Az elárult embermentő

A több tízezer magyar zsidó életét megmentő Raoul Wallenberget a szovjetek 1945 elején elrabolták, bebörtönözték majd később meggyilkolták. Az óriási svéd cégbirodalmat irányító Wallenberg-klan tagjai – közeli rokonait kivéve – semmit nem tettek érte. (1944-ben golyóscsapágy-gyáruk, az SKF meglevő készleteit eladták a német hatóságoknak, miközben Raoul embereket mentett Magyarországon.) A hazája is elárulta őt, s aztán évtizedekre elfelejtette. A svéd diplomata tevékenységével a XX. századi magyar történelemnek is fontos szereplőjévé vált. Személye és tragikus sorsa azonban nálunk évtizedekig tabutéma volt.

Az „elfelejtett” diplomata

Az 1912-ben, félárván született Raoul először Amerikában építészetet tanul, majd fél-félévig Dél-Afrikában és Haifában gyakornokoskodik. Mikor 1936-ban hazatér, a Wallenbergek, hatalmukat féltve, nem adnak neki állást. Kallódik, ügynökösködik, kisebb cégeket alapít. 1941 tavaszán a Svédországban akkortájt letelepedett magyar üzletembertől, Lauer Kálmántól kap először a képességeinek megfelelő állást: az export-import cég egyik igazgatója lesz.

1944 elején az amerikai külügyminisztérium a maradék európai zsidóság és az üldözött kisebbségek megmentése érdekében létrehozza a War Refugee Boardot (Háborús Menekültügyi Hivatal). Ivor Olson, a stockholmi amerikai nagykövetség kereskedelmi- és menekültügyi attaséja, egyben az OSS (a CIA elődje) munkatársa a vele egy épületben dolgozó Lauertől kérdezi meg, hogy tudna-e alkalmas személyt ajánlani a budapesti zsidómentő akció vezetésére. Ő a korábban Magyarországon már többször járt Wallenberget javasolja.

Charles Fenyvesi, magyar származású újságíró szerint Wallenberg az amerikai hírszerzésnek is dolgozott.[1] 1996 – 1997-ben a washingtoni National Archive kutathatóvá tett kb. 22 millió, a második világháborúra vonatkozó, addig zárolt dokumentumot. Közöttük szerepel egy közel 2000 fős nevet tartalmazó lista azok nevével, akik kapcsolatban álltak az OSS-sel. A listán ott található Raoul Wallenberg neve is.

Wallenberg Budapesten svéd követségi másodtitkár, misszióját azonban főleg amerikai zsidó magánszemélyek és szervezetek finanszírozzák. Határozott fellépése, charme-ja, gyors észjárása, remek humora, kapcsolatteremtő- és tárgyaló képessége, emberismerete, szervező tehetsége, bátorsága, fantasztikus munkabírása, sokféle pozitív tulajdonsága predesztinálja a feladatra. Szakadatlanul szervez, konspirál, minden eszközt, trükköt bevet, ha kell, blöfföl, erőszakoskodik, fenyegetett, korrumpál, hogy minél több zsidót tudjon megmenteni.

Eredetileg 1500 menlevél kiállítását engedélyezték neki a magyar hatóságok. A magyar külügyminisztériumban tett ígéretek, sőt fenyegetések hatására azonban sikerül egy 4500-as kvótát kicsikarnia.  Végül ennek több mint a háromszorosát állíttatja ki a védencei számára. Egész szociális intézményrendszert is kiépít, gyermek-, és idős otthonokat rendez be, megszervezi a betegellátást, az élelmezést. Szeptemberben már közel 120 munkatárs segíti a munkáját.

Az október 15-i nyilas hatalomátvétel után a menlevelek elismertetéséért folyatott küzdelmet a nulláról kell kezdenie. Utolsó levelében, december 8-án arról számol be édesanyjának, hogy szinte egymaga képviseli a követséget a kormányzati szerveknél, kétszer járt a miniszterelnök-helyettesnél és többször a külügy, belügy-, pénzügy, közellátási miniszternél. „A helyzet izgalmas és kalandos, munkával való túlterheltségem szinte embertelen. Banditák lesnek áldozataikra a városban, verik, kínozzák és agyonlövik őket. […] Mindent összevetve azonban jó kedvünk van, és élvezzük a harcot.” Az utóbbi kulcsmondat. A harcot élvezi, kalandként éli meg, a sikertelenség, a kudarc azonban gyakran elcsüggeszti.  1944. december 8-án kelt utolsó diplomáciai jelentésében Raoul arról számol be, hogy Hegyeshalomnál a gyalogmenetből – amelyet Eichmann ütlegekkel, bántalmazásokkal fogad – sikerült visszafordíttatnia ötszáz embert.

