Az elhallgatás és a felejtés helyei[1]

Amikor a jeruzsálemi Templomban Antiokhosz Epiphanész oltárt emelt Zeusznak, és a szentélybe helyezte a „pusztító utálatosságot” (שקוץ משמם – sikuc mesomém) (Dán 11,31), a falak sértetlenek maradtak, de a szent emlékezet jelentése megszűnt. A Szentek szentje, amely addig az isteni jelenlét emlékét őrizte, idegen kultusz színterévé vált. A templom nem omlott össze, mégis kiürült: az a hely, amely az emlékezés hordozója volt, többé nem emlékeztetett arra, amire kellett volna. Ez az aktus nem csupán a szentélyt rabolta el, hanem alapjaiban rendítette meg a nép identitását és kollektív emlékezetét. Az emlékezés más jelentést nyert, s ezzel elveszítette önazonosságát.

Hasonló aktus rajzolódik ki a minapi hírben: új tulajdonost, új funkciót és új nevet kap a Sorsok Háza, amelyet eredetileg holokauszt-emlékhelynek és oktatási központnak terveztek. A Józsefvárosi pályaudvar területén kialakított épületkomplexum eredeti átadását 2014-re, a holokauszt 70. évfordulójára szánták – amelyet a magyar kormány a Holokauszt Emlékévének nyilvánított –, ám az épület kivitelezése is átcsúszott 2015-re, mindemellett a projektet kezdettől fogva tudományos és politikai viták kísérték, így az épületegyüttes tíz éven át üresen állt.

A komplexum új tulajdonosa a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK), új funkciói között szerepel holokauszt emlékmű, iskola, múzeum, közösségi tér és közpark, s mindez Brüll Alfréd Ház – Magyar Zsidó Örökség Parkjaként működik majd.

Az emlékezetpolitikát minden korban a hatalom azon szándéka formálja, hogy a múlt bemutatását és elbeszélését saját legitimációs igényeihez igazítsa. Az emlékezetpolitika célja nem az elmúlt koroknak a történettudomány eszközeire, forrásokra és forráskritikára építő, szakszerű bemutatása, hanem sokkal inkább az identitás és a nemzet mint „elképzelt politikai közösség”[2] hatalmi fikción alapuló megkonstruálása. Ahogyan Maurice Halbwachs hangsúlyozta, „az emlékezetnek társadalmi keretei vannak”, s „a múlt nem eredeti valójában bukkan föl ismét, hanem a jelenből kiindulva mi magunk építjük újra”.[3] Az emlékezetet formáló keretek ezért – sok egyéb összetevő mellett – mindig politikai meghatározottságúak. Pierre Nora klasszikus megfogalmazása szerint az emlékezet „helyekben” rögzül: anyagi, szimbolikus és rituális formákhoz kötődik, míg a történelem az eseményekhez kapcsolódik.[4] Csakhogy e helyek nemcsak az emlékezés szolgálatában állhatnak: a hatalom érdekei és politikai megfontolásai ugyanolyan könnyen alakíthatják őket a felejtés, az elhallgatás, a bagatellizálás vagy éppen a nevetségessé tétel tereivé.

A közelmúlt két magyarországi emlékezetpolitikai projektjén, a Szabadság téri emlékművön és a Sorsok Házán a másodlagos politikai szándékok kristálytisztán látszanak. A Szabadság téri A német megszállás áldozatainak emlékművét az „elhallgatás helyének” nevezhetjük, hiszen a német megszállás puszta áldozataként ábrázolja Magyarországot, elhallgatva és letagadva a hazai politikai, jogalkotói és adminisztratív közreműködést a holokauszthoz vezető jogfosztás folyamatában. A Sorsok Háza a „felejtés helyévé” lett: a holokauszt emlékezete a komplexum hányattatott évei alatt a nemzeti narratívából kiszorult, először, amikor az EMIH lett volna a tulajdonosa, ekkor „zsidó belüggyé” degradálódott, majd végső soron napjainkban bagatellizálódik egy sportegyesület intézményi keretei között.

