Elment egy öreg barát – Búcsú Méray Tibortól

2020. november 13-án Párizsban, 96 éves korában meghalt Méray Tibor, talán az egyetlen ember, aki felnőttkoromban a tanítómesterem volt, akinek a védence lehettem. Most szeretettel gondolok vissza rá, a csaknem egy évtizednyi együtt töltött időre, amikor valójában felnőtt és igazi újságíró vált belőlem.

Az elején kezdem: először csak ő ismert engem. Ez 1956, a disszidálása előtt történt. Én még csak három éves voltam, ő pedig apám volt kollégája, később a barátja. A Szabad Népnél dolgoztak együtt, de valójában csak a forradalom előtt kerültek egymáshoz közelebb: párthű újságíróból akkorra lettek mindketten revizionisták, ellenzékiek, forradalmárok. Közös platformjuk az addigra liberálissá nemesedett Irodalmi Újság lett.

A forradalom után apámat másfél évre lecsukták, Méray egy ennél sokkal súlyosabb várható büntetés elől Párizsba emigrált. Szabadulása után nem sokkal apám is követte oda.

Az emigráns-lét nem fenékig tejfel. Az ember elszakad a kulturális gyökereitől, idegen közegbe kerül, ahol hirtelen minden légkönnyűvé válik, és az addig legnyilvánvalóbbnak elfogadott dolgokat is részletesen el kell magyarázni mindenkinek, akit ez egyáltalán érdekel. Mire apám 1963-ban disszidált, és megpróbált be- vagy visszailleszkedni a párizsi irodalmi közegbe, ott a régi, még az ellenállásból ismert barátai mellett két egykori szabadnépes kollégájára, 56-os emigránsokra, Méray Tiborra és Kende Péterre számíthatott, valamint az ő családjukra.

Párizs nem Pest, ahol az embernek jó esetben tucatnyi barátja és ezernyi ismerőse van. Ott mindenkinek mindent aprólékosan, kínos fordulatokkal el kell előbb magyarázni, mielőtt az embert úgy-ahogy érdemei szerint befogadják. Kivéve Mérayék és Kendéék esetében. Ők mindent élből tudnak, és valamiért úgy vannak összehegesztve, hogy egyszerűen muszáj segíteniük, ez a vérükben van.

Én Méray Tibort 1967-ben ismertem meg. Már akkor is tudtam, hogy imperialista kém, és ez imponált nekem. Tizenhárom éves voltam, egy szót sem beszéltem franciául. Két hónapot töltöttünk akkor anyámmal és apámmal Párizsban, és az egyik első programpont Mérayék meglátogatása volt a Rue Juge-beli kis, festményekkel és könyvekkel túlzsúfolt lakásukban.

Tizenhárom éves voltam, olyasmik érdekeltek, mint a Méray bácsi nagyképernyős színes tévéje, velem egyidős lányának, Magdinak a farmervásárlási tapasztalatai, a lemezei, feleségének, Rózsának a magyaros főztje, vagyis egy kis párizsi-budapesti vegyesfelvágott, amibe némi szivarfüst, kávéházi hangulat, oroszellenes rendszerkritika és Izrael-pártiság vegyült. Mert akkor még csak talán alig egy hét telt el a győzedelmes hatnapos háború befejezése óta. Akkor tudtam meg azt is, hogy az apám után félig zsidó vagyok.

Másodszorra, 1970-ben már kicsit nagyobb fiú voltam, de persze még mindig csak 16. Lehetett Mérayéknál meccset nézni (épp zajlott a mexikói VB), bagózni, tegeződni, Magdival és a barátaival nagyképűsködni, múzeumba járni, megnézni, mi az a füves cigi, Joan Baez, Steppenwolf, Abbey Road. De a vakáció alatt lehetett Örkényt olvasni, Irodalmi Újságot, Tisztító vihart is.

Lassan felnőttem. Voltak közben még párizsi, bécsi epizódok, tartottuk a vakációs, nyaralós kapcsolatot.

Aztán 1981-ben már némi itthoni újságírói élményekkel felvértezve én is disszidáltam. Az első perctől kezdve hiányzott a nyomdafesték szaga, a magyarul írás és az ellenzékieskedés. Illetve nem hiányzott, mert Méray percnyi gondolkodás nélkül odavett az általa szerkesztett Irodalmi Újsághoz samesznek, korrektornak, mindenesnek.

