Az erdélyi zsidóság, a vészkorszak és a túlélők

Tibori Szabó Zoltán történésszel, holokauszt-kutatóval a Transtelex számára Korpa Tamás készített hosszú interjút. Az erdélyi zsidósággal kapcsolatos kutatásairól is mesélt, melyet az alábbiakban idézünk:

Árnyékos oldal című kötetedben vizsgálod a második világháború utáni magyar nyelvű, erdélyi zsidó sajtókiadványokat (Deportált Híradó, Ichud, Új Ifjúság), köztük a legkomolyabbnak és leghosszabb életűnek is bizonyult Egység című kolozsvári hetilapot. Mielőtt a kutatás tapasztalataira kérdeznék, szeretnélek megkérni, hogy pár szóban vezess végig a zsidó Kolozsváron, amelynek 1944-et megelőzően hozzávetőlegesen 16 000 polgára volt. Merre éltek a zsidók a városban? Koncentráltan vagy szétszórtan? Voltak-e utcáik, városrészük esetleg? Milyen volt Kolozsvár zsidó topográfiája?

T.Sz.Z.: Erdély más városaitól eltérően, amelyek nehezen akarták tudomásul venni a zsidóság magyarországi egyenjogúsításáról szóló 1867. évi XVII. törvénycikket, Kolozsváron a zsidóság már a XIX. század első felében letelepedett, főképpen a Hidelvének nevezett városrészben, a „Zsidó köz”-ben, de aztán a Külső- és Belső-Magyar utcában, később pedig a városi vágóhíd környékén is.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején a közösség már mintegy ötszáz tagot számlált; a század második évtizedétől kezdve rabbijuk és zsinagógájuk is volt. Ezt megelőzően, zsidók leginkább a közeli Kolozsmonostoron életek, onnan jártak be áruikkal a Kincses Városban megtartott vásárokba. A zsidóság emancipálásáról szóló jogszabály elfogadását követően, a város elképesztő ütemű fejlődésének köszönhetően, a kolozsvári zsidóság is látványosan gyarapodott, egyre nagyobb szerepet vállalat a település modernizálásában, fontos ipari és kereskedelmi központtá alakításában.

A közösség látványos számszerű növekedését elsősorban a zsidók kiemelkedő urbanizációs hajlama okozta. Az 1880-as évektől kezdődően a közösség egyre növekedett, az 1930-as román népszámlálásnak már csupán azt kellett megállapítania, hogy a Kolozsvár környéki falvakban, amelyekben korábban a zsidók jelentős számban éltek, egyetlen zsidó lakos sem maradt.

A kolozsvári zsidóság lélekszáma az 1941-es magyar népszámlálás idején hágott a csúcsra, amikor a körülbelül százezer lakosú városban 16 763 izraelita vallású lakost számoltak össze, ami a város összlakosságának mintegy 16 százalékát tette ki.

Bár a korábbi, hagyományosnak számító lakóhelyeiket megtartották, a kolozsvári zsidók akkor már gyakorlatilag valamennyi városrészben éltek.

Nagyon nagy kár, hogy ezt a közösséget a vészkorszakban a magyarság nem védte meg. Ma már pontosan látható, hogy az erdélyi magyar zsidóság hiánya mekkora kulturális, gazdasági és polgárosodási visszaesést okozott nekünk.

K.T.: Milyen intézményi hálóval rendelkezett a közösség? Említenél néhány jelentős zsidó polgárt vagy művészt? Részt vettek esetleg a város társadalmi, akár önkormányzati életében? Feltételezem, a kolozsvári zsidóság sem alkotott egyetlen homogén tömböt és világnézeti kollektívát.

T.Sz.Z.: A kolozsvári zsidók a teljes asszimilációra törekedtek, mindenáron be akartak illeszkedni a magyar gazdasági, társadalmi, tudományos és kulturális életbe. Tehát amellett, hogy kiterjedt saját hitközségi intézményrendszert működtettek, amely iskolákból, aggmenházakból, temetkezési egyletekből és kulturális társaságokból állt, az emancipáció és a maradéktalan asszimiláció gondolatának jegyében teljes erővel igyekeztek a magyar köz- és művelődési életben is részt venni.