A két példa alapján az alábbi tendencia rajzolódik ki: Mind a két projekt állami megbízásból a holokauszt 70. emlékévére készült és egyik emlékhely sem látja el tervezett funkcióját. A hivatalos emlékezetpolitika ahelyett, hogy a múlt tényeinek kritikus és sokszempontú bemutatására törekedne, a holokauszt emlékezetét egyre inkább hamis narratívába helyezi, kiüresíti vagy éppen kiszorítja. A következőkben a két példa kapcsán vizsgáljuk a holokauszttal kapcsolatos emlékezetpolitika visszásságait.

 

Az emlékezet és felejtés elméleti keretei

Paul Ricœur La mémoire, l’histoire, l’oubli (Emlékezet, történelem, felejtés) című művében különbséget tesz a spontán és a manipulatív felejtés között. A manipulatív felejtés a hatalom intézményes beavatkozásának eredménye, amely a joggyakorlat különböző eljárásaival, emlékezettörvényekkel vagy szimbolikus gesztusokkal kívánja eltörölni a kényelmetlen múltat.[5] Ricœur beszél az emlékezettel való visszaélés formáiról (abus de la mémoire), köztük a manipulált emlékezetről (la mémoire manipulée), amely az ideológia egyik fajtája. Az ideológia mindenekelőtt a hatalom legitimációs törekvése, amely közös emlékekre épül: elbeszéléseken keresztül konstruálódik meg egy ország, egy nép vagy egy egyén identitása. „A narratíva szelektív funkciója kínálja a manipuláció lehetőségét – írja Ricœur –, és az eszközt egy olyan stratégiához, amely kezdettől fogva az emlékezés és a felejtés szelektív összefonódásából áll.”[6]

A manipulált emlékezetnek ellenpárja a manipulált felejtés. Ha van hivatalos, engedélyezett és megünnepelt történelem, akkor van hivatalos felejtés is: dolgok, amelyekre nem szabad emlékezni, vagy csak a hatalom által kijelölt szelektív módon, az adott ideológiától meghatározott indoktrináció útjelzői mentén. Ricœur szavai a Sorsok Háza projektre szinte orákulumszerűen illenek: „A kóros struktúra, az ideológiai konjunktúra és a média általi színrevitel rendszeresen egyesítették perverz hatásaikat, miközben a mentegető passzivitás a mulasztásokkal, a vaksággal, a hanyagság aktív ravaszságaival vegyült össze.”[7]

Michel-Rolph Trouillot klasszikus tétele szerint a hatalom négy szinten hallgattatja el a múltat: a tény létrehozásánál (források teremtése), a tények célirányos összegyűjtésénél (archívumok kialakítása), a tények előhívásánál (narratívák alkotása, a múlt elbeszélése) és a retrospektív jelentésadásnál (a történelem végső megformálásánál).[8] Aleida Assmann szavaival: a kulturális emlékezet mindig kettős: működő (Funktionsgedächtnis) és tárolt (Speichergedächtnis) emlékezetből áll.[9] Ami a működő emlékezetből kimarad, az a tárolt emlékezet archívumába kerülve inaktiválódhat, s akár a kollektív amnézia áldozatává is válhat.

