Ébresztő Európa!

Van valami, amivel a nyugat világa képtelen megbirkózni. A huszadik század második felének nagy találmányára gondolok, amelyet a huszonegyedik század átörökölt, és ma is divatját éli. Úgy hívják: terrorizmus.

A nagy elődök a régmúltban a tengerek rémei, a kalózok voltak, akik rettegésben tartották a világot. Tanultuk, hogy sok időbe telt, amíg sikerült megfékezni őket. Mi ez idáig csak regényekben olvashattunk róluk, vagy filmekben láthattuk őket. Mostanság azonban újra előmerészkedtek a pokol bugyraiból. Vannak köztük, akik a politika álcája mögé bújnak, de többnyire ezek is – éppúgy, mint a régiek – a legtöbb esetben csupán egyszerű rablók, a múltból idetévedt kellemetlenkedők. Előbb-utóbb meg lehet őket fékezni.

Ezzel szemben a vallástébolyultak terrorizmusával nem tud mit kezdeni a világ. A rablók ellen sikeresen lehetett harcolni, de az önpusztítókkal, a fanatikusokkal sokkal nehezebb, és szinte egyenesen lehetetlen. Kaméleon módjára láthatatlanná válnak, látszólag beilleszkednek – pontosabban beolvadnak – a demokratikus államok életébe.

Mire is gondolok?

A befogadó nyugat-európai demokráciákban az önös érdekek miatt trójai falóként beépülhetett, sőt gyökeret eresztett az ádáz ellenség: a harcos iszlám. Hogy mit értek az önös érdekeken? Franciaország, Németország, Hollandia, Belgium, Nagy-Britannia – és még sorolhatnám – a II. Világháború után az olcsó munkaerő reményében és politikai megfontolásból beengedték, tovább megyek, becsalogatták a Közel-Kelet és Afrika törzsi világának többnyire muszlim vallású polgárait. A látszat ellenére nem a jótékony segíteni akarás vezérelte ezeket az országokat, hanem a saját érdekeik. Vezetőik évtizedeken át humán befogadásról, integrálásról papoltak állampolgáraik egyetértő támogatásával.  Tény, hogy Nyugat-Európa vezető országai használták, sőt, kihasználták a mélyszegénységből érkező bevándorlókat.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a bevándorlók nagy része is megtalálta a számítását, mivel hazájukban esélyük sem volt a boldogulásra. Egy ideig minden úgy ment, mint a karikacsapás: a keletről érkezők takarítottak, kiszolgáltak, alkalmazkodtak és szinte valamennyi, az európai emberek által lenézett munkát elvégezve belesimultak a nyugati világ mindennapjaiba. Így történhetett meg, hogy a törzsi kultúrák képviselői évtizedek alatt szinte észrevétlenül megtelepedtek a nyugati társadalmak perifériáján.

Az egykor bevándoroltak gyerekeiben azonban már nyoma sincs szüleik megilletődöttségének. Ők, mint Európa egyenrangú polgárai, otthonosan mozognak a demokratikus államok világában. A szüleik által örökölt mélyszegénységből legtöbbjüknek nincs esélye kitörni, de az alantas létet visszautasítják. A befogadó nemzetek vezetői álmukban sem gondolták, hogy a második és a harmadik generáció elsöprő többsége nem kíván – ahogy mondani szokás – integrálódni.

Természetesen voltak és vannak kivételek.

Igenis vannak, nem is kevesen, akik be tudtak illeszkedni és jól érzik magukat az európai kultúrában. A többség viszont lázad, és jövőkép nélkül hontalanul hányódik. Hozzájuk csatlakoznak a milliós nagyságrendben érkező új menekültek, akiknek hazájukban reményük sincs elfogadható életre, és a távoli Nyugat-Európa elérése vágyaik netovábbja.

Erre az embertömegre Európának már nincs szüksége, sőt, létezését veszélyezteti. Lassan-lassan ébredezve egyre komolyabb erővel kíván fellépni a nem kívánt migrációval szemben.