A Vörös Hadsereg katonái 1945. január 19-én „védőőrizetbe” veszik Wallenberget, majd elhurcolják Moszkvába. A szovjetek német kémnek tartják, de azt sem zárják ki, hogy amerikai, angol, esetleg német-amerikai kettős ügynök. A War Refugee Boardot amerikai titkosszolgálati fedőszervnek tekintik. Wallenberg az embermentés érdekében együttműködött Kurt Becherrel (Himmler magyarországi képviselőjével) és Kasztnerrel is (a Himmler irányította emberért-árut üzletek főszervezőivel), amiből Moszkvában azt a következtetést vonták le, hogy ő is közreműködött azokban a próbálkozásokban, amelyek célja német különalku megkötése volt a szövetségesekkel. Wallenberg gyanús volt két nagybátyja német és amerikai-angol kapcsolatai miatt is. Nagybátyja, Jacab a svéd kormánybizottság tagjaként gyakran tárgyalt Berlinben a kereskedelmi megállapodásokról. Rajta illetve Stockholmon keresztül próbált meg Himmler különbéke tárgyalási kísérletet összehozni a szövetségesekkel. Ifj. Marcus az angolokkal kereskedett és rendkívül fontos szerepet játszott a szovjet-finn béketárgyalásokon.

1946. június 15-én Sztálin, aki általában nem szokott audiencián külföldi diplomatákat fogadni, a kétévi szolgálat után végleg hazatérő Staffan Söderblommal kivételt tesz. A követ azt a „személyes véleményét” adja elő, hogy Wallenberg szerencsétlenség vagy rablótámadás áldozata lett Magyarországon. Ez a teória beleillik a svéd kormány irányvonalába, vagyis, hogy a Wallenberg-ügy ne veszélyeztesse az ekkoriban folyó svéd-szovjet hitel-, és kereskedelmi tárgyalások sikerét.[2] Az egymilliárd korona volumenű szerződéseket – amelyek részeként a Szovjetunió nagy összegű kárpótlást fizet a Baltikumban elvett svéd javakért[3] – 1946 októberében aláírják.

1946 novemberében a sajtóban és aztán a parlamentben is vihar kerekedik Rudolh Philippnek Wallenberg-tetteit dicsérő, s a svéd kormány tehetetlenségét kritizáló könyvéből. A Wallenberg közeli rokonai révén a külügyi iratokba betekintő szerző szerint Wallenberg még életben van, s arra a következtetésre jut, hogy „Azoknak az erőknek, amelyek hagyták, hogy eltűnjön, sikerült hatékony ködfüggönyt vonni a titok köré. A svéd külügyminisztérium nem oszlatta el a ködöt, ellenkezőleg, hozzájárult, hogy az sűrűsödjön.”

Sven Dahlman, 1946-48 között a külügy sajtóosztályának vezetője szerint minisztere, Östen Undén „Nem szerette, hogy emiatt az ügy miatt a Szovjetunióval ellentétes oldalra kerül, és barátságtalan és feszes lett valahányszor referátumot kellett hallgatnia róla.”[4] 1946 novemberében New Yorkban az ENSZ közgyűlésén kétszer is találkozik szovjet kollégájával, Vjacseszlav Molotovval, de egyszer sem hozza szóba a Wallenberg ügyet.

A svéd kormány – a korábbi udvarias hangnemű szóbeli és írásos jegyzékek után – először 1952 februárjában (majd májusában egy újabb jegyzékben) követeli Moszkvától Wallenberg szabadon engedését, aki ekkor már feltehetőleg nem él.

 

Wallenberg „gyilkosai”  

1953 elején a Pravda közli, hogy (nyilvánvalóan Sztálin utasítására) letartóztatták a Kreml kilenc zsidó orvosát azzal vádolva őket, hogy a szovjet vezetők meggyilkolására készültek. Rákosi, a generalisszimus egyik legszervilisebb tanítványa, 1953. eleji utasítására zsidó és cionista szervezetek vezetőit, magasabb beosztású zsidó orvosokat, de az ÁVH több zsidó származású tisztjét is letartóztatják. Azt akarják rájuk bizonyítani – akár a tervezett moszkvai cionista orvos per vádlottjaira –, hogy cionista összeesküvők, amerikai kémek, ügynökök.[5] Bár Sztálin 1953 áprilisában meghal, s az orvosokat szabadon engedik, Rákosi már nem akarja leállítani a mozgásba hozott gépezetet, s nyilván a KGB is arra utasíthatja, hogy „találják meg” Wallenberg gyilkosait, ezzel egyértelmű bizonyítékot szolgáltatva a világának, hogy a svéd diplomata nem is járt a Szovjetunióban.