Hosszú a sora azoknak a zsidó művészeknek, irodalmároknak, tudósoknak, újságíróknak és politikusoknak, akik nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchiához, de a Román Királysághoz tartozás idején is maradandót alkottak. Valamennyien végig magyarul beszéltek és éreztek, és a magyar irodalomhoz és kultúrához a deportálásukig hűek maradtak.

Sőt, a háború után Erdélybe visszatért zsidók jelentős része is ezt tette, csakhogy az új keretek között idejekorán újból előbukkanó antiszemitizmus a többségük számára csak a kivándorlás lehetőségét hagyta meg. Hogy csak a két világháború közötti legismertebb neveket említsem, különféle szakterületek művelőiként, semmiféle teljességre törekvés nélkül: Fischer József, Farkasházi Fischer Vilmos, Eisler Mátyás, Glasner Akiba, Stern Vilmos, Janovics Jenő, Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Salamon László, Antal Márk, Kovács György, Sebestyén Dávid, Paul Ehrlich, Brassai Viktor, Benamy Sándor, Kohn Hillel, Farkas Mózes, Diamant Izsó, Kasztner Rezső.

K.T.: Önálló könyvet szenteltél a Zsidó Líceumnak, az 1940 és 1944 között működött, hírneves Zsidlicnek. Milyen volt a tanintézmény szellemisége? Hogyan próbálta összeegyeztetni a judaizmus tanait a kisebbségi lét és az asszimiláció kihívásaival? Az biztos, hogy valamit tudott a Zsidlic, amelynek padsoraiból olyan kiválóságok kerültek ki, mint a regényes életű, világhírű Krémer Tamás, az angol 7Towns játékgyártó cég megalapítója, a Rubik-kocka forgalmazója.

T.Sz.Z.: Az általad említett könyvem hiányos. Amikor azt 2011–2012-ben megírtam, nem voltak számomra hozzáférhetőek a Zsidlic utolsó működési évében ott tanuló elsőosztályosok névsorai. Ezeket a névsorokat csak a kötet 2012-ben történt megjelenése után néhány évvel fedeztem fel, ezért a gimnáziumról felrajzolt összképet kiegészítő tanulmányt kényszerültem írni, ami 2021-ben jelent meg a BBTE Magyar Történeti Intézete által kiadott Erdélyi Évszázadok című sorozat VI. kötetében (A Kolozsvári Zsidó Gimnázium [Zsidlic] elsőosztályosai 1944-ben, in.: Oktatás Erdélyben az elmélettől a gyakorlatig, a középkortól a 20. századig, szerk. Lupescu Makó Mária, Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2021, 163–190.)

Az elsőosztályosok megkerült listái tették lehetővé számomra a tényleges mérleg elkészítését. Eszerint, a faji törvények okán 1940–1944 között működő gimnáziumban összesen 1280 zsidó diák nevelkedett; közülük 664 volt fiú és 616 lány. Ezek közül 40 diák került a Kasztner-transzporttal Svájcba, 1240-et pedig jóformán az iskolapadból deportálták Auschwitz-Birkenauba.

A deportáltak túlélési aránya legfeljebb 25 százaléknyi volt. Erre az arányra úgy jutottam, hogy azt feltételeztem: annak a 777 diáknak, akiknek halála dokumentálatlan volt, ám akikről a két-három évente megrendezett Zsidlic-világtalálkozók rendezői az eltelt háromnegyed évszázadnyi időszakban soha semmilyen életjelt nem kaptak, az öt százaléka mégis túlélte a holokausztot. E feltételezés nélkül az elpusztultak aránya még nagyobb, 80 százalék körülire tehető. Ez érthető volt, mert a kisebb osztályokban a túlélési esély a nullához közelített. Az 1944-es lány-, illetve fiúosztályokban például a túlélési arány 2,70, illetve 2,85 százalékos volt.

