A politika áldozata? – 61. Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennále

A világ legismertebb mustrái a Velencei Biennále filmes és képzőművészeti szekciói. A képzőművészeti (és az építészeti) biennálék két nagy helyszíne, a lagúnák mentén sok kisebb tárlat és a mesebeli város együtt évente 6-7 hónapon át tízmilliós léptékű turizmust vonz.

Főattrakciók a régi Arsenale oszlopcsarnoka és a Giardini nemzeti pavilonjai. Utóbbi park várostörténeti előzménye az egykor Napóleon „ajándékaként” feltöltésre épített zöld-oázis. Itt élvezhette a természetet a sikátorból kilépő nép. Mára ez zárt kiállításkert lett. De immár a képzőművészeti biennálét is a bezárás fenyegeti. A politikai vitákon túl az Európai Bizottság – az uniós szankciók megkerüléséért – már a 2028-as millió eurós támogatás megvonásával is fenyeget, gyakorol nyomást a Biennále vezetőire. A vizuális tartalom pedig igen vitatatott.

Párhuzam: a népszórakoztatás műfajában 70 éve rendeznek Európai Dalfesztivált. 2026-ban 160 millió tévénézővel. Ez az európai lakosság harmada. Így sok mindenre felhasználható és régóta politikai botrányok, bojkottok terepe. Az idén egy izraeli énekes második lett, így nem fenyeget, hogy jövőre bojkottálják az izraeli helyszínt – a bolgár dal nyert, ezért ők a rendezik a fesztivált 2027-ben. Az európai kulturális hegemónia hanyatlása közben már a szervezés is megakadt: Izrael részvétele miatt a skandinávok bojkottáltak. A másik nem politikamentes dalfesztivál jelzője az „intervíziós” volt. Mindkét változat célja a fiatalok világának egymáshoz közelítése. A zenei ízlés régóta „más” – az esemény ma sem politikamentes. A világ kulturális versenyei iránti médiafigyelem – hisztérikus politikai tüntetésekkel fűszerezve – kiszolgáltatottá tesz akármilyen nagy múltú rendezvényt. A sport rég áldozatul esett. (Pl.: ’80-as, ’84-es olimpiák, stb. Holott az ókori olimpia, a 19. sz. végi is a béke jegyében fogantak.) Úgy tűnik, a Biennálén a sor.

Igen, a Velencei Biennálét is a világbéke jegyében alapították 130 éve. Ez a mai a jelszó is – mégis bezárták az izraeli, az orosz pavilonokat. Így kizárták művészeiket is. Amin az olasz nagypolitika, ráadásul Velence városával is összeveszett. Meloni egyetértett azzal, hogy a nemzetközi zsűri lemondjon és a díjakat ne is adják át. Salvini ellenzi ezt, míg a polgármester lavíroz, ugyanis a Biennále nélkül Velence a jobb módú látogatórétegeit veszítené el. Most a sajtónapokon a Pussy Riot lányok „léptek fel” a Giardiniben – nagy médiaérdeklődéssel, tumultust okozva. Koyo Kouoh főkurátor előkészületek alatti halála és az aktívisták miatt a sajtónapok hangulata nagyon nem volt békés. A médiajelenlét és a minden eddiginél több akkreditált tolongásával együtt – épp ellenkezőleg: politikumtól és bulvár-poénoktól lett terhelt. Izrael pavilonja és Netanjahu ellen az Art Not Genocide Allience sztrájkot szervezett. Ide nem, de az oroszba oldalt be lehetett jutni. Pavilonjaik körül álig felfegyverzett rendőrök.

Kouoh Dakarban alapította meg a Raw Material Company intézményt, itt egyszerre folyik oktatás, kiállítási és kutatás projektek. Majd 2019-től a fokvárosi Zeitz Museum of Contemporary Art munkájának felfrissítése volt a feladata – hozzá ő lett a MOCCA intézet igazgatója, az intézmény a kortárs afrikai művészek Mekkája. Kouoh egyike lett azoknak, akik a globális művészet fősodrába sok afrikai alkotót bevittek. Végül Kouoh szemlélete egy új diaszpóra koncepcióhoz, az ú. n. black geographies-hez – benne a fekete művészetet az oktatás, az ösztöndíjak, kiállítóterek világ-hálózatához – vezetett. Rábízták a 2026-os Velencei Biennále főkurátori feladatát is. Kouoh a nemzeti reprezentáció helyett inkább a nyugati és az afrikai képi gondolkodásmódok párhuzamaira fókuszált. Kissé ehhez hasonló diaszpóra szemszöget képviselt a mi Zsidó Múzeumunk korszakosnak számító 1996-os – Diaszpóra (és) Művészet kiállítása és annak (mások mellett Szántó T. Gábor szervezte) konferenciája a magyar és a diaszpóra-magyar zsidóság képzőművész-hálóját nagy sikerrel mutatta be. (kurátorai Thury Levente, Turán Róbert és én, Szegő György voltunk.)

