Az izraeli választás négy előzetes tanulsága

Miközben várunk a hivatalos végeredményekre, négy előzetes tanulságot levonhatunk az izraeli választások kapcsán.

November elsején Izrael polgárai három és fél év alatt immáron ötödször járultak a szavazóurnákhoz, hogy olyan vezetést válasszanak az ország élére, amely képes kitölteni a négyéves kormányzati ciklust. Az előzetes adatok alapján a Benjamin Netanjahu vezette oldalnak ez alkalommal sikerült a stabil kormányzótöbbséget biztosítania. Fontos hangsúlyozni, hogy a hivatalos végeredményeket majd azt követően láthatjuk, hogy azokat a szavazást követően, mintegy egy hét múlva bemutatják az államelnöknek. A szavazatok döntő részének összeszámlálása alapján azonban úgy tűnik, hogy a kérdés csupán az, hogy mekkora többsége lesz Netanjahu koalíciójának, a kettőtől öt mandátumig terjedő skálán. Az előzetes adatok alapján tehát már levonható négy olyan tanulság, amelyen érdemes elgondolkozni, ha Izrael politikai jövőjét befolyásoló tényezőket vennénk számításba.

Az első kérdés természetesen, hogy Izraelnek stabil kormánya lesz-e a választások következtében?

A válasz erre az, hogy valószínűleg igen, de nem jelenthető ki egy egyértelmű igen. A Netanjahu által vezetett koalíció négy pártból fog állni, a Likud mellett az askenázi és szefárd ultraortodox pártokból és a jelentősen megerősödött Vallásos Cionista Pártból. A Likudnak 31 mandátumot valószínűsítenek, míg a kisebb koalíciós partnerek is igen erősek, nyolctól 14 mandátumig terjedő skálán mozognak majd. Ennek tükrében a legkisebb koalíciós partner, az Egyesült Tóra Judaizmus a maga nyolc mandátumával is megbuktathatja Netanjahut, még akkor is, ha a koalíciónak öt mandátumos többsége lesz a 120 fős Knesszetben. Természetesen ez az állapot jóval stabilabb eredményt hoz, mint amit az előző Bennett-Lapid kormány során tapasztalhattunk, ahol egy-egy képviselő is megzsarolhatta a koalíciót, mivel annak csak egy mandátumos többsége volt, majd annyi sem.

A kérdés, hogy érdekében áll-e bármelyik pártnak veszélyeztetni a jobboldali-vallásos koalíció fennmaradását? A válasz az, hogy nem valószínű, a Likudnak elemi érdeke bizonyítani, hogy egyedül ez a párt képes stabil kormányzást biztosítani, a Vallásos Cionista Párt kormányzati tapasztalatot kíván szerezni, míg az ultraortodox pártok saját szavazóiknak kívánnak anyagi forrásokat és a korábban megszokott szociálpolitikai előnyöket biztosítani. Ahol a törésvonalakra érdemes majd figyelni, az a Vallásos Cionista Párton belüli ellentétet a két szárny között, amelyek majd bizonyítani akarnak szavazóik felé, ezzel ugyanakkor konfliktusba kerülve a mérsékeltebb Likuddal. A koalíció megbuktatása rövid- és középtávon nem érdekük. Mindennek tükrében valószínűsíthető, hogy amennyiben Netanjahunak lehetősége lesz hatvanegy mandátumnál erősebb jobboldali-vallásos koalíció élén visszatérni a hatalomba, akkor négy évet, vagy ahhoz közeli időtartamot kitölthet a koalíció.

A második tanulság a Vallásos Cionista Párt megerősödéséhez kapcsolódik.