A Zsidlic szellemisége fantasztikus volt, hiszen ott elsősorban az anyaországi egyetemekről már korábban menesztett tanárok oktattak, akik Erdélyben akkoriban ismeretlen szintekre emelték a tanítás minőségét.

Az iskola – a hatósági bosszantások ellenére – rövidesen Kolozsvár legjobb középiskolájává avanzsált, és ezt a tényt, igaz, csak félszájjal, de a korabeli hatóságok is kénytelenek voltak elismerni. Azok az egykori diákok, akik túlélték a holokausztot, egyhangúlag azt állították, hogy ez az iskola a szabadság és a biztonság szigetét jelentette valamennyiük számára, és hogy amit a Zsidlicben elsajátítottak, az valamennyiükben életre szóló tanításként maradt meg.

A Zsidlic érdekes módon ötvözte a diákok zsidó és egyidejűleg magyar identitásának kialakítását és megerősítését. Tanítottak héber nyelvet és izraelita vallást is, de ugyanakkor megszerettették a fiatalokkal a magyar irodalmat és kultúrát is. Nagyon sok egykori zsidlicistával találkoztam és beszélgettem életemben, akik olyan mértékben ismerték a magyar irodalmat, történelmet vagy hagyományokat, hogy azt csak csodálni és egy picit talán irigyelni is lehetett.

Igazad van abban, hogy az egykori diákok közül a Kasztner-vonaton megmenekült Krémer Tamás Harold vált világviszonylatban a legismertebbé, de ebben talán annak is volt egy kis szerepe, hogy angol lord lányát vette feleségül. Sokatmondó adalék lehet ebből a szempontból, hogy például a Zsidlic kiváló diákzenekarát a később szintén világhírűvé vált Ligeti György dirigálta, akinek az akkoriban komponált Concerto grossóját először szintén ők játszották.

Az egykori Zsidlic túlélő diákjai közül számos olyan egyéniséget tudnék felsorolni, akire ma nagyon büszkének kellene lennünk, köztük egy egész sor egyetemi tanárra és tudósra is. Igazságtalannak tartanám, hogy itt mindössze néhány nevet emeljek ki, hiszen valamennyien kitűnően megállták a helyüket ott, ahova végül őket az erdélyi magyar zsidó sors sodorta.

K.T.: 1944. március 27-én megszállták Kolozsvárt a német csapatok, május 3-án pedig megkezdődött a gettósítás az Írisz negyedben található téglagyár területén. A puszta tények nem festenek túl jó képet a lakosság szolidaritását illetően. A gyár 19 ezer négyzetméteres területén 18 ezer embert zsúfoltak össze. Milyen körülmények uralkodtak a téglagyárban? Voltak-e keresztény kolozsvári lakosok, akik megpróbáltak kiállni zsidó polgártársaikért? A zsidó közösség meghatározó tagjai közül kik kerültek be a gettóba, és kik voltak azok a szerencsések, akik a Kasztner-vonattal Svájcba menekülhettek?

T.Sz.Z.: A kolozsvári Írisz-telepi téglagyárban, 1944 májusában és júniusában ugyanolyan emberhez nem méltó körülmények uralkodtak, mint a többi magyarországi gettóban. A gettózottak által ásott latrinák és 15, csak időnként működő vízcsap szolgálta azt a mintegy 18 ezer embert, akik zöme kolozsvári lakos volt. Ugyanakkor, ebbe a gettóba került Kolozs vármegye más településeinek zsidó lakossága is, valamint a Szolnok-Doboka vármegyei Szamosújvár mintegy 1600 zsidó lakosa is.

Ezt a helyzetet erkölcsi szempontból tovább súlyosbította a tény, hogy a kolozsvári magyar lakosok, a korabeli náci propagandának hitelt adva, fájdalmasan kevés empátiát éreztek zsidó polgártársaik iránt. A gettóban „pénzverde” működött, ahol a módosabb személyekből próbálták kiverni az értékeik rejtekhelyét. Kolozsvár kegyetlenül bánt a zsidósággal. Tudunk azonban olyan magyar katonaorvosokról, akik zsidó munkaszolgálatos kollégájuk állapotos feleségét kiszöktették a gettóból, elrejtették, világra segítették a kisfiát, majd mindkettőjüket tovább bújtatták.