Ezt a politikai hasznot ismerték fel már a rómaiak is, akik a feledtetés klasszikus előképét, a damnatio memoriae intézményét alkalmazták: az emlékezethelyeket átírták vagy megsemmisítették, a neveket levésték a feliratokról, a kényelmetlen emlékeket eltörölték, vagy nevetség tárgyává tették.[10] Ez az „emlékezet elleni szankció” nem pusztán eltörlés, vagyis egyfajta antik „cancel culture” volt, hanem a múlt radikális átírásának szándéka és praxisa. A múlt nem az, ami volt, hanem az, aminek emlékezetben maradását a hatalom engedélyezte. A damnatio memoriae így az uralom kifinomult, de könyörtelen eszközévé vált: aki uralta a felejtést, az uralta az emlékezetet is – s ezáltal a jövő horizontját. Mintha Ranke klasszikus tétele, miszerint a történelmet úgy kell felidézni és megírni, „ahogyan valami valójában történt”,[11] a mindenkori emlékezetpolitika gyakorlatában akképp módosult volna, miszerint a történelmet úgy kell felidézni és megírni, ahogyan valami valójában – a mai kívánságunk szerint – történhetett volna.

 

A Szabadság téri emlékmű: az elhallgatás helye

A 2014-ben felállított, ám a mai napig át nem adott budapesti Szabadság téri emlékmű hivatalos elnevezése: A német megszállás áldozatainak emlékműve. Ikonográfiája a magyar államot Gábriel arkangyalként ábrázolja, amint a német birodalmi sas támadásának áldozatává válik. Az üzenet világos: Magyarország pusztán áldozata volt a német megszállásnak, nem pedig aktív résztvevője a zsidóság diszkriminációjának, kifosztásának és deportálásának.

A történeti tények ezzel szemben egyértelműek: a zsidótörvényeket a magyar törvényhozás fogadta el, a jogfosztás rendszere és teljes folyamata a magyar államigazgatás terméke volt, a deportálásokat pedig a magyar csendőrség és közigazgatás hajtotta végre.[12] A német megszállás radikalizálta a folyamatot, ám semmiképp sem mentesíti a magyar államot a saját, már korábban is intézményesített antiszemita politikájának következményei alól.

Az emlékmű így a felelősség teljes áthárításának és a nemzeti kollaboráció elhallgatásának tipikus esete. Michel-Rolph Trouillot kifejezésével élve ez a múlt „elnémítása” (silencing): „A forrásokban vagy az archívumokban megjelenő jelenlét és hiány konstruált. Nem pusztán jelenlétet és hiányt jelentenek, hanem különböző fokú elnémításokat. Az ember egy tényt vagy egy egyént ugyanúgy »némít el«, ahogyan a hangtompító elnémít egy fegyvert.”[13] Vagyis a politikai hatalom számára a történelem kényelmetlennek tekintett szegmenseit az állami szintre emelt hivatalos emlékezet egyszerűen kitörli a narratívából, eliminálja a neki nem tetsző „egykor volt” összetevőit, hogy a múlt emlékei a jelen politikai szándékainak megfelelően szerveződjenek új történetté.

Ungváry Krisztián részletesen kimutatta, hogy az emlékmű történelmi hamisítások sorozatára épül, s hogy „az emlékmű csupán logikus folytatása az alkotmány hamis preambulumának, része annak a nemzeti hazugságnak, amely 1944 kapcsán az »embermentés évére« kíván emlékezni anélkül, hogy a tettesek dimenzióit ismertetné.”[14]

A kritikusok rámutattak: a magyar állam nem a közös felelősség felvállalásának eszközeként használja az emlékezetet, hanem ellenkezőleg, az önfelmentés és az önáldozatiság narratíváját erősíti. Ez teljes mértékben megfelel Henry Rousso „Vichy-szindróma” fogalmának: a múlt, amely nem múlik el, hanem újra és újra visszatér, mert a hivatalos emlékezet, különféle aktuálpolitikai megfontolások mentén, vagy nem hajlandó szembenézni a történelmi tényekkel, vagy a múltat mindig újra és újra fazonírozza önmaga képére és hasonlatosságára.[15]

A Szabadság téri emlékmű így az elhallgatás helyévé vált: a hatalom hamis narratívájával, egy hamis emlékezethely felállításával törli el a múlt emlékét. Pierre Nora kifejezését parafrazálva: ez a „lieu de mémoire” nem az emlékezés, hanem az elhallgatás szolgálatában áll. A szoborcsoport nem az emlékezés, hanem a bántóan üvöltő csend tere lenne, ha civil aktivisták egy csoportja 2014-ben nem hozta volna létre ellenemlékműként az Eleven Emlékművet, amely organikusan alakul, a privát történelem tárgyait használva, az áldozatok és túlélők személyes emlékeit megmutatva, s ezzel cáfolva a hatalom narratíváját.

