Némán is üzen, hogy Ide, idegen! Neve: Száműzöttek Anyja. Szeme őrzi Hajóikat, és kőajka kiáltja:   Óvilág, őrizd csak kincseid fényét, De enyém, kit zordul kitagadtál, Ki jegyre váltja halovány reményét,   Ki gyűrötten hosszú sorba beáll. Morajló partodról küldd földed fölöslegét, Kapumhoz érve fáklyám reménysugár.

The New Colossus   Not like the brazen giant of Greek fame, With conquering limbs astride from land to land; Here at our sea-washed, sunset gates shall stand A mighty woman with a torch, whose flame Is the imprisoned lightning, and her name Mother of Exiles. From her beacon-hand Glows world-wide welcome; her mild eyes command The air-bridged harbor that twin cities frame. “Keep, ancient lands, your storied pomp!” cries she With silent lips. “Give me your tired, your poor, Your huddled masses yearning to breathe free, The wretched refuse of your teeming shore. Send these, the homeless, tempest-tost to me, I lift my lamp beside the golden door!”

 

Az Új kolosszust 1903-ban felvéstek a szobor talapzatára. Azóta a zsidó költőnő verse hirdeti az amerikai ethoszt.

Emma jól ismerte és tisztelte az európai kultúrát, de nem akarta exportálni az új világba. A művészet, a kultúra lényegét nem a kifinomultságában, hanem az üzenetében látta. „Ne mérjétek a kolosszális amerikai kísérletet az európai standard lebutított változatához… művészet és szépség itt is virágozni fog, de hogy milyen lesz, azt még korai megmondani.”

A szobor európai alkotás, a szonett első gesztusa mégis a gőgös európai kultúra visszautasítása. „Mi Asszonyunk” nem olyan, mint a rhodosi világítótorony óriása, az ókori világ hét csodájának egyike, mert nem a nagyság és a pompa, hanem a szeretetteljes befogadás az üzenete. A lady kő ajka hangtalan, fáklyája fénye az amerikai kultúra egyik első teljesítménye, megszelídített villám. Az Európában helyüket nem találó nyomorultakat köszönti, az újrakezdés, az igazságosabb élet reményét hirdeti a fáradt, szedett-vedett bevándorló tömegeknek.

A legutóbbi évek fejleményei megkérdőjelezik, hogy igaz-e még ez az üzenet, Lady Liberty és Emma szonettje azonban örökre elválaszthatatlanok. James Russel Lowell, a korszak egyik jelentős költője, a Yankee dialektusban is verselő „influencer” szerint ez a vers adja meg az szobor létjogosultságát.

 

A menekültválság: Ha hazánkba jönnek… legyünk mind szabadok!

1881-ben meggyilkolták Sándor cárt. Oroszországban egymást követték a pogromok. Milliónyian menekültek, a menekülthullám pedig egész Európában felizzította az antiszemitizmust. Hamarosan zsúfolt hajókkal érkeztek a holtszegény és riadt zsidó menekültek New Yorkba. A lehetőségek országában zsúfoltság, nyomor, rabszolgamunka, közömbösség várta őket.

Emma nem gondolta többé, hogy a zsidó nép szenvedéstörténete a múlt zord meséje. 1871-ben még nagyjából egyetértett Longfellow-val, hogy Nemzet fel nem támad, mely halott! 1882-ben már azt írta: … a zsidók kelet európi szenvedése bizonyítja, hogy nagyon is élnek.

Befolyását felhasználva méltó körülményeket és teljes jogegyenlőséget követelt nekik, reménykedve az amerikai álomban. Amerika gazdag és nyitott. Amerika lehetőség. 1887-ben a Babilon vizeinél című prózaversében így ír:

A kánaáni, ki egykor Jeruzsálemben a királyi istállók pásztora volt, most Texas dús legelőin kap új erőre, és a Sierrák aranyló völgyeiben.

The herdsman of Canaan and the seed of Jerusalem’s royal shepherd renew their youth amid the pastoral plains of Texas and the golden valleys of the Sierras.

 

Nem volt azonban vak a nehézségekre. Saját, viszonylag zavartalan szabadságát nem értette félre. Tőle származik a gondolat, amelyet valamilyen megfogalmazásban gyakran hallani polgárjogi aktivistáktól, Mandela-tól ismerik a legtöbben: Until we are all free, we are none of us free.  (Epistle to the Hebrews, In American Hebrew, 1883)[7]

Valószínűleg ellenséges fogadtatásra találnak szavaim, mégis állítom, hogy nemzetként a legfőbb hibánk az, hogy nem elég törzsi a gondolkodásunk. Nem vagyunk elég szolidárisak ahhoz, hogy ha a zsidók élete és vagyona a Kaukázus távoli területein veszélyben van, mi, itt a szabad Amerikában úgy érezzük, hogy minket is bántanak.

Gazdagok vagyunk és függetlenek, nem érezzük a közös hitünkből, vérünkből, történelmünkből, üldöztetésünkből fakadó közösséget avval a szerencsétlen sorsú zsidó handléval, aki életét és szabad vallásgyakorlását féltve menekül a szláv hordák elől.

