Anticionizmus, mint társadalomkritika? Az antiszemita diskurzus újjászületése

A kortárs anticionizmus nem egyszerűen politikai álláspont, hanem mélyen beágyazott ideológia: egy átfogó világnézet és „hegemóniaellenes” attitűd, amely látszólagos tudományos legitimitását bizonyos akadémiai irányzatokból kölcsönzi. Ebben az értelemben egyáltalán nincs köze Izrael állam tényleges valóságához vagy a cionizmus történeti összetettségéhez. Nem valódi politikai kritika, hanem morális és politikai önkifejezés, amely a „hegemónia” elleni küzdelem emblémájává vált. Miután kisajátította korunk meghatározó kritikai nyelvét, az anticionizmus egy rendkívül sikeres, globális mozgalom ideológiai gyújtópontjává vált.

E diskurzuson keresztül a „Nyugat” elleni tiltakozás is kifejeződik – a Nyugatot a globális dominancia és imperializmus összegző jelképeként értelmezve. Az e diskurzust művelő egyének és csoportok erkölcsi felsőbbrendűségüket a rasszizmus, az apartheid, a népirtás és a gyarmatosítás elítélésének retorikájával demonstrálják, miközben önmagukat a „történelem jó oldalára” helyezik. A radikális baloldal, s egyre inkább a mérsékelt baloldal egy része számára Izrael az abszolút rossz megtestesítőjévé vált – egy állítólagos apartheidrendszert működtető és népirtást elkövető állammá. Ez a tendencia az október 7-i mészárlás után tovább radikalizálódott: megjelent nyilatkozatokban, tudományos állásfoglalásokban, véleménycikkekben, valamint az egyetemi campusokon újra fellángoló antiszemitizmusban és a Hamásszal nyíltan szimpatizáló tüntetéseken.

Ebben a morális abszolutizmusban a tényeknek egyszerűen nincs helyük. Aki ma azt állítja, hogy a gázai háború megértéséhez elemzésre, kontextusra és fogalmi pontosságra van szükség, vagy emlékeztet arra, hogy az „etnikai tisztogatás” és az „apartheid” kifejezéseknek konkrét jogi jelentésük van, azt azonnal moralizáló hangnemben „érzéketlenséggel” bélyegzik meg. A kortárs társadalomkritika e nyelvében ezek a fogalmak már nem elemző kategóriák, hanem politikai fegyverek. Izraelre alkalmazva nemcsak torzítják, hanem felszámolják a valóságot: az empirikus vizsgálat helyét az erkölcsi póz és az ideológiai automatizmus veszi át.

E torz látásmódot évtizedek óta erősítik azok az akadémiai közegben kialakult értelmezési keretek, amelyek tudományos látszatot kölcsönöznek ezeknek az állítólag „kritikai” diskurzusoknak. Következményeik azonban messze túlmutatnak a beszéd szintjén: az anticionizmus, mint intellektuális és politikai formáció közvetlenül termel antiszemita hatásokat. Az antiszemita retorika eszkalációja, valamint a Washingtonban, Boulderben, Manchesterben, Bondi Beachen és másutt elkövetett terrortámadások ennek a logikának a szélsőséges, de következetes megvalósulásai – annak a folyamatnak a végpontjai, amelyben a szavak fokozatosan erőszakká válnak.

Ezért világosan ki kell mondani: a mai anticionista ideológia, bármennyire is a legitim politikai kritika nyelvén szólal meg, nem csupán antiszemita következményekkel jár, hanem maga is antiszemita fogalmi struktúrára épül. Lényegében nem más, mint a „zsidókérdés” új történelmi alakváltozata.

Mindazonáltal az anticionizmus önigazoló logikája szerint az Izrael-ellenes vádak a semleges, univerzalista politikai és erkölcsi kritika köntösében jelennek meg, látszólag mentesen minden előítélettől és ellenszenvtől. Ez a beállítás azonban csak fogalmi átfordítások sorozata révén vált lehetővé, amelyek együttesen a zsidókat olyan csoportként állítják be, amely a jelenkori nyugati társadalmakban kizárólag uralkodó pozíciókat foglal el. Ebben a keretben a zsidók egykori üldözött kisebbségből a hegemón többség részévé váltak, és egyúttal bűnrészesként jelennek meg az „autentikus” kisebbségek elnyomásában. Izrael vulgáris kritikáját – amely valójában nem más, mint egy esszencialista kép és az abból fakadó démonizálás gyakorlata, és amelyet „anticionizmusként” jelölnek – csak akkor érthetjük meg, ha megpróbáljuk értelmezni ezeket, a diaszpóra zsidóságát érintő fogalmi átfordításokat.