Tulajdonképpen ez volt az élete. Ült egy kis sufniban a Rue Faubourg-Montmartre-on, körülötte a plafonig felstócolva a könyvek, kéziratok meg a remittenda. A világ összes magyar nyelven író disszidensével, emigránsával levelezett, és lassan beszűrődtek a képbe az otthoni renitensek, ellenállók, szamizdatosok is.

Őket személyesen egyikünk sem ismerte. De voltak közöttük a Szabad Európából (vagy nekem még Pestről) ismert nevek, amelyekhez lassan arcok, hangok, kézírások is kapcsolódtak. Rajk Laci jött Párizsba látogatóba, aztán Krassó Londonba költözött, Zsille Bécsbe, és egyre több kézirat is kijutott Párizsba Erdélyből is, Budapestről is. És ott voltak a legális újságírók-írók, akik turistaként vizitáltak le a szerkesztőségben, de mindig kértek könyveket, újságokat, és néha álnéven írtak is a lapba.

Méray eleinte mindenkit tárt karokkal fogadott, bízott az emberekben. De ahogy elharapódzott a haldokló Kádár-rendszerben a világútlevél, egyre többen jöttek, egyre furcsább alakok, és Tibor akkor már egyre gyakrabban engem delegált, hogy szondázzam meg ezt a Murányit vagy kit – bár ez rossz példa, Gábort nagyon is jól ismertem a Magyar Nemzetből, még gyakornok-korából, sőt még gyerekkorából is.

De mások nekem is újak voltak. A szamizdatosok, akikkel lassan összebarátkoztam – Haraszti, Magyar Bálint, Demszky, Hodosán Rozi, Ara-Kovács Attila –, a fiatalok, akik őszintén érdeklődtek Méray és az Irodalmi Újság iránt, mint Vágvölgyi András, Jávor Pista, és az új undokak is, akik már a helyüket keresték egy újfajta felállásban, mint Bába Iván vagy Krasznai Zoltán.

És akkor még mindemellett a munka- és mozgalmi kapcsolat, összefonódás mellett ott volt az apám meg a családi kötelék is. Hogy néha magyar szóra-kosztra éhesen mentünk vacsorázni Tiborékhoz, egyszer-egyszer együtt, de sokszor csak én egyedül, külön. Magdi néha szinte féltékeny is volt már rám, hogy engem itt úgy szeretnek, úgy fogadnak néha, mintha én is családtag lennék, egy fiúgyerek, akit érdekel fogadott apja sokféle irodalmi és politikai hóbortja, akivel komoly dolgokról is lehet beszélgetni, meg persze léha hülyeségekről is.

Méray okos volt, tájékozott, szinte semmiben sem szektás, ellenkezőleg tágra nyitott. Kivéve talán erkölcsi kérdésekben. Azokban nagyon komolyan tartotta magát az elveihez. Hogy hazudni, lopni nem szabad, hogy százszor inkább adni kell, mint kapni. És adott. Ő is, Rózsa is, rendületlenül, fenntartás nélkül, őszintén, szeretettel.

Mérayék, az apám, Kendéék nagyon szoros kapcsolatot tartottak egymással, és volt ebben némi pesti asszimilálódott zsidó polgári szolidaritás is, hogy akinek jobban megy, akinek könnyebb az élete, segít annak, aki nem olyan talpraesett, kicsit ügyefogyott, enyhén elveszett. És az apám ilyen volt. Mindig éreztetni kellett vele, hogy szeretik, elfogadják, nagyra tartják. És ezt meg is kapta tőlük.

Rám vetült ennek a baráti szolidaritásnak a visszfénye, eleve óriási bizalommal közeledtek hozzám. Csak arra kellett vigyáznom, hogy ezt ne veszítsem el, hogy ennek próbáljak úgy-ahogy megfelelni.

Nem elég, hogy 1981-ben, a kiérkezésem utáni napon azonnal kezdhettem az Irodalmi Újságnál, az első hónaptól kezdve ügyetlenkedhettem a levonatokkal és hamarosan a kéziratokkal is, de egy évvel később Méray szerezte nekem az első legális franciaországi munkahelyemet is, ahol kitanulhattam egy modern nemzetközi szakmát, amiből azután a következő nyolc és fél évben, amíg haza nem költöztem, kiválóan meg is éltem. Ő ajánlott be ugyanis az Irodalmi Újság franciaországi nyomdájába, szedőüzemébe, ahol pár hónap alatt felfedezhettem magamnak a számítógépes szedést és tördelést, a könyv- és kiadványtervezést.