A letartóztatottak között jó néhányan kapcsolatban álltak Wallenberggel. 1944-ben Stöckler Lajos a Zsidó Tanács elnöke, Domonkos Miksa a nagy gettó egyik vezetője, s a Zsidó Tanács tagja, dr. Benedek László a gettókórház vezetője volt. A nyilas uralom idején mindhárman emberfeletti munkát végeztek.[6] Szalai Pál – aki 1938 óta tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak, 1944 októberétől pedig pártja a budapesti rendőrfőkapitány mellé delegálta összekötőként – Wallenberg egyik legbefolyásosabb segítőjeként sok zsidó életét mentette meg. Többek között rendőröket vezényelt ki a gettó védelmére, s 1944. december 31-én az Üvegházban 100 rendőrrel megakadályozta, hogy a nyilasok elhajtsák az épületben rejtőzködő mintegy 800 üldözöttet. 1945. január 8-án, miután a nyilasok az Üllői út 2-4 alatti svéd védett házból elhurcoltak 166 üldözöttet a Ferenc körúti nyilasház pincéjébe, a riasztott Szalai 200 fős rendőr különítménnyel kiszabadította őket.[7]

Egy időben a Wallenberg-gyilkosság ügyében – ez nem derül ki pontosan a hiányos vizsgálati anyagból – hét, de az is lehet, hogy 12 fő van letartóztatva. Az ÁVH azt akarja tanúkkal bizonyítani, hogy Wallenberget politikai vagy anyagi okokból (a nála levő értékek megszerzése céljából) Domonkos ölte meg Stöckler, Benedek és Szalai Pál jelenlétében.

Az ÁVH szereposztása később változik, s Szalaira a vád koronatanújának szerepét osztja. Bár Szalait egy éven át vallatják és kínozzák, de nem tudnak belőle vallomást kicsikarni. A Wallenberg-gyilkosság vádját ugyan ejtik, de embercsempészet miatt Domonkos három évet, Stöckler két évet kap. A következő évben – akár a többi letartóztatott zsidó vezetőt – Domonkost, Stöcklert és Szalait is kiengedik a börtönből. Stöckler elborult elmével, Benedek súlyos betegen szabadul, Domonkos pedig hamarosan belehal az elszenvedett kínzásokba. 1956 végén Stöckler Ausztriába, Benedek Svédországba emigrál, Szalai meg sem áll Dél-Amerikáig, a nevét is megváltoztatja, s először csak 1990-ben látogat haza.

Wallenberg emlékét Magyarországon hivatalosan nem ápolják, 1949-től 1987-ig a magyarországi sajtóban jószerivel nem jelenik meg róla cikk, legfeljebb csak említik a nevét. A Kritika 1979. novemberi számában Székely András Pátzay Pál munkásságát méltatva például azt írja, hogy Wallenberg „a nyilasterror áldozatává vált.” (Pátzay Wallenberg-szobrát, kígyóval küzdő, kétméteres férfialakját egyébként 1949. április 10-én hajnalban – az avatás napján – a hatalom eltávolíttatta a Szent István parkból.)

1985-ben Nicolas Salgo, az USA magyar származású nagykövete megbízza Varga Imrét egy egész alakos Wallenberg-portrészobor elkészítésével, amit egy, a követség tulajdonában álló telken helyeznek el, mert ehhez nem kell engedély. 1987-ben aztán sikerül megegyezni a svédországi látogatásra készülő Kádárral, s a szobrot „áthelyezik” a Szilágyi Erzsébet fasorba.

 

A többi néma csend

A háború utáni  években Svédországban még sokakat izgat Wallenberg sorsa. 1947 júliusában az igazság kiderítése érdekében tevékenykedő – több mint egymillió embert képviselő – 16 egyesület és szervezet Sztálinnak címzett levelet ad át a stockholmi szovjet követségen. A svéd külügyminiszternek az a véleménye, hogy az ilyen akciók semmire sem jók.[8] 1948-ban a svéd parlament 29 tagja és neves magánszemélyek, 1949-ben pedig magánszemélyek is felterjesztik Wallenberget Béke Nobel-díjra. A negyvenes évek végétől azonban egyre ritkábban és egyre kevesebbet írnak Wallenbergről, a társadalom nagy részét hidegen hagyja a sorsa, vagy már nem is emlékszik a személyére.

Gromiko külügyminiszter 1957. február 6-i jegyzékében lényegében beismeri, hogy Wallenberg 1947. július 17-én a börtönben szívinfarktusban elhunyt. Ez vagy igaz, vagy nem. Erlander svéd miniszterelnök azonban nem kételkedik az információ valóságtartalmában, mert naplójába ezt írja: „Lesújtó, de mégis elfogadható.”

Torsten Nilsson külügyminiszter a hetvenes évek elején nyilvánosan kijelenti, hogy a kormány ad acta tette a Wallenberg-ügyet. Stockholm – az 1952. februári, kemény hangú jegyzék után – 1965-ben szólal meg újra. Legközelebb 1979-ben kér – később hamisnak bizonyuló bizonyítékokra hivatkozva – információt Wallenberg hollétéről, s követeli szabadon bocsátását. A két jegyzéket leszámítva a svéd kormány érdemben nem tesz semmit diplomatája érdekében.

Jan Lundvik, korábbi budapesti svéd nagykövet 2009-ben[9] a Wall Street Journalnak adott interjúban kijelenti, hogy a svéd hatóságok annak idején nem is akarták, hogy Wallenberg hazatérjen. Leif Leifland, egykori kabinetfőnök, aki a hetvenes, nyolcvanas években Wallenberg ügyében a vizsgálatot vezette,[10] azt állítja, hogy Wallenbergre diplomata kollégái ismertsége, hírneve miatt féltékenyek és irigyek voltak.