Olyan esetről is rendelkezünk pontos információkkal, hogy birodalmi német állampolgár rejtett el Tisztviselő-telepi házában egy zsidó asszonyt és a kisfiát, és olyan helyzetről is tudunk, hogy a gettósításkor otthonában felejtett házaspárnak szomszédok és ismerősök segítségével sikerült a szovjetek 1944 októberi megérkezéséig túlélnie a vészkorszak legnehezebb hónapjait. De ezek a roppant kisszámú kivételt képezik.

A kolozsvári zsidó közösség szellemi vezetői és módosabb tagjai sorsáról a sajtó részletesen beszámolt. A Keleti Újság híradásai szerint a zsidó vezetők közül a német biztonsági szolgálat 1944. április elején, „korrekt együttműködésben a magyar hatóságokkal”, 78 olyan személyt vett őrizetbe, „akik a zsidó szellemiség és anyagi befolyás tényezői voltak”. A letartóztatottak lakásait a németek „a magyar rendőrség közegeinek jelenlétében” lepecsételték, „hogy így akadályozzák meg a lakásban felhalmozott értékek elidegenítését”.

A lap munkatársa, „időt és fáradságot nem kímélve” megszerezte az őrizetbe vettek listáját, amelyet az újság április 12-i számában közölt. A lajstromon ügyvédek, orvosok, újságírók, gyárosok, pénzügyi szakemberek, magánzók, kereskedők szerepelnek, de néhány főiskolai hallgató is. Ezek egy részét magyarországi gyűjtőtáborokba irányították, mások pedig május elején kerültek a gettóba, a többi kolozsvári zsidó mellé. A Kasztner-transzport a cionista mozgalom néhány vezetőjének a magánakciója volt.

Névadója, dr. Kasztner Rudolf Rezső jogász, 1940-ig a kolozsvári Új Kelet című zsidó napilap munkatársa, és dr. Fischer Józsefnek, a kolozsvári neológ zsidó hitközség elnökének és a két világháború között román parlamenti képviselőnek a veje volt. Ismert a történet: Kasztner 1944. április végén tudatában volt az Auschwitzi Jegyzőkönyvek tartalmának, tudta tehát pontosan, hogy milyen sors vár a deportáltakra. Ezért közvetlenül Adolf Eichmannal tárgyalt, akit pénzzel, arannyal és ékszerekkel megvásároltak avégett, hogy a cionisták által összeállított csoport tagjai végül ne Auschwitz-Birkenauba, hanem – Bergen-Belsen egyik speciális lágerén át – Svájcba jussanak. Kolozsvárról, a 18 ezer gettólakóból összesen 388-an menekülhettek Budapestre, hogy az onnan 1944. július 1-jén induló 1687 személyt szállító szerelvénnyel tovább utazhassanak.

Ezt a 388-as kolozsvári csoportot nagyjából a két hitközség (ortodox és neológ) vezetői, ismert rabbik, módos üzletemberek, értelmiségiek és családtagjaik alkották. Sajnos, a csoportban nem jutott hely például Karácsony Benőnek, az egyik legtehetségesebb erdélyi írónak sem, aki Birkenauba került, és aki valószínűleg ott pusztult el.