 

A Sorsok Háza: a felejtés helye

A Sorsok Háza eredetileg a magyarországi holokauszt áldozatainak emlékhelyeként készült. A 2013. évi 1213-as kormányhatározat a „Holokauszt Gyermekáldozatainak Emlékhelye – Európai Oktatási Központ” létrehozásáról rendelkezett.[16] Lázár János, Schmidt Mária és Fürjes Balázs 2013-as sajtótájékoztatóján elhangzott: a létesítmény európai oktatási központként működne, a hazai és az európai középiskolákkal és egyetemekkel partnerségben, hogy a holokauszt emlékezetét megőrizze és méltó módon továbbadja.[17]

A megvalósítás során azonban világossá vált, hogy az állam a felelősséget el kívánja távolítani, s ahogy korábban írtuk: a hatalom azzal, hogy az adófizetők pénzén megépített intézményt egy zsidó közösségre átruházza „részben megszabadulni igyekszik a mindenkori magyar állam felelősségétől, részben a tragikus események feldolgozását szűk felekezeti keretek közé szorítva szimbolikus értelemben is zsidó üggyé teszi azt, holott a nemzet kollektív emlékezete okán a magyar holokausztra való emlékezésnek nemzeti intézményben volna a helye.”[18] Ezzel az aktussal 2018-ban a történelmi eseményt és az arra való emlékezést implicit módon elválasztották a magyar nemzettől.

A választott felekezet szakmai kompetencia és társadalmi legitimáció hiányában eleve kudarcra ítéltetett. Több mint 80 évvel a holokauszt után, amikor napjainkban az épületkomplexum, gondosan szem előtt tartva a kötelező „vérvonalat”, az MTK sportegyesülethez került, mintegy ok-okozati érvet keresve a tulajdonosváltás legitimálására, a döntéshozó a sportklub zsidó gyökereit igyekezett hangsúlyozni. A szűkebb zsidó közösségre szabott átkeretezéssel a holokauszt emlékét részben annak egyetemes és nemzeti üzenetétől fosztották meg, részben azt a legdurvább bagatellizálás áldozatává téve elérték, hogy egy sportklub keretei között a nemzeti tragédia trivializálódjék, s a közösségi emlékezet peremére szoruljon.

Mindezt büszkén mutatják fel, mint „jó ötletet”. S a projekttel kapcsolatos ellentmondások tovább folytatódnak: A kormány saját kezdeményezésének tekinti a váltást, míg Deutsch Tamás, a Fidesz európai parlamenti képviselője, az MTK elnöke az MTK érdemének tudja azt be. A szerzői jogvita azonban csupán elfedi a lényegi kérdést: ki viseli a felelősséget. Ez a felelősség egyértelműen az államot terheli, amely egy lehetséges univerzális emlékhelyet partikuláris klubtérre redukált.

Mizsei Anett a Sorsok Háza 2015-ös bejárása után írta, hogy „a komplexum tulajdonképpen a 70 évvel ezelőtti események absztrakt leképzése: kortárs, épített formába szilárdítja a múlt egy szeletét.”[19] A térben használt formák és anyagok a marhavagonok, a Dávid-csillag keresztmetszetű híd, a bazaltkövek, a sínek, a rozsdás fémhálók, mind-mind a holokausztra reflektálnak, funkcionálisan megteremtik az emlékezés helyét, amely megkapta a lehetőséget a holokauszt történéseinek megszilárdítására a kollektív emlékezetünkben, ám míg a cikkünk elején említett jeruzsálemi Templomban kiürült a hely, addig a Sorsok Háza meg sem telhetett tartalommal, a terek sosem lehettek a valóságos emlékezés helyei, s gyanítható, hogy a tulajdonosváltás és a koncepcióváltás okán ez nem is fog megvalósulni.