Nina Lagergren, Raoul féltestvére szerint szülei Raoulért folytatott harcát sokan a társadalmi intézményrendszer elleni támadásként értékelték. „A társasági életben tiltakozásuk […] kényelmetlennek és viszolyogtatónak tűnt. […] Egyre inkább elszigetelődtek.[…] Úgy tűnt, az emberek azt gondolják, hogy amit Raoul tett, az szükségtelen volt és csak magát okolhatja, hogy mindez bekövetkezett.”Wallenberg két unokahúga (Raoul másik féltestvérének, Guy von Dardelnek a két lánya) állítja: svéd baloldaliak a nagybátyjukat kapitalistának és polgárnak tartották, aki „semmilyen együttérzést nem érdemel”.[11] A nagyhatalmú Wallenberg-klán tagjait sem izgatta Raoul sorsa. Sőt, Guy von Dardelnek még azt is megtiltották, hogy család óriási archívumában kutasson.

   

Wallenberg emlékezete

Míg a svéd társadalom évtizedeken át kínos érdektelenséggel viseltetett Wallenberg személye iránt, addig a hetvenes évek végétől jó néhány állam, külföldi szervezet és művész kezdte felfedezni őt. Először az USA ismerte el emberi nagyságát, amiben Simon Wiesenthal, Tom Lantos képviselő, de főleg a felesége lobbi-tevékenységén kívül az játszott szerepet, hogy Carter, majd Reagan elnök külpolitikájában prioritást jelentett az emberi jogok számonkérése. 1981-ben az USA posztumusz tiszteletbeli állampolgárságot adományozott Raoulnak, de La Fayette márki és Winston Churchill után harmadikként. Rengeteg cikk, tv-műsor foglalkozott vele. A nyolcvanas években az emlékére iskolákat neveztek át, gimnáziumot alapítottak, szobrokat állítottak fel. A nevét viselő bizottság 1985-ben díjat alapított, tv-játék, dokumentumfilmek, oratórium főhőse lett. A michigani Ann Arbor egyeteme pedig 1990-ben – ahol annak idején Wallenberg tanult – emlékérmet alapított, majd később ugyanitt emlékmű-együttest avatott, amelynek egyik kövén magyarul olvasható a felirat: „Köszönöm Raoul Wallenberg.”[12] Az amerikai Kongresszus 2012-ben Wallenbergnek ítélte a legnagyobb polgári kitüntetést, a Congressional Gold Medalt.

1985-ben Kanada, 1986-ban Izrael, 2013-ban Ausztrália tiszteletbeli állampolgárságot, 1993-ban pedig Budapest díszpolgári címet adományozott a híres svédnek. Kanada a születésnapját Raoul Wallenberg nappá nyilvánította. 1990 előtt a világ sok nagyvárosában avattak Wallenberg szobrot, s négy dokumentumfilm is foglalkozott a sorsával.[13]

Nyilván a nagy nemzetközi érdeklődés ébresztette fel a svéd közvéleményt és politikusokat a kilencvenes évek elején. 1990-ben készült először Wallenbergről játékfilm és dokumentumfilm is. Emlékművet először 1993-ban Malmőben szenteltek neki. A stockholmi Raoul Wallenberg téri emlékmű-együttest 2001-ben XVI. Gusztáv Károly svéd király jelenlétében avattak fel. 2006-ban vette fel először iskola a nevét Stockholmban,[14]a Raoul Wallenberg Akadémia 2013-tól ad ki díjat Raoul emléknapjává nyilvánított névnapján.

2012-ben, Raoul Wallenberg születésének 100. évfordulójára két vaskos, minden korábbinál alaposabb és részletesebb életrajz is megjelent (Ingrid Carlberg: „Itt egy szoba, és rád vár.” Raoul Wallenberg  története, 751 oldal; Bengt Jangfeldt: Raoul Wallenberg élete, 519 oldal). A két kötet rendkívül gazdag irodalomjegyzékét tanulmányozva feltűnő, de nem meglepő, hogy ellentétben a külföldi történészekkel, a svéd történészek 1945 és 1995 között alig érdeklődtek Raoul Wallenberg iránt, a helyzet csak a kilencvenes évektől változott meg.

Sokatmondó tény az is, hogy Bengt Jangfeldt irodalom professzor a több évtizedes amnéziára mindössze két mondatot szán a könyve végén: „a megbecsülést végül a hazájában is megkapta […] Fél évszázad után Svédország végre Raoul Wallenberg nyomába ért.”[15]– de a fél évszázados késedelem okairól nem árul el semmit. Szerintem a svédek azért nem tudtak mit kezdeni a személyével, tevékenységével, s azért „feledkeztek” meg róla, mert Svédország nem akart szembenézni Wallenberg elárulásának bűnével, és a múlttal: az ártatlanság illúziójával, a semlegesség mítoszával.

