Elhunyt Kardos Sándor

2026. szeptember 12-én, másképpen 5787 Tisri 1-én, Rós Hásáná idején, az Ítélet Napján meghalt Kardos Sándor, a Nemzet Művésze, Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, rendező, fotográfus, tanár, író, teoretikus, a Hórusz Archívum megteremtője. „Filmoperatőr, középiskolai magyar tanár, okleveles népművelő”, tárgyszerű és kisképű önmeghatározása szerint. Gyász és jelentés címmel búcsúzott tőle Németh Gábor a Hórusz archívum oldalán.

Tanúságtévő ember volt, a legritkább fajtából, ugyanis, bár soha nem tévesztette szem elől, egész életével a Megnevezhetetlen társaságát kereste. Magával a kereséssel vélte újra és újra megtalálni. A mindenütt jelen lévő Láthatatlan látható nyomait kereste a kiselejtezett privátfotókon, ebből lett aztán a Hórusz Archívum, és erre a gyűjteményre és látásmódra alapozta a mozgóképes elbeszélés mindig megújulni képes, csak rá jellemző filmnyelvét is. Operatőrként folyamatosan határokat sértett, szokatlan fényviszonyokat teremtett és új látószögeket választott, kortalanná gyötörte a celluloidot, addig nem használt képrögzítő eszközöket próbált ki, a célfotóknál alkalmazott réskamerát, vagy éppen a térrel kapcsolatos fóbiák kezelésére tervezett optikarendszert.

Aki a világra jön, az elrejtettségből lép ki az igazság kíméletlen fényébe. Az első lélegzetvétel alig kibírható fájdalommal jár. Aztán, ha életben marad, hozzászokik ehhez a kíméletlenséghez, nem tehet mást. Kardos Sándor nem akart hozzászokni, szembe akart nézni vele. Egész életében, egész művészetével, a filmjeivel, minden publikus szavával a konvenciók ellen dolgozott. Miközben nem sok dolog volt számára fontosabb a hagyománynál. Évtizedeken át a legkiválóbb tudósok segítségével tanult héberül, értelmezte a Tórát, tanulmányozta a Talmudot. Mégis, mintha alkati viszolygás jellemezte volna a késztől, a véglegestől, a lezárttól, félelem attól, hogy a világ, amelyben egyébként nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, egyszer csak óvatlanul beledermed valami féligazságba.

Az arany hibák bűvölték el. „A véletlen nem más, mint Isten inkognitóban.” – mondta egy interjúban. Vissza-visszatért régi tervéhez, egy szavak nélküli, a fogalmi nyelven túl megalkotott filozófiai mű ideájához. Vágyott rá, és föltehetően nem vette észre, hogy már megalkotta.

Azok, akik valahogyan visszajutnak „a nem ismert tartomány” határáról, ahonnan, beszélik, „nem tér meg utazó”, szinte kivétel nélkül a születés ősélményét felidéző tapasztalatokról számolnak be. Sötét alagúton át jutnak ki valami addig soha nem látott intenzitású fénybe. Úgy látni a fényt, ahogy még nem látta senki, az érzés most ismerős lehetett a számára. Hiszen ezt a vágyát követve újította meg a világhírű magyar operatőriskola szemléletét és gyakorlatát.

Szerette a zsidó vicceket, szenvedélyesen gyűjtötte és mesélte őket, mintha azok is az archívum részei volnának. A jó vicc ugyanis villámfényben tárja elénk igazságot, hogy aztán persze azonnal kételkedni kezdjünk, jól értjük-e, amit hirtelen meglátnunk adatott. Egyszer egy kérdésre, hogy milyennek látja a Hórusz Archívum jövőjét, régi szokása szerint előbb egy brutális viccel válaszolt, aztán „félretéve a tréfát”, azt kívánta, hogy a Hórusz élje túl a halálát, hogy a szellemisége az „agya nélkül” is” megmaradjon. Az elrejtett kérdésre, hogy „akkor ki maradt az üzletben?”, nekünk, túlélőknek majd nagyon nehéz lesz méltó választ találnunk.

Az utóbbi években Beégett mondataim címmel sorozatba kezdett. Talányos, vad, egyszerre abszurd és archaikus szövegeket írt, de még a legbanálisabb, bohóctréfának tűnő anekdotái is a blaszfém és a szakrális közti homályos zónában egyensúlyoztak. Hol a zen-koanokra, hol Buber Haszid történeteire, néha Kafka töredékeire emlékeztettek. Nem tudta, érnek-e valamit, azt szerette volna, hogy valaki mondja meg, igen vagy nem.

Fölhív telefonon, a vonal végén Füles hangja, fűszerként belekeveredik egy kis fanyar irónia. Régiesen cirkalmas mondatindák, derűvel keveredő melankólia. Hogy mondjam meg én, végül is csináltunk már együtt ezt-azt, könyvet, filmeket, kiállítást, negyven éve vagyunk barátok.

Fölmész hozzá, előhúz valahonnan egy fekete füzetet, kinyitja, látod, hogy tele van írva, rád néz, megkérdezi, hogy akkor felolvassa-e. A tekintete az önbizalom tökéletes hiányáról árulkodik, efféle kiszolgáltatottság csak a kivételes tehetség sajátja. Ha azt mondod, nem kóser, már dobja is a tűzre az egészet.

Ha erős fény felé fordulsz, és aztán lehunyod a szemed, néha áttetszik a zárt szemhéjakon valamennyi fény.

A hagyomány szerint, ha Rós Hásáná napján hal meg valaki, az különös kegyelemnek számít. Azt Örökkévaló ezzel jelzi, hogy az, aki eltávozott, cadik volt. Ezen a borús vasárnapon, hangozzék ez bármilyen furcsán, a halála fölötti gyászba öröm is keveredik. Annak öröme, hogy igaz ember járt közöttünk.

*

Filmek, melyekben közreműködött:

A három nővér	Operatőr
A Hídember	Operatőr
A rossz orvos	Operatőr
A sírásó	Forgatókönyv
A sírásó	Operatőr
A sírásó	Rendező
A tanítványok	Operatőr
A turné	Operatőr
A vágyakozás napjai	Operatőr
Anna filmje	Operatőr
Átváltozás	Operatőr
Átváltozás	Rendező
Átváltozás	Forgatókönyv
Csoda Krakkóban	Operatőr
Dear Daughter	Operatőr
Egy tél az Isten háta mögött	Operatőr
Egyszer élünk	Operatőr
Eldorádó	Operatőr
Előttem az élet	Operatőr
Glamour	Operatőr
Ha megeszünk egy hódot…	Operatőr
Itt a szabadság!	Operatőr
A legényanya	Operatőr
Lena	Operatőr
Lopott képek	Operatőr
Melodráma	Operatőr
Őszi Almanach	Operatőr
Priváthorvát és Wolframbarát	Operatőr
Résfilm	Operatőr
Résfilm	Rendező
Résfilm	Forgatókönyv
Szabadság tér 56	Operatőr
Székelykapu	Operatőr
Szent Iván napja	Operatőr
Szerpentintáncosnő	Operatőr
Tarka képzelet – A virágünnep vége	Operatőr
Telitalálat	Forgatókönyv
Telitalálat	Rendező
Telitalálat	Operatőr
Vespa	Operatőr
Videoblues	Operatőr
Zsötem	Operatőr
Regina	Operatőr