Az egykori Sorsok Háza helyén, ahogy a tulajdonosváltást követően Deutsch aposztrofálta az épületegyüttest,[20] s mint azt vizionálta, „minden lesz a sporton kívül is”, iskola, sportlétesítmény, kultúrház és klubtörténeti múzeum.[21] Azaz a fókuszba a sport helyeződött, a „minden” kategóriába többek között egy „nagy léptékű, világviszonylatban is érdeklődést” kiváltó holokauszt-emlékmű kerül, s miközben a holokausztmúzeum terve elvesztette funkcióját, helyébe egy klubtörténeti múzeum lép. A döntés nem pusztán abszurd, hanem a történelmi felelősség szándékos elhárítása: annak nyílt kimondása, hogy a nemzet továbbra sem kíván szembenézni a múlt sötét örökségével, s az egykori pályaudvar helyén, ahol az áldozatok bevagonírozása zajlott, inkább sporttörténeti vitrinek mögé rejtik közös múltunkat. Ez a metamorfózis nemcsak kegyeletsértő, hanem veszteség is: történelmi, erkölcsi és kulturális értelemben egyaránt. Budapest a világ egyik legnagyobb zsidó közösségének egykor élő központja volt, amelynek ma is komoly intézményesített háttere van. A főváros elveszített egy lehetőséget, hogy méltósággal és ranggal vállalja fel saját történelmi örökségét.

Az épületkomplexum új szerepében rejlő „eklektikus multifunkcionalitás” szükségszerűen oda vezet, hogy az emlékezés tere a felejtés performatív helyévé alakul. A marhavagonok, a Dávid-csillag és más szimbolikus elemek funkciótlan díszletté válnak, miközben az iskolai és szabadidős programok közegébe olvadnak. A nagyléptékű, világviszonylatban is nagy érdeklődést kiváltó emlékműnek, ahogy azt Deutsch is sejteti, nem a társadalmi szembenézés a fő célja, hanem a külföldi közvélemény felé irányuló reprezentáció.

Ez a ricœuri értelemben vett „elrendelt felejtés” nem nyílt amnézia, hanem az emlékezés komolytalanná tétele. Stanley Cohen „politikai tagadás”-tipológiájában ez a trivializálás és nevetségessé tétel stratégiájához tartozik.[22] A múlt nem elhallgatással tűnik el, hanem azáltal, hogy jelentőségétől megfosztva, groteszk díszletté, neutralizált kulisszává devalválódik.

A Sorsok Háza története nem egyszerű mulasztás, hanem a történelmi felelőtlenség súlyos példája. Az eredeti tervek szerint egy nemzetközi oktatási központ jött volna létre a komplexumban: egy olyan intézmény, amely képes összekapcsolni a magyarországi zsidó emlékezetet a világ emlékezetével. Budapestnek minden adottsága meglenne ehhez: a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, az oktatási intézmények sora a közoktatástól a felsőoktatásig, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem és az ELTE-BTK zsidó tudományokkal foglalkozó alap- és mesterképzései, valamint doktori programjai, s persze a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely. Itt volt a lehetőség, hogy a magyar főváros a holokauszt-kutatás és -oktatás egyik világszínvonalú központjává váljék. Nem egy kiüresített emlékművé, hanem tartalommal megtöltött, a jelen és a jövő generációinak szóló élő intézménnyé.

Ez az intézmény presztízst, erkölcsi súlyt és gazdasági hasznot is jelenthetett volna Magyarország számára. Az épületkomplexum így válhatott volna valódi „nyitott közösségi térré”: egy hellyé, ahol a múlt tanulságai a tudomány és az emlékezet közös nyelvén mindenkihez szólhattak volna.