 

Fajvédelem, antiszemitizmus

Svédország 1922-ben, a világon elsőként hozott létre fajbiológiai intézetet, a faji-higiéné jegyében pedig 1934-től sterilizációs programot indított. 1976-ig több mint 60 ezer embert, főleg nőket – kamaszlányokat is – kényszerítettek ilyen műtétre, főleg egészségi okok, vagy hátrányos szociális helyzetük miatt.[16]

A svéd társadalom a két világháború között meglehetősen antiszemita volt. A játékfilmekben a zsidók visszataszító, pénzsóvár figuraként jelentek meg,[17] néhány svéd lap pedig már 1927-ben listákat tett közzé a zsidó tulajdonú üzletekről és vállalkozásokról, s azok bojkottjára szólította fel az olvasókat.[18]A harmincas években is mindössze csak 7 ezer zsidó élt az országban, ez a lakosság 0.1 %-a volt.

A hatóságok 1938. szeptember 9-én a német zsidók számára – hogy távol tartsák őket – kvázi vízumot vezettek be, a német hatóságok pedig svéd kérésre zsidó állampolgáraik útlevelébe egy három centi nagyságú, piros J betűt (Jüdisch = zsidó) pecsételtek.

Míg az 1938. novemberi 9.-i Kristályéjszaka után – amikor Németországban 1400 zsinagógát gyújtottak fel erőszakcselekmények kíséretében, szabadjára engedve az emberek gyilkos indulatait – a legtöbb nyugat-európai ország nagyvonalúbb és befogadóbb lett a zsidó menekültekkel szemben, Svédország nem. 1939-ban Svédországban kb. 4500 menekült tartózkodott, kétharmaduk zsidó, főleg Németországból. Ugyanebben az időben Nagy-Britanniában 78 ezer menekült jutott el, 90 %-uk zsidó.

A svédek ekkoriban főleg olyanokat engedtek be, akik távolabbi úti cél felé tartottak, s vízumra vártak, akik pedig nem, azokat is igyekeztek anyagiakkal a továbbutazásra ösztönözni. A Külügyminisztérium 1939-ben átvette a náci faji terminológiát: a vízumkérő nyomtatványon a kérelmezőnek nemcsak vallási, de faji hovatartozásáról is nyilatkoznia kellett. A németekkel házasságot kötő svédeknek pedig a nürnbergi törvények szellemében igazolniuk kellett nagyszüleikig visszamenőleg árja származásukat.[19]

 

Náci eszmék, Hitler

Svédországban a két világháború között sokan nem hittek a demokráciában, keménykezű vezetőre vágytak, szimpatizáltak Hitlerrel és fajvédő politikájával.[20] A svéd hadsereg tisztikarának 70%-a németbarát volt.[21] A svéd nácik és szimpatizánsaik közül sokan – akár magasabb beosztásban is – a rendőrségnél és a katonaságnál teljesítettek szolgálatot. Sok száz svéd katona önkéntesként harcolt a németek oldalán, 180-an a Waffen SS kötelékében,[22] mások a treblinkai haláltáborban őrként. Mindezt a svéd hatóságok utólag soha nem vizsgálták.

Jó néhány művész, üzletember is rajongott a Führerért és  a rendszeréért. Például az IKEA alapító Ingvar Kamprad, aki 1942-től tagja és anyagi támogatója volt az Új Svéd Mozgalom nevű fasiszta szervezetnek. Az 1936-os berlini olimpián a németek felkérésére Sven Hedin földrajztudós, felfedező, író mondta a nyitóbeszédet. Többször találkozott Hitlerrel, még 1945 utáni írásaiban is a világtörténelem egyik legnagyobb alakjának nevezte őt, akit tisztelni kell azért, amit Németországért tett.[23] Axel Lennart Wenner-Gren, az Electrolux cég tulajdonosa – kora egyik leggazdagabb embere, Göring jó barátja – a Bahamákon alapított bankja (és annak német fiókbankja), majd egy mexikói bank segítségével 1939-től támogatta a nácikat.

Ingmar Bergman 1936-ban cserediákként került hat hétre  egy Weimar közeli faluba. Laterna magica című memoárjában bevallja,[24]hogy miután hallotta Hitlert szónokolni, egy évtizeden át lelkesedett érte. Néhány levelét Heil Hitler köszöntéssel zárta. A háború befejezése után, egy ideig nem akarta elhinni, hogy tényleg léteztek a koncentrációs táborok, az azokról készített fényképeket hamisítványoknak tartotta. Bergman érzékletes képet rajzol családja és környezete beállítódásáról. Bátyja egyik alapítója és szervezője volt a nemzetiszocialista pártnak, pap apja a nemzetiszocialistákra szavazott, családjuk közeli barátai „erősen szimpatizáltak az Új Németországgal,” egyházközségük nem egy tagja kriptonáci volt. Történelemtanára rajongott a „régi Németországért”, tornatanára minden nyáron Bajorországba utazott tiszti gyűlésre.

