Az izraeli-palesztin konfliktus és a gázai háború megítélése

Nagy várakozással tekintettem Nemes Dániel és Schönberger Ádám Izraelről és a gázai háborúról szóló e heti vitájára, ugyanis a szervezőkkel egyetértve én is úgy gondolom, hogy e témákban a hazai és a nemzetközi zsidóság egyre megosztottabb, és ahhoz, hogy valaki ki tudja alakítani saját álláspontját, fontos, hogy lehetősége legyen meghallgatni mindkét oldal érveit.

Mivel a közösségi média buborékok minket is elválasztanak egymástól, egy ilyen esemény segíthet újraértékelni mindazt, amit ezekről a kérdésekről gondolunk. Ennek érdekében szeretném én is megosztani gondolataimat, hozzájárulva e párbeszédhez. Mivel meglátásaim közel helyezkednek el Schönberger Ádám nézeteihez, ebben a cikkben elsősorban Nemes Dániel gondolataira szeretnék reagálni.

Nemes álláspontja szerint az izraeli-palesztin konfliktus egy mesterségesen kreált és fenntartott konfliktus, épp ezért „teljesen mindegy, hogy milyen az izraeli politika, ugyanez történt volna október 7-én”.

Bár ez a megközelítés tetszetős lehet számunkra, mivel leveszi a felelősség terhét Izraelről, teljesen figyelmen kívül hagyja a palesztinok elmúlt évszázadának történelmét. Gáza lakosságának 70%-a olyan palesztin menekült vagy menekült leszármazottja, akit az első arab-izraeli háború során üldöztek el szülőföldjéről, vagy pedig nem engedtek oda vissza a háború után. Gázát Izrael 1967 óta megszállás alatt tartja, 2007 óta pedig intenzív szárazföldi, tengeri, légi és gazdasági blokád alatt, melynek következtében a gázai lakosság folyamatosan segélyekre szorul, korlátozott az önrendelkezése és a szabadságjogai. Azt mondani, hogy ennek semmi köze nincs a Hamasz október 7-i terrorakciójához, nem csak rendkívül egyoldalú, de a tágabb izraeli-palesztin konfliktus megoldáshoz sem segít minket közelebb. A megoldás egyik kulcseleme ugyanis ezeknek a gyökérproblémáknak a felszámolása, a palesztinokat ért jogfosztottság és igazságtalanság helyreállítása.

Ha mesterségesen elválasztjuk az eredeti kiváltó okot a mostani eseményektől, azzal csapdába csaljuk magunkat. Hiszen nem tesszük fel a kérdést, ha 700 000 ember elüldözése a szülőföldjéről végül október 7-hez vezetett, vajon mihez fog vezetni Izrael jelenlegi megoldási javaslata, melyben 2 millió embert próbálnak a terület „önkéntes elhagyására” bírni? A katonai erő kétségkívül megvan a terv végrehajtásához, az amerikai vétó pedig megakadályozza, hogy Izraelnek jelentős nemzetközi következményekkel kelljen szembenéznie. De ahogy a ’48-as elüldözés évtizedekkel később éreztette pusztító hatását, a jelenlegi elképzelés következményei is csak azután fognak megmutatkozni, hogy az amerikai választók egyszer elkezdik megvizsgálni a saját szerepüket a palesztinokat ért jogfosztásban, és követelni fogják saját kormányuktól Izrael feltétel nélküli támogatásának felülvizsgálatát.

A gázai háború szörnyűségei miatt az európai kormányok egyre elkötelezettebbek a kétállami megoldás megvalósulása és a Palesztin Állam teljes jogú ENSZ tagsága mellett. Írország, Spanyolország és Norvégia már elismerte a Palesztin Államot, Franciaország és az Egyesült Királyság pedig közös konferenciát szervez a kétállami megoldás előmozdítása érdekében. Izrael azonban biztonsági szempontokra hivatkozva hallani sem akar egy palesztin állam létrejöttéről, és 1967 óta szisztematikusan telepít be izraelieket – a nemzetközi joggal ellentétesen – arra a területre, amely az ENSZ 1947-es felosztási terve, illetve az azt átrajzoló első arab-izraeli háborút lezáró határok szerint a palesztin arabokat illeti meg.