Itt az izraeli politikai elitnek be kell látnia, hogy igenis létezik egy igen erős, a Likudtól jobbra álló szavazóréteg, amelyben komoly elégedetlenség halmozódott fel az elmúlt évek során. Hiba lenne ezt a szavazóréteget a párt neve alapján egy homogén vallásos-cionista, telepes, szélsőjobboldali vagy bármilyen más kifejezéssel megbélyegezni. Sokkal inkább elégedetlen emberekről van szó, akik úgy érzik, hogy az országuk nem jó irányba haladt sem Netanjahu, sem Lapid alatt. Akire figyelni kell az nem a valóban vallásos-cionista jobboldalt képviselő Bezalel Smotrich, hanem a második ember, Itamar Ben-Gvir. Neki köszönhető, hogy a Vallásos Cionista Párt kétszámjegyű mandátumot ért el a választásokon és neki a legfontosabb politikai üzenete és kampánystratégiája abban állt, hogy különböző konfliktusgócokban megjelent támogatóival és kijelentette, hogy „majd most megmutatjuk, hogy ki az úr a háznál”. Ez volt az a politikai üzenet, amely királycsinálóvá tette a Vallásos Cionista Pártot és Netanjahut visszajuttatja a hatalomba, miután szinte az összes többi jobboldali pártot teljes mértékben elidegenítette.

Az izraeli politikai elitnek a szélsőbaltól a szélsőjobbig, beleértve a nehéz helyzetben lévő Bezalel Smotrichet is szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy zsidó izraeliek jelentős tömege érzi úgy (hogy jogosan vagy sem, az másodlagos kérdés), hogy „nem ők az urak a háznál”. Erre a kérdésre új válaszokat kell adni, amit a politikai elit nem tehet meg és nem is szabad, hogy egyedül tegye meg, jelentős feladat hárul az izraeli társadalom minden szektorára és szereplőjére, sőt Izrael külföldi barátaira és a zsidó diaszpórára is.

 

A győzteseket követően beszélni kell a látszólag vesztes oldalról,

amely azonban nem egy oldal, hanem az izraeli politikai spektrum abszolút többsége a mérsékelt jobboldaltól a szélsőbaloldalig. A paradox helyzet, hogy Izraelben két egymáshoz kapcsolódó, de egymással nem azonos politikai törésvonal létezik. Az első az állam természetéről és jövőjéről szól, a másik arról, hogy lehet-e, legyen-e Benjamin Netanjahu Izrael miniszterelnöke, tekintettel az ellene folyó bírósági eljárásokra. Mindkét kérdésnek természetesen nagy jelentősége van. Látható, hogy az Izrael jövőjéről folyó kérdésben lehetőség volna egy nagykoalíciót létrehozni, amit bizonyított a Bennett-Lapid kormány viszonylagos sikere és kormányzóképessége. A választásokon előtérbe került azonban a második kérdés, hogy Netanjahu legyen-e Izrael miniszterelnöke. A szavazópolgárok többsége a tegnapi napon úgy döntött, hogy Netanjahuban bízik meg, függetlenül attól, hogy a Likudra, vagy a három vallásos pártra adta le a voksát. Jelenti-e azt, hogy mindenki más veszített? Semmiképpen sem.

Jair Lapid egyértelműen bizonyította, hogy ő Netanjahu természetes kihívója a magasan a második legerősebb párt élén közel másfélszeresére növelte pártja támogatottságát pár hónapos miniszterelnöksége alatt. Természetes, hogy a Munkapárt és a Merec politikusai úgy érzik, hogy Lapid „elhalászta” előlük a centrista-baloldali szavazókat, azonban Izrael egy parlamenti demokrácia, ahol a polgárok arra szavaznak, akit az ország vezetőjének kívánnak. Netanjahut követően immáron Lapid egyértelműen a második számú politikus, akinek ellenzékben bizonyítania kell a most vonakodó rétegeknek, hogy érti a félelmeiket, a vágyaikat és miniszterelnöki székbe visszatérve képes ezekre válaszokat adni. Sajátos helyre pozícionálta magát a jobbközép-centrum két pártja, a biztonságot előtérbe helyező, Beni Ganc vezette Nemzeti Egység és a világi állam és a prudens pénzügyeket szorgalmazó Lieberman féle Izrael a Hazánk. A két párt tizenkettő és hat mandátuma jelzi, hogy van helye az izraeli politikai palettán ezeknek az üzeneteknek és a centrumra (amely az elmúlt évek folyamati tükrében láthatóan jobbra tolódott, hiszen tíz éve senki sem „vádolta” volna Liebermant azzal, hogy centrista lenne) számíthat mind a Likud, mind a centrumtól balra elhelyezkedő pártok a nemzeti sorskérdések újragondolásában. Itt kell megjegyezni végül a centrumnál, hogy a Raam iszlamista párt azzal, hogy újra bekerült a Knesszetbe, miután történelmet írt azzal, hogy első önálló arab pártként koalícióalkotó elem lett, jelezte, hogy van helye a konstruktív részvételnek és nem érdemes obstrukciós politikát folytatnia az arab pártoknak.