Amíg közülünk akár egy ember nem szabad, egyikünk sem szabad. Hogy ne adjunk igazat a kötekedőknek, hogy ne tűnjünk törzsinek, hogy emberséges kozmopolitának lássanak antiszemita németek vagy orosz zsidógyűlölők, nem vesszük észre boldogtalan testvéreink szenvedését, nem érzünk együtt velük – egészen addig, amíg a méregpoharat a mi ajkunk elé nem teszik.

 

Az aktivista

Nem csak hangot, verselési technikát is váltott a Zsidók zászlaja című verséhez:

Mózes tábláira, Dávid hárfájára, Ősi erőd, hidd el, hogy csak szunnyad. Mint egykor Ezra, kelj fel újra, Emeld a zsidók zászlaját magasra!

With Moses’law and David’s lyre Your ancient strenght remain unbent Let like an Ezra rise anew To lift the banner of the Jew!

Bekapcsolódott a Hebrew Immigrant Aid Society missziójába. A new york-i kikötőben látogatta a bevándorlókat, mai terminus szerint szociális munkás lett, nemcsak írásaival, hanem tetteivel is segített nekik. Közben magán viccelődve ezt írta egy levélben: Nagyot néznének a társaságbeli barátaim, ha itt látnának.

Közreműködött a Hebrew Technical Institute megalapításában is, hogy szakképzettséget szerezhessenek, így munkát kaphassanak a képzetlen bevándorlók.

1883-ban Lazarus megalapította a Society for the Improvement and Colonization of East European Jews-t. Európába utazott, tárgyalt és együttműködött Claude Montefiore-vel, de a szervezetet nem volt képes megerősíteni, egy éven belül összeomlott.

De ne higgyük, hogy a szemhatára nem volt magasabban a zsidók szenvedéseinél. Foglalkoztatni kezdték az általános társadalmi igazságtalanság megszüntetésére tett javaslatok. Henry George tanainak hívévé vált, aki az adóztatás teljes megreformálására tett javaslatot, azon az alapon, hogy a föld és a természet kincsei közös vagyon, annak a használatát kell megadóztatni, nem vállalkozások bevételét. Emma a reform tanokról még egy szonettet is írt Progress and Poverty címen.

A szocialista tanok nem nyerték el tetszését. Szerinte Amerika olyan gazdag, hatalmas forrásokkal rendelkezik, amelyek – hozzáértéssel – meghozzák az egész lakosság jólétét.

Felvállalta a palesztinai zsidó nemzetállam megalapításának tervét, több mint egy évtizeddel megelőzve a cionizmus megszületését.

 

A hagyaték

38 évig élt, Hodgkin kór vitte el. Amerika gyászolt. Egy újság ezt írta: Halála csapás a sajátjainak, és pótolhatatlan vesztesége az amerikai irodalomnak.

Az American Hebrew pedig így írt róla: Ő maga vetette el a magokat, amelyek sírját majd virágoskertté varázsolják.

Ma is működik a HIAS, a szíriai háború elől és Afganisztánból menekülők ezreinek segített új hazát találni. Magyarországon is segíti az ukrán menekülteket, hogy zsidó szervezetek a gondjukat viseljék a legkritikusabb időszakban.

A Federation of Jewish Woman’s Clubs 1951 és 1989 közt küzdött a fajgyűlölet minden formája ellen, mondván: A zsidó közösségekben a női vezetés lehetőségének biztosítása ugyanarról a tőről fakad, mint Emma Lazarus munkássága.

Emma Lazarus emlékét nem csak Lady Liberty biztosítja. Amíg a szobor áll, biztosan él az emléke, sőt azután is, ameddig zsidók, nők, jogfosztottak és kifosztottak képesek rá, hogy átlépjék saját határaikat. Ameddig a jogokkal rendelkező boldogok vitába szállnak azért, hogy kiváltságaikat terjesszék ki minden emberre. Ameddig a költészet és a szolidaritás szövetsége fennmarad.

A szerző a MAZSIHISZ Jáhád Közösségi Szolgálat programvezetője és a Limmud Magyarország Alapítvány kuratóriumi elnöke. 

Jegyzetek

[1] “Hotel Discrimination,” New York Times (June 20, 1877). A cikkben megjelenő vers- és szövegfordításokat a szerző készítette

[2] Emma Lazarus levele Philip Cowenhez, https://jwa.org/media/transcription-of-letter-from-emma-lazarus-to-philip-cowen-c1883

[3] Max I. Baym, “Emma Lazarus and Emerson,” Publications of the American Jewish Historical Society 38 (1948): 269-270.

[4] EchopesLate-born and woman-souled I dare not hope, The freshness of the elder lays, the might Of manly, modern passion shall alight Upon my Muse’s lips, nor may I cope (Who veiled and screened by womanhood must grope) With the world’s strong-armed warriors and recite The dangers, wounds, and triumphs of the fight; Twanging the full-stringed lyre through all its scope. But if thou ever in some lake-floored cave O’erbrowed by rocks, a wild voice wooed and heard, Answering at once from heaven and earth and wave, Lending elf-music to thy harshest word, Misprize thou not these echoes that belong To one in love with solitude and song.

[5] Jewish Women’s Archive, https://jwa.org/womenofvalor/lazarus

[6] https://tourosynagogue.org/history/george-washington-letter/

[7] https://jwa.org/media/quote-from-epistle-to-hebrews