 

A felejtés stratégiái

A Szabadság téri emlékmű és a Sorsok Háza összevetése világosan mutatja: a hatalom különböző, de egymást kiegészítő stratégiákkal dolgozik a kellemetlen múlt elhárításának érdekében. Ezek a stratégiák beilleszthetők a nemzetközi emlékezetkutatás tipológiáiba, s történeti előzményekkel is alátámaszthatók.

A Szabadság téri emlékmű stratégiája a felelősség áthárítása: minden a német – vagyis az idegen – megszállás következményeként jelenik meg, miközben a magyar állam és társadalom szerepe elnémul. Ez megfelel Stanley Cohen „politikai tagadás” fogalmának, ahol a felelősséget teljes egészében külső tényezőkre vetítik ki.[23]

A Sorsok Háza példája mutatja a trivializálás stratégiáját: amikor a holokauszt emlékezete egy sportegyesület intézményébe kerül, elveszti nemzeti jelentőségét, és pusztán eklektikus kulturális program részeként jelenik meg. Ez az emlékezet devalvációja: a kánonból kiesett múlt formálisan megmarad, de kulturális súlyától megfosztva.

Harmadik stratégia a nevetségessé tétel: az emlékezethelyek „disneyfikációja”. Amikor a marhavagon vagy a Dávid-csillag díszletként szolgál egy iskolai vagy sportfoglalkozáshoz, az emlékezet groteszk módon kiüresedik. A múlt elnémítása nem mindig a teljes kitörlést jelenti: gyakran úgy történik, hogy az emlék ugyan megmarad, de olyan kontextusba helyeződik, amely eljelentékteleníti azt.

A Sorsok Háza így válik a felejtés helyévé. Az épületben maradó értelmüket vesztett jelképek már nem a felelősség mementói, hanem díszletei egy mesterségesen konstruált látszólag zsidó (virtually jewish)[24] térnek, amely kiüresíti a múlt emlékét.

A nyilatkozatok szerint a nyitott közösségi térben kávézó és kóser piac is helyet kap. Nem egyetemközi kurzusok, nem világszerte elismert professzorok, kutatók és hallgatók érkeznek ide, hanem az MTK utánpótlásának mindennapjai töltik majd meg a tereket. A sportoló gyerekek órarendjét a tornaterem foglaltságához igazítják, miközben ünnepélyesen hirdetik: „nyitott közösségi tér”, kávézó és „kóser piac” várja a vendégeket. A kérdés már csak az, hogy vajon melyik zsidó irányzat adja a holokauszt emlékezetének a kiüresítéséhez a kósersági pecsétet.

Antiokhosz Epiphanész „pusztító utálatossága” komfortosan elfoglalta a maga helyét.

Jegyzetek

[1] E sorok írói – egy alkalommal Frölich Róberttel közösen – a Sorsok Háza körüli vita során több ízben is kifejtették álláspontjukat a tervezett emlékhelyről. (Gábor György – Vörös Kata: Sorsok Háza sorstalansága. 24.hu, 2018. 10. 25, https://24.hu/poszt-itt/2018/10/25/soros-haza-koves-slomo-schmidt-maria/, Gábor György – Frölich Róbert – Vörös Kata: Sorsok érdekházassága. Élet és Irodalom, 2018. szeptember 21. 8. https://www.es.hu/cikk/2018-09-21/frolich-robert-gabor-gyorgy-voros-kata/sorsok-erdekhazassaga.html, Gábor György – Vörös Kata: Értekezés a Gerő módszerről, 24.hu 2018.11.12. https://24.hu/kozelet/2018/11/12/gabor-gyorgy-voros-kata-ertekezes-a-gero-modszerrol/) Azóta évek teltek el, s a Sorsok Háza újabb fordulóponthoz érkezett. Régi írásainkat most ismét kézbe vettük, s azok állításait a legfrissebb fejlemények fényében továbbra is érvényesnek tartjuk; némely megállapításunkat pedig az idő múlása inkább megerősítette, mintsem gyengítette. Jelen írásunkkal a legújabb fejleményekre kívánunk reflektálni.