Tény az is, hogy a svéd náci pártok, csoportok a húszas évektől kezdődően többé-kevésbé fragmentáltak maradtak, nem tudtak tömegmozgalommá szerveződni. Demokratikus választásokon a náci pártok maximum 27 ezer szavazatot tudtak összegyűjteni. Az egyetlen sikerük, hogy 1934-ben, az  önkormányzati  választásokon  100 körzetben szereztek helyet.

A svéd kormány a háborús évek nagy részében hallgatott a nácik rémtetteiről, vagy tagadta azokat, s igyekezett megakadályozni a holokausztról való társadalmi diskurzust, hogy ne rontsa a németekkel való kapcsolatát.[25]

Míg a svéd újságok, szerkesztők egyre inkább tartózkodtak Hitler és a náci rendszer bírálatától, Torgny Segerstedt – eredetileg a stockholmi egyetem vallástörténész professzora – a Göteborg Handels-och Sjöforstidning főszerkesztője 1917-és 1945 között – újságíróként egyszemélyes harcot folytatott. Felismerve a világra leselkedő veszélyt, az első pillanattól folyamatosan és keményen kritizálta a Führert és a náci Németországot, s elítélte a svéd kormányt a náciknak tett engedményekért, támogatásért. Dánia és Norvégia megszállása után lelkesítő cikkekben állt ki a két ország ellenállási mozgalma mellett. Segerstedtet rengeteg támadás érte, sokan életveszélyesen megfenyegették. A miniszterelnök és a király is magához rendelte, hazaárulással vádolta és presszionálta, hogy hallgasson el.

 

Semlegesség

Per Albin Hansson miniszterelnök (1932-1946) a világháború kitörésekor, 1939. szeptember 1-én kijelentette: „minden néppel barátságos viszonyra, a közeli szomszédainkkal pedig szoros kapcsolatra törekszünk, senkit nem tekintünk ellenségünknek.”[26] Novemberben az ország – hogy kimaradhasson a háborúból – „nem hadviselő félnek” nyilvánította magát, ténylegesen azonban nem maradt semleges.

Joseph Goebbels 1942. január 28-án ezt írta a Naplójába: Svédország „többel járult hozzá a német háborús erőfeszítésekhez, mint azt általában feltételezik. Különösképpen értékes segítséget adott a Szovjetunió elleni harcunkhoz.”[27] Svédország az 1940-ben Németországgal kötött egyezmény értelmében 1943 augusztusáig átengedte területén Norvégiába a német katonákat fegyverzetükkel együtt (beleértve a tankokat, ütegeket). 1941 nyarán a Szovjetunió megtámadása előtt egy egész hadosztály kelt át Norvégiából Finnországba, s közvetlenül Németországból is érkeztek csapatok Svédországon keresztül Finnországba.

Svédország üzletelt is a Harmadik Birodalommal: évi 10 ezer tonna vasércet, illetve golyóscsapágyat szállított neki. A svéd nemzeti banknak is sok volt a „számláján”: megvásárolta a németektől a rabolt zsidó aranyat, noha a bank vezetése és a kormány is tisztában volt az arany eredetével;[28] 1941-ben kölcsönt nyújtott a németeknek új svéd hajók építésének finanszírozásához;[29]a háború után nem fizette ki az örökösöknek az ún. gazdátlan bankszámlákra külföldi zsidók által betett pénzt. Gerard Aalders és Cees Wiebes holland történészek – akik három könyvükben[30] is foglalkoznak a Wallenbergek háborús üzleteivel – kiderítették, hogy a család tulajdonában levő Enskilda Bank is részt vett a rabolt német zsidó arany tisztára mosásában. Miközben pedig Raoul embereket mentett Budapesten, a Wallenbergek tulajdonában levő SKF golyóscsapágygyár eladta meglevő készleteit a német hatóságoknak.[31]Svéd cégek és képviselőik egyébként még 1944-ben is üzleteket kötöttek és újabbakat is terveztek kötni a náci Németországgal és a megszállt Magyarországgal.

1942 őszétől a svéd menekültpolitika megengedőbb lett: a deportálások hírére például befogadtak 1100 norvég zsidót, s 8 ezer dán zsidó is svéd családoknál talált otthonra. Mindkét akció a svéd hatóságok társzervezésében zajlott. 1945-ben pedig a koncentrációs táborok 31 ezer egykori foglyát, nagyrészt zsidókat hoztak Svédországba.

Svédország 1943 augusztusában – amikor már látszott, hogy Németország nem nyerheti meg a háborút – felbontotta a német hadsereg átutazását lehetővé tevő szerződést. A közhangulat is egyre inkább megváltozott: a lakosság döntő többsége a szövetségesekkel rokonszenvezett. Svédország, különösen 1944 júniusától, a németek normandiai veresége után hírszerzési és katonai téren együttműködött a szövetségesekkel. Elkezdte jelentős mértékben csökkenteni a Németországgal folytatott kereskedelmét, de 1944 októberéig még szállított vasércet és gépalkatrészeket.[32] Végül is a svéd állam az üzleti érdekek oltárán részben feláldozta a morális elveit.

