Egy zsidó, antirasszista blues története

Írta: Bálint Ferenc – Bassa László - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika

Amerika az ötvenes években: polgárjogi harcosok, zsidók, kommunisták, emberjogi himnuszok.

A 2016-os év egyik sikerfilmje Amerikában a The Birth of a Nation volt, a színesbőrű Nate Parker válasza a száz évvel korábban D.W. Griffith által rendezett, hasonnevű, magyarul Amerika hőskora címmel forgalmazott alkotásra. Utóbbi minden idők egyik legjövedelmezőbb amerikai filmje, monumentalitása mai szemmel nézve is páratlan. Ugyanakkor „az amerikai polgárháborút a reakciós déliek szemszögéből ábrázolta és a fasiszta Ku Klux Klant mint az igazság lovagjainak testületét mutatta be” – írja a kétkötetes magyar filmlexikon.

Részlet az 1915-ös filmből

Parker filmje az 1831. évi virginiai rabszolgalázadás vezetőjéről, Nat Turnerről szól. Felcsendül benne egy dal Nina Simone előadásában, címe Strange Fruit. A Time magazin 1999-ben a 20. század legjobb dalának választotta, a déli színesbőrűek Marseillease-eként emlegették. Szerzője Abel Meeropol New York-i tanár és író (1903–1986).

Abel Meropol

Meeropol zsidó szülők gyermeke volt; Bronxban a DeWitt Clinton High Schoolba járt középiskolába. Olyan hírességek végeztek itt, mint az író James Baldwin, a zeneszerző Richard Rodgers (A muzsika hangja), a színész Burt Lancaster vagy a színpadi szerző Neil Simon. Abel ugyanitt tanított angol nyelvet, közben verseket, dalszövegeket és színpadi librettókat (Svejk a derék katona c. opera) írt. A harmincas évek közepén került a kezébe egy fénykép, ami két meglincselt négert ábrázolt egy fára felakasztva.

Lincselés valahol délen, a 30-as években

A kép sokáig kísértette, és az alábbi vers megírására ösztönözte:

Southern trees bear strange fruit
Blood on the leaves and blood at the root
Black bodies swinging in the southern breeze
Strange fruit hanging from the poplar trees

A deli fákon furcsa gyümölcs terem
Vér van a levélen, vér a gyökeren
A déli szél fekete testeket himbál
Furcsa gyümölcs lóg a nyárfa indán

Pastoral scene of the gallant south
The bulging eyes and the twisted mouth
Scent of magnolias, sweet and fresh
Then the sudden smell of burning flesh

Here is fruit for the crows to pluck
For the rain to gather, for the wind to suck
For the sun to rot, for the trees to drop
Here is a strange and bitter crop

A Lewis Allan szerzői álnév alatt, eredetileg Bitter Fruit (Keserű gyümölcs) címmel a tanárok szakszervezeti lapjában 1937-ben megjelent vers az amerikai Délről alkotott idilli elképzeléseket – szellő a nyári forróságban, virágba borult magnóliák illata – szembesíti a fajgyűlölet legkegyetlenebb megnyilvánulásával: akasztással, a holttestek elégetésével. A „furcsa gyümölcs” utalás a nyárfa ágain himbálózó feketékre, az egykori rabszolgák leszármazottaira. A tomboló erőszak, a törvénybe foglalt szegregáció korszaka volt ez.

Meeropol meggyőződéses kommunista volt. „Gyűlöltem az igazságtalanságot, a lincselést, gyűlöltem az elkövetőket” – nyilatkozta utóbb. A Strange Fruit címmel ismert dal zenéjét ugyanő szerezte Sonny White zongoristával együtt, és a protest songot feleségével és Laura Duncan fekete énekesnővel adták elő New Yorki helyszíneken, többek között egy Madison Square Gardenben tartott koncerten.

A történet következő szereplője Barney Josephson (1902–1988), akinek zsidó szülei – cipész apja és varrónő anyja – Lettországból vándoroltak ki és New Jerseyben telepedtek le 1900-ban. Ő bátyja cipészműhelyében dolgozott egészen a világválságig, majd Atlantic Cityben élt: sok mindennel foglalkozott, ablakszereléstől anyagbeszerzésig. Rajongott a dzsesszért, és a harlemi Cotton Clubban, valamint a berlini és prágai kabarékban szerzett élményei hatására elhatározta, hogy New Yorkban nyit éjszakai mulatót. „Olyan klubot akartam, ahol feketék és fehérek együtt lépnek fel a rivaldafényben, és a közönség is vegyes bőrszínű. Hogy ne csak New Yorkban, de az egész országban az legyen az első ilyen szórakozóhely” – emlékezett vissza. Az első ilyen integrált éjszakai mulató, a Café Society 1938 decemberében nyílt meg a Greenwich Village-ben, később pedig még egy, a Café Society Uptown. Abban az időben a Cotton Club látogatói között csak előkelő feketék fordultak elő, és néhány színesbőrűnek megengedték, hogy a háttérben ülhessen.

Josephson szocialista elveket vallott, és ismerte Meeropolt. A városi legenda szerint koncerten hallotta a Strange Fruit-ot. Billie Holiday (1915–1959) – a legendás Lady Day – már akkor a blues ismert csillagának számított, amikor a Café Society megnyitásakor szerepelt, később pedig rendszeresen fellépett a mulatóban. A számot először 1939-ben adta elő, majd a repertoárjába is felkerült.

Billie azt nyilatkozta, hogy természetesen tartott attól, hogy sokaknak nem fog tetszeni. A dal – az előadásnak is köszönhetően – drámaian hatásos volt. Ez volt programjának zárószáma. A pincérek már jóval előtte megszakították a felszolgálást. A terem sötétbe borult, csupán az énekesnő arcát világította meg egy spotlámpa. A zenekari bevezető alatt Holiday mozdulatlanul, csukott szemmel állt, mintha imára készülne. A végén nem volt taps.