K.T.: Sámuel Sámuel, az ortodox Chevra Kadisa gondnoka Utunk Auschwitzba című visszaemlékezésében írja a következőket: „Közben kezdték a vagyonosabbakat vallatni rettenetes kínzások közepette, hogy vallják be, hová rejtették el vagyonukat. Ezt látva, szóltam egyeseknek, hogy ne tűrjük tétlenül, mert rendre agyonvernek mindenkit. Úgyis csak kb. 20-30 rendőr ügyel reánk, törjünk ki és meneküljünk, hisz a határ közel van, és ha nem is sikerül mindenkinek, legalább megpróbáltuk, és nem pusztultunk el gyáván. De szavaim nem találtak meghallgatásra.” Szerinted mi lehetett az oka a passzivitásnak? Miért sikerült gyakorlatilag ellenállás nélkül deportálni a kolozsvári zsidókat a hivatalos narratíva szerint Kenyérmezőre? Kenyérmező persze egy fiktív, dunántúli hely volt…

T.Sz.Z.: A Kenyérmező-narratíva a tömeges félrevezetés egyik eszköze volt. A Kasztner–Eichmann megállapodásnak, amely Himmler beleegyezésével történt, egyik feltétele volt az is, hogy a cionisták, saját hitközségi hálózataikon nyugtassák meg a tömegeket, hogy azok a teljes kifosztás, a gettósítás és a deportálás folyamán semmilyen ellenállást ne tanúsítsanak.

A narratíva másik része az volt, hogy senki ne próbáljon átmenekülni a Kolozsvártól mindössze három-négy kilométernyire húzódó határon Romániába, és senki ne próbáljon saját magának vagy hozzátartozóinak keresztény barátoknál, szomszédoknál, ismerősöknél rejtekhelyet keresni.

A családok maradjanak egyben, mert a vezetőség magasabb szinteken intézi a dolgokat, és azok, akik az utasításokat betartják mindenképpen meg lesznek védve és kímélve. Nem egy olyan esetről tudunk, amelynek során biztonságos rejtekhelyet vagy menekülési lehetőséget valaki azzal utasított vissza, hogy ha elfogadná, azzal a családjának és az egész közösségnek tenne rosszat, mert a hatóságok azokon töltenék ki a bosszújukat.

A zsidók nem voltak azonban passzívak, nem igaz, hogy birkákként mentek a halálba. Nagyon sok ellenállási kísérletről tudunk Kolozsváron is, de más észak-erdélyi helyeken is.

Fiatal, többnyire budapesti cionisták jártak több észak-erdélyi gettóban, és próbáltak rávenni embereket arra, hogy segítségükkel szökjenek meg, de a többségük ezt megtagadta, azzal érvelve, hogy bajban a családnak együtt kell maradnia. Csupán néhány olyan személyről tudunk, aki a kolozsvári gettóból megszökött. A többség azonban, még a június 2-ikai bombázás idején sem menekült, amikor a gettó őrzés nélkül maradt, mert az ezt ellátó csendőrök megijedtek, és fedezékbe vonultak.

K.T.: A vészkorszakot túlélő erdélyi zsidó közösséget egész sor létkérdés foglalkoztatta, a legelemibb „lenni vagy nem lenni”-től a „menni vagy maradni”-ig. Érdekes, hogy a két kolozsvári orgánum (az 1946-tól 1950-ig működő, majd Új Út néven 1953-ig publikált Egység, valamint az egyetlen számot megélő Új Ifjúság) vezércikkét egyaránt Kohn Hillel jegyezte. Ki volt ő? Milyen programot adott a megmaradtaknak?

T.Sz.Z.: Kohn Hillel az erdélyi zsidóság egyik kiemelkedő egyénisége volt. Jogot a kolozsvári egyetemen tanult, és ügyvédi pályára lépett. Az 1920-as évek elején cionista nézeteket vallott, 1918-ban részt vett az Új Kelet napilap alapításában, 1919-ben pedig egyik alapítója volt a Zsidó Nemzeti Szövetségnek, amellyel évtizeddel később szakított.