Kezdjük az első átfordítással: a zsidókat egyre inkább az uralkodó csoport részeként tekintik, amely privilegizált társadalmi pozíciókat tölt be. Az Egyesült Államokban a bőrszín és a „faji” besorolás mindig is fontos szerepet játszott, de újabban Európában is egyre jelentősebbé válik. Az új fejlemény e téren az, hogy az egyes társadalmi csoportok faji (ön)értelmezése és a „faji alapú” társadalomkritika egyre nagyobb teret nyer, amit az egyetemi világban a „kritikai rasszelmélet” (critical race theory) és a „kritikai fehérségtanulmányok” (critical whiteness studies) képviselnek. Ebben az értelmezési keretben a zsidókat – legalábbis az amerikai zsidóság többségét kitevő askenázi zsidókat, akik a zsidó csoport paradigmáját testesítik meg – minden kétséget kizáróan fehérnek minősítik, annak ellenére, hogy korábban nem csupán etnikai és vallási kisebbségnek számítottak, hanem európai történelmük során a diszkrimináció jogfosztott, sőt legüldözöttebb áldozatai közé tartoztak. A „fehér” címke azt jelzi, hogy a zsidók már nem a „rendszerszintű” rasszizmus áldozatai, mivel nem éri őket etnikai vagy vallási alapú diszkrimináció, hiszen nagymértékben asszimilálódtak a befogadó társadalmakhoz. Ezen túl azonban azt is sugallja, hogy a zsidók részesülnek a „fehérséggel” járó privilégiumokból, sőt sok esetben aktívan részt is vesznek a színes bőrűek ellen irányuló „rendszerszintű rasszizmus” fenntartásában.

A „fehér” címke egyszerre járul hozzá egy kisebbségi csoport „eltörléséhez”, mivel ez a minősítés definíció szerint megszünteti a csoport kisebbségi státuszát, és rendkívül éles kritikájához is, hiszen a fehér többséget nyomatékosan rasszistának, vagy legalábbis a „rendszerszintű rasszizmusban” érintettnek bélyegzi. A „fehér”, amely a „fehér privilégiumot”, a „fehér felsőbbrendűséget” stb. jelöli, a kortárs kritika egyik legfontosabb fogalmává vált; ezért az emberek vagy csoportok ilyetén címkézése korántsem tekinthető egy semleges társadalomtörténeti kategória ártatlan alkalmazásának. Éppen ellenkezőleg: a zsidók ily módon értelmezett asszimilációja a „fehérséghez” egyértelmű politikai törekvéseket tükröz.

A „fehérség” fogalma eleve kettős természetű. Egyrészt értelmező, kvázi-szociológiai kategóriaként működik, amely a társadalmi státusz, az integráció és a mobilitás történeti változásait ragadja meg; másrészt megőrzi a bőrszínhez kötődő perceptuális jelentését is. Ez a kettősség azonban tovább bővül: a „fehér” egyszerre analitikus és kritikai fogalom. A „fehérség” tehát nem csupán leíró koncepció, hanem erőteljes kritikai felhanggal is bír. Ez a kritikai dimenzió egyrészt megfordítja az akkulturáció és a társadalmi mobilitás megítélését – ezeket immár problematikusnak vagy akár károsnak tekinti –, másrészt pedig a többségi, „fehér” társadalmat, mint olyat alapvetően rasszistának minősíti.

Ebben a keretben a „fehérré válás”, vagyis a „kifehéredés” az asszimiláció folyamatát jelöli – vagyis a középosztályba való felemelkedést és a multikulturális társadalmak fehérként és homogénként érzékelt többségébe való beolvadást. Metaforikusan ragad meg egy empirikusan is megfigyelhető társadalomtörténeti folyamatot, miközben ideiglenesen háttérbe szorítja a bőrszín szó szerinti, vizuális dimenzióját. Ebben az értelmezési keretben a „fehér” a domináns többséghez tartozást jelenti, ami együtt jár a zsidók, mint kisebbség szimbolikus eltűntetésével. Itt válik igazán jelentőssé a „kifehéredés” folyamatának kritikai dimenziója: milyen következményekkel jár az, ha a zsidókat fehérként címkézik?