Méray vette nekem az első komolyabb autómat, azzal az ürüggyel, hogy majd könyveket és újságokat szállítok neki Münchenbe és Bécsbe – de valójában csak segíteni akart, a hónom alá nyúlni, előrébb lökdösni. És mindezt olyan finoman, olyan tapintattal, olyan óvatosan tette, hogy nehogy hálálkodnom kelljen, hanem fogadjam el természetes dolognak, sőt valami olyasmi dealnek, amelynek során még ő jár jól.

Mondtam már ezt az asszimilálódott pesti zsidó-dolgot. Óriásiakat tudtunk röhögni ezen. Másokon, magunkon, a többi vicces, látszólag ügyes, de valójában röhejesen ügyetlen zsidón. Ezzel kapcsolatban semmilyen frusztrációt nem kellett legyőznünk magunkban. És persze nemcsak azért, mert a nyolcvanas évek Párizsában nem volt olyan rossz a helyzet, mint ugyanott a háború, a német megszállás alatt, vagy a pesti gettóban 1944-ben. Ezen ő már túljutott, én meg csak apránként ismertem meg a tényeket. De azért sem zavart minket ez, mert teljesen egyértelmű volt, hogy Izraellel szimpatizálunk, hogy együttérzünk a Rue des Roziers-beli terrorista lövöldözés áldozataival, hogy nekünk otthonos a Marais és közel állnak a szívünkhöz a Rue Faubourg-Montmartre kóser mészáros boltjai, az arrafelé látott kaftános vagy nem kaftános zsidók.

Evidens volt ez a fajta összetartás, cinkosság is, amiről nem kellett beszélni, de akár bátran lehetett volna is – ezt én már Pestről is jól ismertem. Ilyen közegben szocializálódtam a Népszavában, de tágabban véve a korabeli magyar sajtóban vagy irodalomban is. (Csak zárójelben teszem hozzá, hogy ezt a barátian meleg, bensőséges légkört akarják szétverni ma a CEU elüldözésével, a Petőfi Irodalmi Múzeum és az Akadémia, az egyetemek, a színházak gleichschaltolásával.)

Lassan elteltek közben a párizsi évek. Méraynak szívügye volt az ő idolja, Nagy Imre újratemetése, 1988-ban szimbolikusan a Père Lachaise temetőben Rajk Laci síremlékével, és egy évvel később Pesten a nagy ünnepséggel, amire 33 év után először ő is hazautazott.

Az utolsó három vagy négy párizsi évünkben tulajdonképpen ezen dolgoztunk mindketten, de persze főleg ő, miközben még arra is maradt ereje, hogy a Ceausescu-rezsim magyarellenes, faluromboló terveivel is teljes mellszélességgel felvegye a harcot – és aki ismerte, tudja, hogy ezek nem üres szavak. Ő ilyenkor valóban oroszlánként tudott küzdeni, de egyben higgadtan, taktikusan, okosan is. Nemcsak az erdélyi, budapesti és emigráció-beli magyarokkal fogott össze, hanem számos felvilágosult román értelmiségivel is, akiknek Nyugaton – mindenekelőtt Franciaországban – komoly szavuk és jelentős befolyásuk volt.

Aztán leomlott a berlini fal, megjelent a párizsi Irodalmi Újság utolsó száma, megtartották Magyarországon a szabad választásokat, megkaptam a francia állampolgárságot, és szabadon újságot írni, rendszert váltani hazajöttem.

Tibor meg maradt Párizsban, ahová végleg odagyökeredzett. Megharcolta a harcát és győzött. Az első években legyőzte a saját sztálinista múltját, őszintén és nyilvánosan szembenézett az ötvenes évek elején írt észak-koreai tudósításaival, a mérgezett legyekkel és az összes Kim Ir Szen-marhasággal. Ezt olyan becsületesen végigcsinálta, olyan önmarcangoló részletességgel, hogy végül még Dél-Koreába is meghívták, kapott valami magas kitüntetést (talán egy humanista családegyesítés elősegítése ürügyén, ezt nem pontosan tudom). Ő mindenesetre nagyon büszke volt rá, és ezt a medált sokkal többre tartotta, mint a 26 évesen eléggé érdemtelenül elnyert Kossuth-díját.