1929 után egyre közelebb kerül a baloldali mozgalmakhoz, hogy aztán 1931-ben belépjen a Kommunisták Romániai Pártjába, ahol a következő évek során több fontos pozíciót is betöltött, és baloldali lapokat szerkesztett. Az 1942 márciusi „szamosfalvi kommunista perben” életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

De már 1941. júliusától kezdve Szamosfalván, a budapesti Margit körúti fogházban és Vácon raboskodott, majd 1944 októberében a komáromi Csillagerődbe került, ahonnan az útja novemberben Dachauba, december elején Buchenwaldba vezetett. Itt a földalatti kommunista mozgalom, védelmi és konspiratív célokból „elintézte” formális halálát (ezt az egykori náci lágerek központi Bad Arolsen-i gyűjtőlevéltára által őrzött Kohn Hillel-aktacsomó pontosan dokumentálja).

Az egyik elhunyt lengyel fogoly nevén folytatta lágerbeli munkáját a buchenwaldi illegális nemzetközi antifasiszta komité vezetőségi tagjaként és a magyar antifasiszta komité vezetőjeként. A Buchenwaldban raboskodó erdélyi magyar zsidó foglyok szellemi vezetője kétségtelenül Kohn Hillel, a dachaui és buchenwaldi ellenállási mozgalom nagytekintélyű szervezője volt tehát.

Nem csoda, hogy hazatérésük után a buchenwaldi fogolytársainak jelentős része az 1946 májusában indított és irányított Egység című kolozsvári zsidó hetilapnál kapott munkát. Az Erdélybe történő hazatérését követően, Kohn Hillelt a Demokrata Zsidó Komiték (DZSK) észak-erdélyi Tartományi Központjának elnökévé választották. Ezzel párhuzamosan, a szamosfalvi perben tanúsított „magyar nacionalista magatartásáért”, a kommunista pártból kizárták.

Kohn Hillel DZSK-elnöki programja egyszerű volt: az erdélyi magyar–zsidó viszony javítása azon az alapon, hogy a két közösség történelme és kultúrája a korábbi évszázad során egybefonódott; a deportálás okozta jogi, gazdasági és restitúciós gondok gyors megoldása; a deportáltak mielőbbi „talpra állítása” és „a produktív életbe való beillesztése”; a fasiszta ideológiai maradványok, a népek közötti gyűlölet és a háborús szellem kiirtása szívós antifasiszta harccal és nevelőmunkával.

A Petru Grozához fűződő jó viszonya segítette Kohn Hillelt abban, hogy pártbéli félreállítását követően egyetemi katedrát kapjon, így 1946-ban, a Bolyai Egyetem Jog- és Közgazdasági Karán, a politikai gazdaságtan professzora lett. Egyetemi pályafutása idején közölt tanulmányai az erdélyi magyar gazdaságszociológiai kutatás alapjait fektették le.

K.T.: A deportálás nemcsak a krematóriumokban szedte áldozatait, hanem később, a hazatértek soraiból is, akik közül sokan hiába várták vissza családtagjaikat. Az Egység figyelmet fordított a lelki gondozásra, segítségnyújtásra, a holokauszt okozta lelki traumák kezelésére? Volt valamilyen mentálhigiénés missziója?

T.Sz.Z.: Bár akkoriban ez a kérdés hangsúlyosan nem merült fel, a jelek azt mutatták, hogy szőnyeg alá seprése semmiképpen nem jelenthet megoldást. Kohn Hillel 1946. május 12-én, a Brassóban tartott népes DZSK-gyűlésen elsőként foglalkozott a kérdéssel. Kijelentette, hogy a haláltáborokból és a munkaszolgálatból megmenekült „összesen 22 ezer lélek olyan súlyos lelki megrázkódtatásokon ment keresztül, hogy évekig eltarthat, amíg a lelki egyensúly helyreállhat”.

Erről az Egység 1946. május 16-i száma is beszámolt, és ennek nyomán olyan szakemberek, akik maguk is megjárták a lágerek poklait, a megkínzott zsidóság súlyos lelki traumáinak kezelésével is próbálkoztak. Megemlíthetném itt Becski Irén munkásságát és írásait, aki pszichológus szakemberként ebben a vonatkozásban sok túlélőnek a kezelését is vállalta. Sajnos, sem a magyar, sem pedig a román társadalom ezzel a kérdéssel a háború után nem volt hajlandó foglalkozni.