 

A háború után

A Wallenbergek bankja, az Enskilda a háború után kapcsolati hálóját és befolyását felhasználva, jogi trükkökkel, és saját strómani szerepvállalásával megakadályozta, hogy a szövetségesek elkobozzák a ciklon B gázt előállító IG Farben és a nagy háborús szállítók, a Krupp és a Bosch több külföldi  (így svéd) leányvállalatát.

Susanne Berger német történész svéd külügyminisztériumi iratok alapján azt állítja, hogy a Wallenbergek 1945 után is több morálisan kétes üzletet bonyolítottak. Megszállták a gazdasági és politikai életet, és cégbirodalmuk prosperitását a Kelet-Európában folytatott ipari és katonai kémkedéssel is segítették, mindezt a kormány tudtával és aktív segítségével.   Annak ellenére, hogy Svédország támogatni kezdte az USA szovjet blokk ellenes politikáját, a Wallenbergek jó kapcsolatokat ápoltak Moszkvával, az ötvenes évek elején pedig, a koreai háború idején 20 millió dollár értékű csapágy szállítmány „valahogy” Észak-Koreában kötött ki, és tankokba került.

A háború utáni években, nyilván a svéd hatóságok tudtával, több náci Svédországban keresett menedéket, sokuk menekülési útvonala pedig Dánián és Svédországon át is vezetett Dél-Amerikába.[33] „A következő nemzedékben is maradt nem kevés rejtőzködő aktivista és szimpatizáns” – írja Jan Stocklassa a Stieg Larsson titkos iratai. A Palme-gyilkosság kulcsa[34] című dokumentumregényében. Az állítás még inkább igaz az évtizedekkel későbbi helyzetre. Larsson, a híres Milennium-trilógia szerzője hosszú éveken át nyomozott Olof Palme miniszterelnök 1986-os meggyilkolásának lehetséges okáról, körülményeiről, hátteréről.  Vizsgálódása eredményeit korai halála miatt nem tudta közzétenni, de hatalmas archívuma felhasználásával Stocklassa könyvet írt, amelyben nagyon sok szó esik a svéd szélsőjobbról. Szerinte Larsson „[…] kutatómunkája bizonyította, amire mások is figyelmeztettek, hogy közvetlen és közvetett összefonódások léteznek svéd szélsőjobboldaliak és a svéd Parlamentben ülők, valamint a svéd gazdasági elit tagjai között.”

        Stocklassa szerint a nyolcvanas években a „polgárság, a szélsőjobboldal, sőt a színtiszta nácik közötti határok többé-kevésbé elmosódtak. […] egyes szélsőjobboldali csoportok a maiakra hasonlítottak, amelyekben különböző mértékben keveredik a rasszizmus, a nacionalizmus és a fasizmus. […] már akkoriban a bevándorlás-ellenesség egyesítette őket.”

     Nyilván ez a társadalmi közeg, a svédek egy részének szélsőjobb iránti rokonszenve, az ország 1945 utáni történelme, közgondolkodása magyarázza, hogy Wallenberg személyét illetően nem alakult ki konszenzus, ezért is hullott ki a társadalmi emlékezetből.  Mindamellett felnőtt néhány nemzedék is, amelynek tagjai már nem is hallottak róla.

Göran Persson miniszterelnök egy 2000 januárjában Stockholmban, több mint 46 ország képviselői – köztük húsznál több állam-, és kormányfő – részvételével rendezett holokauszt fórumon arról beszélt, hogy országának viselni kell a morális és politikai felelősséget mindazért, amit annak idején svéd hivatalos személyiségek tettek vagy éppenséggel elmulasztottak megtenni. Persson 2001-ben bocsánatot kért Raoul Wallenberg édesanyjától és mostohaapjától is az 1945-47 közötti „balfogásokért”, a svéd állam Wallenberg iránt tanúsított „hiányos érdeklődése” miatt.[35]

                                                                                                              *

A Talmud szerint, aki megment egy életet, egy világot ment meg. Raoul Wallenberg sok ezerszer megmentette a világot, de rajta senki nem segített.

Jegyzetek

[1]Magyar Hírlap, 1998. szeptember 19; Lásd még:  Charles Fenyvesi-Victoria

: The Angel Was A Spy: New Evidence: Sweeden’s Raoul Wallenberg was a U.S. espionge asset, US. News and 01 World Report, 2012. január 12.

[2]Bengt Jangfeldt: Raoul Wallenberg élete, fordította Tótfalusi István, Park Könyvkiadó, Budapest, 2014; 416.

[3]http://www.raoul-wallenberg.eu/articles/the-political-economy-of-rescue-the-economic-aspects-of-the-raoul-wallenberg-case-2/

[4] Ingrid Carlberg: „Itt egy szoba,, és rád vár.” Raoul Wallenberg  története; fordította Garam  Katalin, Noran Libro,2020; 518.