És győzött Nagy Imre-fronton is. Akkor még úgy nézett ki, véglegesen.

1990-ben egyébként és szerencsére csak fizikailag, földrajzilag távolodtunk el egymástól. Én 28 éves voltam, amikor kilenc évvel korábban komolyabban a szárnyai alá vett, meglehetősen buta, de érdeklődő fiatalember. Ma 67 vagyok, eltelt közben 39 év. Talán okosabb is lettem, de öregebb biztosan. De ennek az utóbbi csaknem négy évtizednek egyetlen perce sem volt, amikor ne tudtam volna, hogy ott áll mögöttem, hogy támogat, szeret, drukkol nekem, és segít, ha kell.

Anyám, apám már meghaltak rég. De csak most lettem árva igazán.

*

Méray Tibor 1924. április 6-án született Budapesten. A Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán magyar-latin szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett 1946-ban, utána a Szabad Nép munkatársa, majd koreai és berlini tudósítója volt. 1947-ben és 1948-ban a Csillag felelős szerkesztője, 1953-tól az Írószövetség párttitkára, majd egyik titkára, 1954-ben és 1955-ben a Szabad Nép szerkesztőbizottságának volt a tagja. Nagy Imre politikai támogatása miatt eltávolították, 1956 novemberében feleségével és gyermekével disszidált, évtizedekig nem térhettek haza.

Az emigrációban kezdetben a brüsszeli Szemle újságírója. 1962-től egyik szerkesztője, majd 1971 és 1989 között főszerkesztője lett a párizsi Irodalmi Újságnak és a hozzá tartozó Irodalmi Újság könyvsorozatoknak. Emigrációja korai szakaszában Asbóth Elemérként és más álneveken jelentette meg írásait.

Sokat tett az 1956-os forradalom emlékének ébren tartásáért, számos írása és könyvei szóltak a magyar forradalomról. Nagy Imre élete és halála című könyvének első kiadása magyar nyelven Münchenben jelent meg 1978-ban, 2006-ban megérte a nyolcadik kiadást. Többször kiadták a Tisztító vihar – Adalékok egy korszak történetéhez (1949-1956) című kötetét. Filmforgatókönyveket, regényeket is írt, haláláig foglalkozott publicisztikával. A Le Monde című párizsi napilapban is jelentek meg írásai, valamint számos más mértékadó francia orgánumban.

A PEN Exil párizsi csoportja alelnöke, a pontoise-i Pissarro Múzeum megalapítója, a Nemzetközi Pissarro Társaság alelnöke volt.

Főbb munkái: Tűz (1948); Dalolva szép az élet (1950); Tanuságtétel. Riportok a harcoló Koreáról (1952); Koreai jelentés (1953); A fehér folyam (1954); Hotel de I’Écu és egyéb történetek (1954); A 9-es kórterem (1955); A csodacsatár (1956); Le dernier rapport (1958); Thirteen days that shook the Kremlin. Imre Nagy and the Hungarian revolution (1958); Búcsúlevél (1965); The Revolt of the Mind (1960, Aczél Tamással közösen); Der Mann ohne Scnurrbart (1960); Australie (1962); Politik ohne Gnade (1965); Budapest, 23 octobre 1956 (1966); Nagy Imre élete és halála (1978); Wesselényi utca 13. (1995); Románok (1996); Falra borsó (1997); A párizsi vártán (2000); 44 év után. A Budapest-Moszkva-Bukarest háromszög (2001).

Méray Tibor 1997-ben megkapta a Francia Köztársaság Becsületrendjét. 1951-ben József Attila-díjat, 1953-ban Kossuth-díjat kapott. A rendszerváltozást követően 1992-ben Pulitzer-emlékdíjban, 2000-ben Aranytoll díjban, 2002-ben Nagy Imre Érdemrendben részesült. 2004-ben a Pro Cultura Hungarica emlékplakettel tüntették ki. 2009-ben Budapest díszpolgára lett, ugyanabban az évben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést. (Digitális Irodalmi Akadémia)