K.T.: Hivatkozol Gáll Ernő Ettersbergi töprengések című írására (Korunk, 1975/6). Gáll szövege rám is nagy hatással van. Egy olyan két szövegszálon szőtt montázsról van szó, ami egyrészt a túlélő – maga Gáll Ernő –, Buchenwaldba történő visszatérésének személyes tapasztalatait közli a felszabadítás harmincadik évfordulóján; másrészt egy erkölcsfilozófiai értekezés, amely az etikai aspektust kiiktató lágervilág utáni „új” (?), „lehetséges” (?) etika kérdéseivel is foglalkozik. Azok a zsidók, akik szülőföldjükön maradtak, és nem aliáztak, vagyis nem vándoroltak ki Izráelbe, hogy közösen építsenek fel egy saját, zsidó értékrenden alapuló államot, milyen eszményeket követhettek a szocialista Romániában? Gáll például maradt.

T.Sz.Z.: Több túlélőt faggattam ki az évek során erről. A következtetésem az volt, hogy egyfelől valamennyien hálásak voltak a Vörös Hadseregnek, amelynek nagy mértékben köszönhették a felszabadulásukat, és amelyben életük megmentőjét látták. Ezt normális emberi magatartásnak tekinthetjük.

Másfelől, azok, akik a felszabadultak közül egyáltalán foglalkoztak efféle kérdésekkel, úgy látták, hogy mindössze a fasizmus-nácizmus, illetve az általuk nem ismert, de beígért igazságos társadalom, a kommunizmus között választhatnak, hiszen a harmadik kínálkozó út, a polgári demokrácia nem jöhetett akkor szóba.

Természetesen különböző identitási stratégiák léteztek. A baloldali perspektívát kezdetben kritikátlanul elfogadók jelentős része megőrizte a magyar anyanyelvéhez és a magyar kultúrához való kötődést, főképpen abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a zsidóság tragédiájáért nem a magyar nép, hanem a fasizmus és a nácizmus a felelős, és hogy azt elpusztítva, visszaépíthető a zsidó–magyar jó viszony.

Mások azonban a trauma hatására a magyarságtól történő disszimiláció mellett döntöttek, és mivel a nyelvtudásuk ezt számukra lehetővé tette, a románsághoz való asszimilációt választották, mit sem sejtve arról, hogy az identitásváltás semmiképpen nem megy egyik napról a másikra. Megint mások a nemzeti-nyelvi identitás teljes mellőzésének stratégiáját választották, ami elképzelésükben az internacionalizmus nagy, nyelvi és vallási kötődéseket mellőző tömegébe történő betagolódást jelentette.

Egyik identitásstratégia sem bizonyult azonban könnyűnek és akadálymentesnek, és az antiszemitizmus új formákban történő felbukkanása és újbóli erősödése okán, akár a kommunista párton belül is, rövidesen valamennyiüknek cseppet sem könnyű identitáskrízissel kellett szembenézniük.

Gáll Ernő esetében ezek a kérdések azért nem vetültek fel élesen, mert ő a magyar asszimiláció útján jelentősen előrehaladott nagyváradi zsidó polgári családból származott, amelynek már előző generációi elhagyták a jiddist, az izraelita vallást, magyarnak tekintették magukat, és nevüket is magyarosították. Gáll Ernő soha nem tagadta meg a zsidó származását, de ő Buchenwaldban is zsidó származású, de római katolikus vallású kommunistaként szerepelt, persze, anélkül, hogy vallásos ember lett volna.

Ő ugyanis már a harmincas években, kolozsvári egyetemi évei alatt belépett a kommunista pártba, és világnézetét ettől kezdve a baloldali orientációja határozta meg. Éppen ezért ettersbergi reflexiói egyetemes értékűek, és az eljövő nemzedékek számára is fontos üzenetet hordoznak.