Végezetül pedig a valódi vesztesekről, a baloldali és a Raamon kívüli másik két arab pártról kell szólni.

A Munkapártnak és a Merecnek azt kell felmérnie, hogy van-e helye Lapidtól balra, a kommunista gyökerekkel rendelkező Hadastól viszont jobbra két pártnak. A jelenleg ismert eredmények tükrében úgy tűnik, hogy nincsen. Az a jobbratolódási folyamat, amely Liebermant centristává tette, Lapid pedig baloldalinak tűnhet, azt is jelenti, hogy a hagyományos baloldali cionista tér rendkívül beszűkült. Erre két válasz adható, vagy összefog ez a két párt, vagy megpróbálnak új társadalmi kérdésekben megnyilvánulni, jobbra vagy balra terjeszkedni. A Munkapárt igyekezett (sikertelenül) egy nagynevű volt katonatiszttel erősíteni a listáját és a centrum felé mozdulni, egy hasonló kísérlet a Merecben is kudarcot vallott. Egy biztos, Lapid hibáztatása, bár emberi szempontból érthető, nem valódi politikai stratégia. Végezetül az arab pártoknak, a Hadas-Taal listának és a Balaadnak be kell látniuk, hogy az arab szavazók döntő többsége nem értékeli a munkájukat. Rendkívül alacsony volt a részvétel az arab többségű településeken, 40 százalék körüli, ebből pedig le kell venni a Raamra és a cionista pártokra szavazó arab polgárokat, hogy megkapjuk a cionista állammal szemben aktívan kritikus és ellenséges két párt valódi támogatottságát. Számukra jelzés, hogy vagy a Raam által követett stratégia irányában mozdulnak el és keresik a nyílt kooperáció lehetőségét a cionista pártokkal (mert a színfalak mögött a parlamenti bizottságokban és az önkormányzatok szintjén jó együttműködés létezik már évek óta) vagy újra összefognak. Más alternatíva nincs számukra, mert az arab szavazók az eddigi teljesítményt távolmaradásukkal értékelték.

Összességében tehát egy olyan választás zajlott le november elsején, amelynek eredményeképpen valószínűsíthetően egy stabil jobboldali-vallásos kormánya lesz Izraelnek Benjamin Netanjahu vezetésével a következő négy évben. Ez a koalíció nem lesz belső vitáktól mentes, hiszen a Vallásos Cionista Párt és ezen belül az Itamar Ben-Gvir féle szárny igyekezni fog nagyobb szeletet kihasítani a politikaformálásból és bizonyítani választói felé. Az ellenzéki oldalon Lapid vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen, a kérdés az lesz, hogy a többi szereplővel milyen viszonyt tud kialakítani és milyen megoldást találnak, ha találnak egyáltalán a baloldal és az arab pártok a mostani válságukra. Természetesen a végső eredmények tükrében, látva a Netanjahu koalíció többségét nagyobb biztonsággal lehet következtetni a következő izraeli kormány stabilitására és a belső kompromisszumok és tárgyalóerő eloszlására, azonban jelenlegi ismereteink tükrében, a viszonylagos politikai stabilitás korszaka köszönt vissza Izraelben közel négy év belpolitikai válsága után.