[2] Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről, L’Harmattan – Atelier, Budapest, 2006. 20. Fordította Sonkoly Gábor.

[3] Maurice Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei, Atlantisz, Budapest, 2018. 9−10. Fordította Sujtó László.

[4] Pierre Nora: „Entre mémoire et histoire: la problématique des lieux”, in: Les lieux de mémoire (Sous la direction de Pierre Nora) I. La Répiblique, Gallimard, Paris, 1984. XXXIX.

[5] Paul Ricoeur: La mémoire, l’histoire, l’oubli, Éditions du Seuil, Paris, 2000. 579−584.

[6] Ricoeur, im. 103.

[7] Ricœur, im. 584.

[8] Michel-Rolph Trouillot: Silencing the Past. Power and the Production of History, Beacon Press, Boston, 1995. 26.

[9] Aleida Assmann: Erinnerungsräume. Formen und Wandlungen des kulturellen Gedächtnisses, Verlag C.H. Beck, München, 1999. 142.

[10] Harriet I. Flower: The Art of Forgetting. Disgrace and Oblivion in Roman Political Culture, The University of North Carolina Press, Chapel Hill, 2006. XIX.

[11] „wie es eigentlich gewesen war” – Leopold von Ranke: „Vorrede”, in: Geschichten der romanischen und germanischen Völker von 1494 bis 1514. Verlag von Duncker & Humblot, Leipzig, 1885. VII.

[12] Lásd Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A Holokauszt Magyarországon, I-II. Park Könyvkiadó, Budapest. 2015.

[13] Lásd Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A Holokauszt Magyarországon, I-II. Park Könyvkiadó, Budapest. 2015.

[14] Ungváry Krisztián: „Az eleven borzalom”, HVG, 2014.01.21. https://hvg.hu/velemeny/20140121_Az_eleven_borzalom

[15] Henry Rousso: Le Syndrome de Vichy de 1944 à nos jours, Le Seuil, Paris, 1987.

[16] 1213/2013. (IV. 16.) Korm. határozat a magyarországi Holokauszt 70. évfordulójához kapcsolódó megemlékezések és programok megvalósításával összefüggő feladatokról, 3.13. https://njt.hu/jogszabaly/2013-1213-30-22

[17] Lázár János: jövő tavaszra elkészülhet a holokauszt-emlékhely, 2013.09.12. https://2010-2014.kormany.hu/hu/miniszterelnokseg/hirek/lazar-janos-jovo-tavaszra-elkeszulhet-a-holokauszt-emlekhely

[18] Gábor György – Vörös Kata: Sorsok Háza sorstalansága. 24.hu, 2018. 10. 25, https://24.hu/poszt-itt/2018/10/25/soros-haza-koves-slomo-schmidt-maria/

[19] Mizsei Anett: Sorsok Háza, Építészfórum, 2015.08.13. https://epiteszforum.hu/sorsok-haza

[20] Deautsch Tamás interjúja a Sorsok Házáról, ATV, 2025.09.25.

[21] Deutsch Tamás víziója a Sorsok Házáról: „Itt minden lesz a sporton kívül is”, Szombat, 2025.09.18. https://www.szombat.org/hirek-lapszemle/deutsch-tamas-vizioja-a-sorsok-hazarol-itt-minden-lesz-a-sporton-kivul-is

[22] vö. Stanley Cohen: States of Denial. Knowing about Atrocities and Suffering, Polity Press, Cambridge, 2008.

[23] Cohen, im. 76−139.

[24] Gruber, Ruth Ellen: Virtually Jewish. Reinventing Jewish Culture in Europe, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – London, 2002.