Ő volt egyébként az első kelet-közép-európai gondolkodó, aki világosan látta, hogy a nemzeti és vallási kisebbségek kérdését sem a két világháború közötti polgári világ, sem pedig a második világháború után itt berendezkedett szocialista világ nem volt képes megnyugtató módon rendezni, és ebből kiindulva javasolta, hogy erre összeurópai megoldást kell találni. Származott is baja emiatt, éppen elég, ezt a Szekuritáté által 1948-től 1990-ig vezetett tízkötetes megfigyelési iratcsomója bőven bizonyítja.

K.T.: A ’90-es évek végétől izgalmasan alakul a zsidó szent helyek integrálása mintegy a város szellemi, művészeti életébe. A Szamos partján álló Poale Tzedek zsinagógába költözött a Tranzit Ház kulturális központ, a Párizs utcai zsinagóga ad otthont a ZIZ szociális és művészeti térnek, a Mikes utcai zsinagógában a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Judaisztikai Tanszéke működik. 2014 kulcsfontosságú év, hiszen ekkor avattátok fel a Lövith Egon kolozsvári szobrászművész és túlélő által tervezett holokauszt emlékművet a Caragiale parkban, valamint ebben az évben alapítottátok meg az általad vezetett Holokauszt- és Genocídiumtanulmányok Intézetét. Mesélnél az intézet kutatási, oktatási és képzési profiljairól? Van olyan kutatás, amely Kolozsvár zsidó múltjának feltárásában és értelmezésében érdekelt?

T.Sz.Z.: A BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kara keretében szinte évtizede működő Holokauszt- és Genocídiumtanulmányok Intézetét azzal a céllal javasoltam 2014-ben a Kari Tanácsnak, hogy az ott képzett politológusok, közigazgatási és kommunikációs szakemberek, illetve újságírók számára lehetőséget nyújtsunk a holokauszt és a világ által ismert emberirtások természetének és történelmének megismerésére, tanulmányozására.

A tanács ezt a javaslatot egyhangúlag elfogadta, így már több éve románul, magyarul és angolul oktatunk több olyan tantárgyat, amelyek ehhez a témakörhöz kapcsolódnak. Ezek tantárgyleírása megtalálható az intézet négynyelvű (román, magyar, német és angol – egyetemünkön ezen a négy nyelven folyik az oktatás) honlapján, ahol az alap-, magiszteri, illetve doktori képzésben résztvevő diákjaink, de oktatók, kutatók és egyetemen kívüli érdeklődők is megtalálhatják az intézet működésének kereteit és elveit ismertető szövegeket.

Az intézet ma már sokmillió oldalnyi romániai, magyarországi, németországi, lengyelországi, ukrajnai, moldovai és más államból származó levéltári anyaggal, mintegy másfélezer kötetes szakkönyvtárral áll az egyetemi és az egyetemen kívüli közösségünk, külföldi oktatók és kutatók, illetve túlélők és azok leszármazottjai rendelkezésére. Az eltelt években kialakult kutatási projektek elsősorban az erdélyi média által a holokauszt idején betöltött szerep feltárására és kutatására, a holokauszt nyomán jogcím nélkül különböző államok birtokába került örökösök nélküli zsidó vagyonok felkutatására, illetve a törökországi keresztényellenes népirtás romániai és magyarországi hatásainak vizsgálatára összpontosítanak.

Számtalan zsidó leszármazottnak is igyekszünk segíteni ősei sorsának feltárásához kapcsolódó dokumentumok azonosításával, és forráskiadványokat is igyekszünk megjelentetni. A folyamatban lévő kutatások, természetesen, a kolozsvári és az erdélyi zsidóság múltjának feltárását is feltételezik. Jelenleg például Erdély két világháború közötti legnagyobb ipari üzemének, a Kolozsvár központú aranyosgyéresi Sodronyipari Művek alapításának és fejlesztésének a történetét dolgozzuk fel, mégpedig a holokauszt áldozatává vált, 1945 januárjában Budapesten meggyilkolt alapítója, Diamant Izsó memoárjának kiadását és életútjának feltárását célzó projektünk keretében.

Teljes cikk