Nem szabad megfeledkezni a nyugati társadalmak azon rétegéről sem, akik nem találják helyüket, és kiútkeresésük okán lázadva szembe fordulnak örökségükkel, a zsidó–keresztény kultúrával. Ha meg akarjuk érteni a jelenben kialakult, szinte már tarthatatlan helyzetet, külön-külön érdemes szemrevételezni a migrációval leginkább érintett európai országokat. A vizsgálódásunk eredménye minden esetben ugyanaz: kisebb részben a Közel-és Távol-Keleten lezajlott háborús konfliktusok okozta migráció, nagyobb részben a korábbi évtizedekben történt, érdekek által vezérelt korlátlan befogadás vezetett a mostanra kialakult helyzethez. Végül nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a digitális forradalom beláthatatlan kihívások elé állítja nem csak Európát, hanem az egész világot, melynek – többek között – egyik következménye lehet a tömeges munkanélküliség. Ezen az ingoványos „táptalajon” lelt otthonra a harcos iszlám.

A politikacsináló áldemokraták már látják a veszélyt, de ennek ellenére még mindig krónikus integrálhatnékjuk van, és mániákusan bizonygatják, hogy háziasítani tudják a törzsi kultúra fenevadját, a harcos iszlámot. A valóság viszont már rég bekopogtatott: előbb-utóbb már csak az a kérdés, hogy vajon kinek kell integrálódnia a másik félhez. Szembe kell néznünk azzal a fájdalmas és visszafordíthatatlan ténnyel, amely az emberiség történelmében időről-időre mindig bekövetkezik: a különböző kultúrák összeférhetetlensége elkerülhetetlen, véres polgárháborúhoz vezet. Akár tetszik, akár nem, tudomásul kell vennünk: a háború már kezdetét vette.

Az itt leírtak sokak számára rémisztő riogatásnak tűnhetnek.

A többség még mindig strucc módjára homokba dugja a fejét, mondván, nekünk semmi közünk a közel-keleti háborúhoz. Pedig az ott történtek Európa számára valós vészjelzést jelent.

A demokratikus nyugat egy szemvillanásnyi ideig borzadva figyelte a Hamasz terrorszervezet állatias barbárságát, amely minden képzeletet felülmúlt. Tiltakozott, sőt, látványosan együtt érzett. Majd – ahogy mindig – gyorsan túllendült és nekiállt felejteni. Izraelnek, mint annyiszor a történelme folyamán, most sem volt más választása, mint a háború. Vissza akarta szerezni a túszul ejtett polgárait, és meg akarta semmisíteni a létét veszélyeztető Hamasz terrorszervezetet.

Amire viszont senki sem számított: mint egy varázsütésre, Amerika és Európa muszlim kisebbségei – és újdonsült szövetségesei, akikről érdemes lenne külön beszélni – szolidaritást vállalva a Hamasz terrorszervezettel megmozdultak, és Izrael elpusztítására szólítottak fel. A harcos iszlám is bemutatkozott, jelezve, itt vagyok. Fő képviselője napjainkban Irán, aki a hosszú évek óta tartó alattomos proxy-háború homályából kilépve kardot rántott.

Vegyük számba, kik akarták Izraelt elpusztítani? Délen a Hamasz, északon a Hezbollah, a messzi távolból a hútik, és az eddig a háttérből irányító fő ellenség, Irán. Ha valaki ezt kevesellné, azok számára idesorolom a demokratikus országok védőernyője mögé bújó, Izrael elpusztítására buzdítók népes táborát.

A nyugati demokráciák Amerika kivételével – szokásuk szerint – nem zártak össze, hogy megvédjék a megtámadott felet, sőt, az országok többsége saját kisebbségétől megriadva, szemforgató módon cserbenhagyta szövetségesét, Izraelt. Egyes országok vezetői és az ENSZ alkalmazottai még messzebbre merészkedtek. Népirtással vádolták Izraelt, ezzel akaratlanul, vagy talán készakarva gátolták, és folyamatosan gátolják a Hamasz terrorszervezet felszámolását.

Mindezek ellenére ma bátran kimondhatjuk, hogy a harcos iszlám most háborút vesztett a Közel-Keleten. Izrael legyőzte. Irán fegyverszünetbe menekült, a Hezbollah teljes vereséget szenvedett, csak idő kérdése és a Hamasz terrorszervezet is fel lesz számolva. A hútik is csupán addig lövöldözgethetnek, amíg Irán ellátja őket munícióval. A harcos iszlám most vesztett, de senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy Izrael elpusztítása volt a végső célja. Kedves békére vágyó politikusok: vak módon nem akarjátok látni, hogy ami a megtámadott Izraellel történt, az kis túlzással – úgy is mondhatnám – félrevezető manőver, amolyan előjáték volt. Tudom, frusztráló lehet belegondolni, de a derék ellenség az igazi „nagy műsort” itt Európában tervezi. Akarjuk vagy nem, de ennek az előadásnak mi leszünk a főszereplői.

