„Az antiszemitizmus a társadalom betegségének a tünete” – mondja Cristian Tudor Popescu író
A romániai hitközségi szövetség idén ősszel hetvenéves Realitatea Evreiască (a forradalom előtt Revista Cultului Mozaic) című újságja áprilisban elérkezett a 700. lapszámhoz. A különböző közösségi tudósítások, izraeli hírek és elemzések, esszék stb. mellett egy terjedelmes interjú olvasható Cristian Tudor Popescu író-újságíróval és politikai kommentátorral, az Adevărul napilap volt főszerkesztőjével. Ebből az interjúból idézünk néhány részletet.
Cristian Tudor Popescu
„Semmi sem változott. A román népben létezik egy lappangó antiszemitizmus, amely bizonyos időszakokban láthatóbb volt, máskor pedig egyenesen robbanásszerű, és rendkívül agresszív formát öltött. Mindenféle propagandisztikus és ellenpropagandisztikus meséket mondanak arról, hogy a román nép mindig toleráns volt a zsidókkal szemben. Ez nem igaz. Romániában az antiszemitizmusnak sötét története van, amely a román kultúra és politika elsőrangú személyiségeit is érintette: Eminescu, Kogălniceanu, Slavici, Iorga – mind antiszemiták voltak. Természetesen különböző árnyalatokban, de antiszemiták.”
„1945 után hivatalosan az antiszemitizmus megszűnt létezni, a proletár internacionalizmus jegyében tagadták […] bár hivatalosan már nem támogatták, az antiszemitizmus tovább rágta a román társadalmat, mert az ötvenes években a Központi Bizottságban és a pártvezetésben sok zsidó származású ember volt. Ez táplálta az antiszemitizmust az etnikai románok körében, a zsidókat kezdték hibáztatni az ötvenes évek kommunista bűneiért. Úgy vélték, hogy ezeket nem a románok követték el, hanem a vezetésben lévő zsidók […] A ’70-es és ’80-as években eljutottunk az »engedélyezett« antiszemitizmus korszakához. Corneliu Vadim Tudor mindenütt kiélhette az antiszemita hajlamait, különösen Moses Rosen főrabbi ellen, Ceaușescu pedig úgy tett, mintha nem hallaná. Nem hagyta jóvá nyíltan, de sem Corneliu Vadim Tudort, sem az egyértelműen antiszemita Săptămâna folyóiratot nem sújtották semmilyen szankcióval. Ugyanígy más, nyíltan antiszemita román történészeket sem, mindez egy idegengyűlölő nacionalizmus hátterében.
Aztán a ’80-as, majd a ’90-es években egy szinte egyedülálló jelenséget tapasztaltunk: antiszemitizmust zsidók nélkül. Rendkívüli jelenség. Van ma egyáltalán 5000 zsidó Romániában? A háború előtti közel 800 000-ből? Ceaușescu, mint tudjuk, eladta őket. A legtöbbjüknek fizetnie kellett azért, hogy Izraelbe távozhasson, ott kellett hagyniuk a tulajdonaikat a román államnak. Ceaușescu egyszerűen elűzte őket, ami óriási ostobaság volt – ugyanúgy, ahogy a szászok és svábok esetében is, akiket darabonként adott el Nyugat-Németországnak.
Tehát 1990 után tanúi voltunk talán Európa és a világ egyik egyedülálló jelenségének: a zsidók nélküli, mégis fenntartott antiszemitizmusnak. Antiszemita beszédekkel jutottak be a parlamentbe. 2000 után ez valamelyest enyhült, már nem volt divatos.
Románia 2007-es európai uniós csatlakozása sokat változtatott a légkörön. Nyílt antiszemitizmusról már nem beszélünk azokban az években, de a hétköznapi emberek szintjén lappangva megmaradt.”
„A sajtónak kellene elsőként fellépnie az antiszemitizmus ellen. De sokszor nem teszi; sőt, olykor még bátorítja is. Az úgynevezett »népi« televízióknál egyértelmű antiszemita impulzusok figyelhetők meg. A médiatanács pedig, lám, nem siet úgy megbüntetni ezeket, ahogyan kellene. A sajtó nem elég határozott az antiszemita megnyilvánulások elutasításában. Ezen nincs mit vitatni: az antiszemitizmus egy beteg társadalom tünete; az egyik tünete. Amikor az antiszemitizmus felerősödik, az a társadalom beteg. Sajnos nálunk ez a tünet jelen van, természetesen összefügg az életkörülményekkel és a nemzetközi feszültségekkel. De ismétlem, amit az elején mondtam: Romániában létezik egy alapvető, lappangó antiszemitizmus, amely bármikor újra aktiválódhat.”