[5]Komoróczy Géza: A zsidók története, II. 1849-től a jelenkorig, Kalligram, 2012; 1009-1015

[6]Stöckler  1945-től a budapesti hitközség elnöke, 1948-tól a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének elnöke; Domonkos a budapesti hitközség főtitkára; dr. Benedek a Zsidó Kórház igazgató-főorvosa.

[7]Szekeres József: A pesti gettók 1945. januári megmentése. „A magyar Schindler” – Szalai Pál visszaemlékezési és más dokumentumok alapján, Budapest Főváros Levéltára, 1997; 58, 61.

[8]Carlberg (2020), 562.

[9]2009. február 28-án

[10]h

[11]Carlberg (2020), 567., 628.

[12]Az első amerikai Wallenberg dokumentumfilm, az Eternal Light – One Man/Örök élet- Egy ember 1957-ben született, 1985-ben készült a Wallenberg- Story of a Hero/ Wallenberg – Egy hős története című tv-játék.  2006-ban mutatták be a Broadwayn a Benjamin Rosenbluth komponálta Wallenberg, the musicalt.

[13]Többek között Cardiffban, Melbourne-ben, Sydneyben, Eilatban, Moszkvában.  2008-ban már öt kontinens 12 országában 31 Wallenberg emlékmű állt. Az észt Erkki-Sven Tüür Wallenberg, illetve a német Gershon Kingsley Raoul című operáját 2001-ben Dortmundban, illetve 2008-ban Brémában mutatták be. A közelmúltig még 9 – nem svéd – dokumentumfilm készült róla.

[14]Játékfilm: Jó estét, Wallenberg úr! magyar-svéd ; dokumentumfilm: Raoul Wallenberg – fånge i Soviet/Raoul Wallenberg – fogoly a Szovjetunióban, Találkozások – Wallenberg  magyar-svéd, rendező: Herskó János; Máig még négy dokumentumfilm készült  róla. Szobrai, emlékművei: 1998, svéd parlament; 1999 és 2002: Lidingö szigetén (Wallenberg szülőhelyéhez közel); 2007: Göteborg.

[15]Jangfeldt, (2014), 459.

[16]https://www.independent.co.uk/news/world/sweden-admits-to-racial-purification-1247261.html

Kényszer-sterilizációt többek között Németországban, Dániában, Norvégiában, Svájcban, Kanadában, és az USÁ-ban is végeztek. https://www.rferl.org/a/1086151.html

[17]Martin Ericsson: Historical research into racism and racial intolerance in Sweden – an analytical knowledge overview;https://www.levandehistoria.se/sites/default/files/material_file/historical_research_into_racism_and_racialintolerance_in_sweden.pdfld.

[18]Inger Collingridge, https://www.theguardian.com/theguardian/2010/oct/14/humanities-degree-swedish-antisemitism

[19]Frank Caestecker: Sweden’s exceptional ability to organize its immigration  (in: Reaching a State of Hope. Refugees, Immigrants  and the Swedish Welfare State,  1930-2000, 331.-365; edited by Mikael Byström, Pär Frohnert, Nordic Academic Press, 2013

[20]Mats Wiklund: https://www.independent.co.uk/news/world/europe/murky-truth-of-how-a-neutral-sweden-covered-up-its-collaboration-with-nazis-5372299.html

[21]http://www.gecse.eu/s2.htm

[22]Lars T. Larsson: Hitler’s Swedes. A History of the Swedish Volunterers int he Waffen-SS, Helion and Company,  2015

[23]http://svenhedinfoundation.org/biography/sven-hedin-biography/

[24]Fordította Kunos László, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988; 124.

[25]Steven Koblik The Stones Cry Out: Sweden’s Responses to the Persecution of the Jews, 1933-1945, New York, Holocaust Library, 1988

[26]https://en.wikipedia.org/wiki/Sweden_during_World_War_II

[27]Diaries, 1942-1943, Greenwood Press Publishers, Westport, Connecticut, 1970; 53.

[28]https://www.independent.co.uk/news/world/europe/murky-truth-of-how-a-neutral-sweden-covered-up-its-collaboration-with-nazis-5372299.html

[29]https://mult-kor.hu/20090301_titkos_kolcsonnel_finansziroztak_a_svedek_a_nacikat

[30]Business At Any Price – The Wallenbergs Secret Support of the Nazis; The Art of Cloaking Ownership; Nazi Looting: The Plunder of Dutch Jewry during the Second World War. (A Nazi Looting szerzői Gerard Aalders és Arnold Pomerans).

[31]http://www.raoul-wallenberg.eu/articles/the-political-economy-of-rescue-the-economic-aspects-of-the-raoul-wallenberg-case-2/

[32]https://1997-2001.state.gov/regions/eur/rpt_9806_ng_sweden.pdf

[33]Elisabeth Åsbrink: 1947. Újrakezdés a háború után, fordította Dobosi Beáta, Park Könyvkiadó, 2018; 41.

[34]Fordította Patat Bence, Animus Kiadó, Budapest, 2019

 

[35] Carlson, (2020), 683.