Az idei Velencei Biennále – előre tudott feszült velencei légkörét is megelőzendő – in Minor Keys / Moll hangnemben címével a „békés világot” hirdette. Az eddig már sokszor harmadik világ súlypont után most kiemelten Afrika művészetére szűkített a válogatás, de a Közel- és Távol-Kelet is előnyben részesült. A főkurátori központi kiállításban 111 alkotót állítanak ki, köztük elvétve akad európai. Témák helyett a Schools, Skrines, Procession fogalmak, ezek vetületei „rendezik” a mustrát – a zsúfolt, kaotikus terekben e nemes célok rejtve maradtak.

Lehet, hogy Kouoh halálától, de a politikától is fura felhangja lett a „in Minor Keys” biennále szlogennek is. A vezérmotívumok töredékes megjelenítése miatt csak szép elv maradt, hogy a művészet ne a reprezentáció, de a kooperáció szószólója legyen. Hogy ne „okos” kurátori narratívák, de a művek részvételi befogadásával értelmezhető hálózatként hasson – inkább „gyógyítson”. Egy kimerülő civilizációban a legnagyobb sorban állás mégis az osztrák pavilon előtt volt, ahol – a bécsi akcionizmus bázisán – brutális performanszban: emberi nedvekben vízi-sportoló, ill. fejjel lefelé harangnyelvként lógó meztelen nőművész vonzotta a 60-as bécsi szcénát már nem is ismerő rácsodálkozó tömeget. (koreográfia: Florentina Holzinger). Nicola Berggruen német-amerikai milliárdos pedig a Palazzo Diedo-ban intézetet nyitott. Ott ő is a 60-as évek protocol art álarcában, de adatbázisokat, algoritmusokat, az AI-t kívánja a kultúra szervezőjévé tenni – sokan gondolhatjuk, nem érdek nélkül. Igen, művészet antagonisztikus az ellentét az AI és az utóbbi 3500 év között. A Biennálén együtt átható civilizációnk sok baja.

Visszatérve a nemzeti pavilonokhoz, a mi kiállítónk Koronczi Endre Pneuma Cosmic projektje követi Kouoh hívószavát. A légzés, a lélek, a szelek asszociációjában láthatatlan áramlásokat „láttat” a művészet eszközeivel. Az MTA felújításból nyert szellőzőcsatornák látványos talált tárgyakként jelennek meg a (hangkompozíció: Balog Máté). Túloldalt, a pavilon „lélegző fala” igényel erős odafigyelést. Koronczi „lélegzetgyűjtő zarándoklatot” is prezentál, a lélegzet és a lét spirituális metaforát viszi szép, de túl szofisztikált konceptjébe. (kurátor: Cserhalmi Luca)

Az amerikai pavilonban Alma Allen szobrainak felületkezelése a futurisztikus technológiai eljárásokkal bevont felületeivel éles ellentmondásban áll alkotója előző, hajléktalan létének hulladéktelepi „guberáló” gyökerű munkájával. Nick Cave szemétkupac jellegű szobraival (!) szerteszét találkozni lehet – de ő az alkotó? A spanyoloknál Los Restos címen Oriol Vilanova populáris képeslap-kollekciójából prezentája a falakat borító kép-özönt. Az „antimúzeum” lenyűgöző giccs, befogadhatatlan menü. Lengyel pavilon: Bogna Burska, Daniel Kotowski More than human audio-videoinstallációja: bálna-kommunikáció – moll hangnemben. A németek újra és újra küzdenek a pavilon náci architektúrájával… Bent a Henrike Naumann-Sung Tieu pár az egykor NDK-hoz került Berlin körüli település igen soknézetű 20. századi sorsát ragozza. Fura vicc: egy hajóval Banksy velencei, immár restaurált vakolatrajza kering.

Kijövet a Biennáléról: a Szent Márk téri a Procuratie Vecchie-ben Tadeusz Kantor festményei mellett fut az 1967-es Halott osztály legendás színházi rendezésének, megrázóan lenyűgöző Andzej Wajda-filmváltozata. A SMAC Venice-ben Lee Ufan gesztusfestészetét kínálják. A tér hajóállomása melletti Biennále székházában jó a Man Ray kiállítás. Az Accademián Marina Abramović, a Fondatione Giorgio Ciniben a most elhunyt Georg Baselitz, a Museo Fortunyban Erwin Wurm, a Palazzo Manfrin fenséges rom-tereiben Anish Kapoor lenyűgöző, kozmikus-gigantikus, mégis filozofikus plasztikái az én ajánlataim, de ezek már a Biennálén kívül esnek.

Az egész Biennále – különösen a főkurátori válogatás – korunk káoszát tükröző installáció-mozaik, itt-ott szinte Luna park. Szomorúan lehet/kell gondolkodnunk a Biennále jövőjéről.