Nemes a beszélgetésben kiemelte az IDF magas erkölcsi színvonalát, ami egészen meglepő annak fényében, hogy épp Izrael korábbi védelmi miniszterét, az IDF-et felügyelő Joáv Galantot vádolják háborús bűnök elkövetésével, amelyet a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésze mellett, az előzetesen eléjük tárt bizonyítékok alapján, egy hat tagú, neves nemzetközi jogászokból álló testület is megerősített. Nemes kételkedik a gázai halottak magas számában, mivel azokat a Hamasz egészségügyi szerve közli, azonban ugyanezeket a számokat hallhatjuk az izraeli hadseregtől is. Az IDF magas rangú tisztviselői korábban azt közölték, hogy számításaik szerint a megölt terrorista-civil arány 1:2-höz, ami sokkal jobb, mint más, ismert városi hadviselés esetén. Máshol pedig azt nyilatkozták, hogy a harcok során kb. 20 000 Hamasz és más terrorszervezethez tartozó személyt öltek meg. Ha e két számot összeadjuk, pont azt a 60 ezres számot kapjuk, amiről a Hamasz is beszámol. Mivel Gáza 50%-a 18 évnél fiatalabb, így nem tűnik túlzásnak a gyerekek magas száma sem. És persze nem szabad megfeledkeznünk a több mint százezer sebesültről, és azokról az emberekről sem, akik a háborúban elvesztették teljes családjukat.

Nemes szintén kiemelte a civil áldozatok alacsony arányát, így véleménye szerint az arányosság elvének megsértésével sem lehet vádolni Izraelt. A probléma nem is ezzel az átlagos arányszámmal van – ami valóban lenyűgöző –, hanem azokkal az esetekkel, amikor egy-egy Hamasz vezető likvidálása érdekében többemeletes lakóházakat vagy korábban biztonságos zónának kijelölt menekülttáborokat ért támadás, melynek során több tucat civil halt meg és százak sebesültek meg. Mivel ilyenkor az ellenség nem harci tevékenységet folytat, hanem családja körében vagy a menekültek között bujkál, így az Izrael által sokszor jogosan hangoztatott emberi pajzs vádja sem alkalmazható. Emellett a hadsereg sok esetben Ciszjordániában sem védi meg a palesztin lakosságot az izraeli terroristáktól, ami szintén nem erősíti azt a képet, hogy az IDF lenne a „legmorálisabb hadsereg a világon”.

A konfliktus megoldása Nemes szerint szintén nem Izrael kezében van, mivel annak fenntartása „a nemzetközi dzsihád” valamint „álhumanista civil szervezetek és NGO-k” érdeke.

E megközelítés ismét felmenti Izraelt a konfliktus politikai rendezésének keresése alól és a felelősséget külső szereplőkre hárítja. Így Izraelnek nem is lehet más választása, mint növelni katonai elrettentő erejét, és saját biztonsága érdekében egyre nagyobb területet elfoglalni. Ez azonban azzal jár, hogy az általa ellenőrzött területeken az araboknak vagy kevesebb joguk van, mint az izraelieknek (lásd Ciszjordánia C terület) vagy a terület lakhatatlanná tétele után a korábban ott élőket annak elhagyására kényszeríti (lásd Gáza). Véleményem szerint könnyen belátható, hogy a nemzetközi jog ilyen mértékű megsértése hosszú távon Izrael elszigetelődéséhez vezet, így Schönbergerrel egyetértve a konfliktus valódi megoldását én is a kétállami megoldás megvalósításában látom, és bár jelenleg nagyon távolinak tűnik ez a cél, az igazi feladat az ehhez vezető út megtalálása volna.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy kritikai észrevételeimmel én is Izrael hosszú távú boldogulását és jólétét kívánom elősegíteni, még ha ezek a gondolatok jelenleg távol állnak is a mainstream Izrael-párti megközelítésektől. Céljuk a jelenlegi zsidó közbeszédben uralkodó, arabokkal/palesztinokkal szembeni dehumanizálás csökkentése – melynek következményeit saját történelmünkből jól ismerjük –, és a másik fél iránti empátia elősegítése. Egy konfliktus megoldásához ugyanis véleményem szerint elengedhetetlen, hogy elismerjük azokat a fájdalmakat, traumákat és igazságtalanságokat, amiket a másik félnek okoztunk. Ez természetesen az izraeliekre és a palesztinokra egyaránt igaz. Mivel izraeli testvéreink teljesen érthető módon, még mindig sokkos állapotban vannak az október 7-i terrortámadás és az azt követő több fronton vívott háború miatt, ezért a diaszpórának kiemelt felelőssége van abban, hogy bizonyos távolságból szemlélve az eseményeket, segítsen olyan megoldást találni, amit nem csupán zsigeri reakciók, jogos félelmek és rövid távú biztonsági szempontok vezérelnek, hanem egy olyan igazságos békéhez vezetnek, amelyben izraeliek és palesztinok a saját országukban biztonságban és jólétben élhetnek. Ebben segíthetnek az olyan események, mint Ádám és Dániel beszélgetése.

A Vélemény rovatban közölt írások az egyes szerzők álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül esnek egybe a szerkesztőség véleményével.