Az utolsó afganisztáni zsidó

Zabulon Simantov, az 1500 éves, egykor virágzó zsidó közösség egyetlen túlélője 2005 óta él Kabul egyetlen zsinagógájában. Az épület egyben a munkahelye és otthona is.

Az 52 éves Zabolon Simantov minden péntek este lezuhanyozik és megborotválkozik; várja a sabbatot. Szombat reggelenként, a muszlimok munkahetének kezdetekor bezárja boltját, és legszebb ruháját veszi föl a reggeli imához. Egyedül él egy düledező épületben, amely Kabul egyetlen működő zsinagógájának ad otthont.

Afganisztán zsidó közössége fénykorában 40 ezer főt számlált, akik sabbatkor zsúfolásig megtöltötték az ország sok-sok zsinagógáját. Idővel azonban számuk 10 ezerre, majd néhány százra olvadt, aztán tízre, kettőre, végül pedig ő maradt egyedül. Simantov azt mondja, csakis azért él még Afganisztánban, hogy az utolsó imahelyet őrizze. „Én viselem gondját a zsinagógának. Ha nem lennék itt, a telket már eladták volna.” Ugyanúgy, ahogy Abdurrab Raszul Szajjaf hadúr és vallási vezető tette egy Kabul tartomány-beli zsidó temetővel – eldózeroltatta, majd a területet eladta.

A zsinagóga ugyanis Kabul belvárosában található, ahol a telekárak a legmagasabbak. Hogy valahogy elfedje azt, hogy egy szinte üres épület áll ott (és saját megélhetéséről gondoskodjon), Simantov éttermet nyitott, ahol ebédet és vacsorát szolgálnak föl. A közeli temetőt is ő gondozza.

1.500 éves zsidó történelem

Simantov személye az afgán zsidóság 1500 éves történelme végén a pont.

Hajdan két külön zsidó közösség élt Afganisztánban. Az egyiket őslakosoknak nevezhetjük, a másik később vándorolt ide Közép-Ázsiából, amikor helyzetük rosszabbodott a szovjet éra alatt. Az őslakosok főként a nyugati Herátban éltek, ami már i.e. 500 körül létezett, de Kabul, Mazár-e-Sarif és Gazni városokban is voltak zsidó közösségek.

2013-ban régészek afgán-zsidó dokumentumokat tartalmazó, a 11–13. századra datált leletre bukkantak egy barlangban az ország közepén, Bamjan tartományban. A családi leveleket, valamint vallási és bibliai szövegeket egyaránt tartalmazó anyagból 250 példányt az Izraeli Nemzeti Könyvtárban állítottak ki 2016 szeptemberében. A szövegek perzsa, arab, judeo-perzsa, judeo-arab és héber nyelven íródtak. A zsidók és moszlimok közötti levélváltások arról tanúskodtak, hogy kapcsolatuk harmonikus volt, és kereskedelmi kapcsolatban álltak egymással.

Izrael megalakulása sok zsidót vonzott, az 1960-as években pedig még többen vándoroltak ki New Yorkba és Tel Avivba. A tömeges exodust nem az antiszemitizmus váltotta ki. Afganisztán volt az egyetlen muszlim ország, ahol nem hogy nem akadályozták a kivándorlást, de az emigránsokat meg állampolgárságuktól sem fosztották meg.

A háborús évtizedek szétverték a családot

Simantov rokonai közül is sokan vándoroltak ki. Ő Herátban született és nőtt föl, majd 1980-ban Kabulba költözött. Türkmenisztánból hozott magának feleséget, de hazatérve megtapasztalhatta, hogy a szovjet bevonulás után milyen rosszra fordultak az állapotok. Ezért is küldte ifjú feleségét Izraelbe, ahol az most is él két leányukkal.

Afganisztánban a helyzet egyre rosszabbodott: 1996-ban a tálibok kerültek hatalomra. Addigra már csak két zsidó maradt az országban: Simantov és a nálánál idősebb Jichák Levi. Nem voltak jóban, a tálib hatóságoknak jelentgették föl egymást. Letartóztatták, verték és kínozták őket, ráadásul elkobozták és eladták az egyetlen afganisztáni tóratekercset. Levi 2005-ben, 80 éves korában halt meg. Simantovnak ma sincs egy jó szava róla: „gonosz ember volt, áruba akarta bocsátani a zsinagógát”.

Levi halálával Simantov teljesen magára maradt, felesége is megszakította vele a kapcsolatot. „Egyszer jártam Izraelben, 1998-ben. Utána a lányokkal telefonon beszéltünk, de feleségem ezt is letiltotta.”

Ilyen bizonytalan országban barátok nélkül veszélyes az élet. A zsinagógát, az itteni zsidóság utolsó nyomát is szélsőséges csoportok támadhatják meg. De Simantov nem fél. „Olyan vagyok, mint egy oroszlán. Nem félek senkitől sem.” Azután hozzáteszi: „Alig mozdulok ki. Odakinn közel a halál.”

A legtöbb időt Simantov az épületegyüttes emeletén tölti, amit részben rendbehozatott, ott van az étterem. De még az így szerzett jövedelem sem elég a normális megélhetéshez. Apja nyomdokain haladva ékszerekkel kereskedik.

Simantov úgy véli, hogy igazi otthona Izrael. „Mondj ’salomot’ Izraelnek nevemben” – ezzel búcsúzik a riportertől. „Szeretlek, Izrael”.

A Times of Israel cikke nyomán Bassa László