Úgy gondolom, hogy a Közel-Keleten nyugalmasabb időszak várható, mivel a mérsékelt muszlim országok többségének érdeke a jövőbeli békés együttműködés Izraellel. Kézzelfogható eredménye lesz ennek, ha hamarosan megszületik a kiszélesített Ábrahám-egyezmény, amelynek évek óta – nehéz kimondani – a tamáskodó nyugati demokráciák, Oroszország és Irán voltak a legfőbb akadályozói. Mindannyian gátlástalanul, évszázadokon keresztül sütögették saját pecsenyéjüket e térségben, és érdekükben állt a feszültség fenntartása. Ha őket ki lehet zárni a békítési folyamatból, – márpedig a történések a legjobb úton haladnak efelé – akkor remélhetőleg a Közel-Kelet válságát hosszú idő után magunk mögött hagyhatjuk.

Viszont a muszlim világ régi-régi vágya teljesülne akkor, ha az eddig legyőzhetetlen, nagyképű Európát el tudná foglalni.

Nem kell ezen nagyon meglepődni, hiszen aki figyel, az látja: az iszlám újra beköltözött Európába. Ez nem a harcos iszlám, az rejtőzködik még. Ezért történhetett az, hogy eddig nem állították meg őket, mint egykor a hős magyarok tették. Pedig jelen vannak, és többmilliós, szinte láthatatlan hadseregük – úgy is mondhatnám az „ötödik hadoszlopuk” – már Európa közepén tartózkodik. Még nem bontanak zászlót, majd varázsütésre mozdulnak meg, mint ahogy tették az amerikai egyetemeken. És szinte hallani vélem, ahogy kórusban kántálják: „Allahnak hála, megint itthon vagyunk!” Kis változást eszközölnek a régi szlogenen, és tömegeik harsogják majd: „Free Palesztineurópa a tengertől a tengerig.”

Mármost, ha ők otthon vannak, vagyis itt vannak, akkor mindenkinek tudnia kell: a harcos iszlám számára az egyetlen lehetséges, létező állami berendezkedés az Isten által – vagyis a vallási vezetők által – irányított állam. Azt is tudni kell, hogy e cél érdekében minden eszköz megengedett.

Mi a jelen?

A muszlimok vallása megengedi a színlelést, eltitkolhatják vallásukat és céljaikat, ha a szükség úgy hozza. Ősi, kipróbált eszköz ez a síiták és a szunniták majd másfél évezredes viszályában. Látszólag alkalmazkodnak ellenségük környezetéhez, vagyis a beolvadás és a színlelés (takijja) ősi fegyverével élnek.

Hadd idézzem Határ Győzőt, a huszadik század második felének nagy íróját, aki „Alapigazságaink” című könyvében ezt írta, 2003-ban: „Ha azt mondom, hogy a demokrácia ismérve és mértéke a valláshiedelmek és az állam teljes körű különválasztása, keveset mondok. Ez a különválasztás az iszlámban elképzelhetetlen; nemcsak, hogy eszméjét csírájában fojtotta meg, hanem benne ilyen eszme sohasem volt, fel sem merült.”

Európa kereszténysége a II. Világháború után elvesztette harcos múltját, viszont a harcos iszlám itt van, él és virágzik. Vegyük az eddigieket szépen sorra: mi volt, mi van, és mi lesz a harcos iszlám célja? Allah uralmának megvalósítása a földön, a Próféta kardja által. Ami engem illet: nem hivatalos, hetven év tapasztalatán alapuló „közvélemény-kutatásom” eredménye az, hogy még nem találkoztam olyan emberrel, aki szívesen részese lenne ennek a „Free Palesztineurópának”. Ha a tisztelt olvasó netán azt feltételezné, hogy valamiféle őrült iszlamofóbiában szenvedő önjelölt látnok a szerző, azt ki kell ábrándítanom. Csak egy átlagember vagyok, aki meghallotta azok intelmeit, akik már évtizedekkel ezelőtt Európa behódolásáról jövendöltek.

EURÓPA, ÉBRESZTŐ!