Az énekesnő felvétel céljából megkereste lemezkiadóját, a Columbiát, de ott féltek a déliek és a saját (CBS) rádióadójuk bojkottjától. John Hammond producer sem pártolta a vállalkozást, így Holiday barátjához, Milt Gablerhez, a Commodore Records lemezcég tulajdonosához fordult. Kíséret nélkül énekelte el neki a dalt, és Gabler a meghatottságtól állítólag sírásra fakadt.

Milt Gabler

A harlemi születésű Milton Gabler (1911–2001) zsidó apja Bécsből, anyja pedig a Don menti Rosztovból vándorolt ki Amerikába. Ő is fanatikusan szerette a dzsesszt; középiskolásként apja manhattani boltjában árult rádiókészülékeket, és a zenei műsort kihangosította az utcára. A vásárlók és járókelők kérdezték, árulnak-e lemezeket. A másfélszáz koronggal indult üzlet (Commodore Music Shop) 1934-re a 78-as lemezek tárháza és a dzsesszrajongók találkozóhelye lett. „Mi voltunk a dzsessz vastüdeje. Persze, New Orleans volt a bölcső, de mi voltunk a lélegeztető készülék” – nyilatkozta Gabler később. Nagy újító volt. Már kifogyott lemezfelvételek jogait vásárolta meg a kiadóktól, és azokat újra megjelentette. 1937-ben Commodore Records néven megalapította saját cégét, ahol a 30-as és 40-es években közel 90 korong jelent meg, összességében mintegy százötven zenész és énekes közreműködésével. Kiadója volt az első, ahonnan postai úton lehetett lemezeket vásárolni. Ő kezdeményezte Ella Fitzgerald és Louis Armstrong közös lemezeit, és azt, hogy jam sessionokról készüljenek felvételek.

Gabler persze a faji előítéletek ellensége volt, de a Strange Fruit felvállalása inkább Billie iránti rajongásával magyarázható. Mi több, a dal megjelentetését kihívásnak, szinte szórakozásnak tekintette: „Csak fenékbe rúgásra számíthattam, izgalmas ügy volt az egész.”

Kilencven évesen a betegágya melletti szekrényen egyetlen fénykép állt, Billie Holiday-é.

Josephson és Meeropol sorsa a későbbiekben drámai módon alakult.

Barney bátyját, Leont 1947-ben az Amerika ellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottság elé idézték, és bűnösnek találták a bíróság megsértésében, mert számos kérdésre nem volt hajlandó válaszolni. Az újságok Barney-ra is rászálltak, és a két dzsesszklub vendégeinek száma hetek alatt a felére zuhant; a következő évben kénytelen volt eladni őket. Később Cookeries néven működtetett étteremláncot 1964-ig. Élettörténetét (negyedik) felesége, Terry Trilling-Josephson írta meg.

Meeropolt még ennél is korábban, már 1940-ben vették elő politikai meggyőződéséért. A kommunista tanárok felkutatására alakított Rapp-Condert Bizottság azt kérdezte tőle, vajon a párt megrendelésére írta-e a Strange Fruit c. verset. A gimnáziumban csaknem húsz éven keresztül, 1945-ig tanított. Az ő életében is a McCarthy korszak hozta a nagy változást. Ethel és Julius Rosenberget atomtitok elárulásáért 1953-ban villamosszékben végezték ki. A hivatalos vádirat megfogalmazása „összesküvés kémkedés céljából” volt. A paranoia légkörében még a rokonok is megfélemlítve érezték magukat. Az árván maradt két gyermek, a kilenc éves Michael és a hatéves Robert eleinte hozzátartozóknál, barátoknál élt, majd nagyanyjuk zsidó gyermekotthonban helyezte el őket. Végül Abe és felesége Anne mindkét fiút örökbe fogadta, és ők nevelőapjuk nevét vették fel.

Abel Meeropol az örökbefogadott Michaellel és Roberttel

Az elkötelezett szocialista Robert Meeropol internetes blogjában említi, van abban valami sorsszerű, hogy Billie és Ethel egyazon évben születtek, és fiatalon haltak meg. 1990-ben Rosenberg Fund for Children néven alapítványt tett olyan gyermekek támogatására, akik szüleit haladó nézeteik miatt üldözik.

A Billie Holiday művészetéhez kapcsolható zsidók sorába tartozik Arthur Herzog jr. (1900–1983), aki két dalához írt szöveget. Fia, Arthur Herzog III ismert regényíró, sci-fi szerző. A négy generációs vonulat legifjabb tagja az ő természetes unokája, Amy Herzog drámaíró (1979), napjaink sikeres szerzője, akinek színművei telt házzal mennek a Lincoln Centerben. Az egyik darab főhőse nagyanyja, akinek második férjéről, Joe Josephről 1999-ben derült ki, hogy államtitkokat árult el a szovjeteknek. Leepee Joseph (a darabban Vera) a darabok írásakor, immár kilencven évnél is idősebb asszonyként változatlanul ragaszkodott kommunista elveihez. Unokája azt nyilatkozta, hogy irigylésre méltó az ő generációjának szilárd elkötelezettsége a társadalmi igazságtalanságok elleni harc, például a polgárjogi mozgalmak irányában.

Ami pedig a magyar zsidóságot illeti: ismeretes, hogy Billie Holiday volt, aki Gloomy Sunday címen világsikerre vitte Seress Rezső dalát, a Szomorú vasárnapot. A két ballada tartalma élesen különbözik, dallamviláguk viszont egészen közel áll egymáshoz.

 

 

támogatás