A „zsidó fehérség” négy, egymást részben átfedő alakzata rajzolódik ki a kortárs diskurzusban. Először a „fehér” címke semlegesíti a zsidók különállását – a zsidók immár nem kisebbségi csoport, hiszen nincs sajátos „bőrszínük” (ami természetesen nem felel meg a valóságnak, hiszen léteznek barna és fekete bőrű zsidók is, ám ezt figyelmen kívül hagyják, mivel a „paradigmát” az askenáziak jelentik). Egyúttal, mivel a zsidókat fehérként jelenítik meg, és az antiszemitizmus nem értelmezhető faji vagy bőrszínalapú diszkriminációként, ezért jelentéktelennek vagy elavultnak minősül. E második szakaszban a „fehérség” már kifejezetten kritikai éllel jelenik meg: a zsidók társadalmi sikere és asszimilációja ki nem érdemelt privilégiumként értelmeződik. A zsidók ekkor a fehér, rasszista többség teljesen integrált tagjaiként tűnnek fel, újonnan megszerzett „fehérségük” haszonélvezőiként.

Ahogy az identitáspolitika erősödésével maga a középosztálybeli státusz is a „rassz” és a „fehérség” fogalmaiban nyer értelmezést – és a fehér–fekete „színhatár”, valamint a „fehér privilégium” diskurzusai egyre hangsúlyosabbá válnak – a zsidók társadalmi mobilitása árulásként jelenik meg. A „kritika” e harmadik szakaszában a fehérségelméletek képviselői és az interszekcionális aktivizmus szóvivői számára ez a felemelkedés az autentikus kisebbségi státusz feladását, a kapitalizmussal való összefonódást, valamint a „fehér Amerikával”, a Nyugattal, sőt a feketeellenes és muszlimellenes rasszizmussal való azonosulást jelzi.

Az „állami filoszemitizmus” az egyik gyakran használt hívószó a „fehérré vált” zsidókkal szembeni vádak megfogalmazásában. Összekapcsolódik a muszlimellenes rasszizmus témájával, amelynek alapján a posztkoloniális kisebbségek némely szószólói a „fehéreket” és az államot vádolják „állami filoszemitizmussal”: eszerint az antiszemitizmus felemlegetése és elítélése valójában az arabok és a feketék stigmatizálását szolgálja, vagyis megerősíti a fennálló faji hierarchiát. (Hasonló vádak jelentek meg például a holokauszt emlékezetének a posztkoloniális kisebbségekhez való viszonyáról szóló újabb németországi vitákban is.) E radikalizált posztkoloniális kritika szerint a zsidók – annak ellenére, hogy évszázadokon át üldözött kisebbséget alkottak – „fehérként” bizonyos felelősséget viselnek a második világháború utáni európai identitáshierarchiák kialakulásáért. Sőt, a posztkoloniális kisebbségek antiszemitizmusa ebben a felfogásban csupán az „állami filoszemitizmusra” adott válasz, vagyis az elnyomottak politikai reakciója a „fehér” zsidók állítólagos hozzájárulására az állami elnyomáshoz. Így az antiszemitizmust – ha létezését éppen nem tagadják – egyszerűen a hatalom kritikájaként, a zsidók privilegizált helyzetére adott politikai válaszként értelmezik.

A fehérség értelmezési kerete tehát egyszerre szolgál arra, hogy bizonyítsa: a zsidók már nem kisebbség (mivel „nincs színük”, pusztán fehérek), és így eltörli a zsidó cso

portot – egyúttal az antiszemitizmust is elavultnak vagy nem létezőnek nyilvánítva –, miközben ezzel párhuzamosan, kifejezetten vádló módon azt sugallja, hogy a zsidók a paradigmatikus elnyomók, hiszen a hangsúlyosan értelmezett „fehér” kategóriába tartoznak. Figyelemre méltó, hogy más „fehér etnikumokkal” ellentétben a zsidók mégis egyértelműen azonosítható csoportként jelennek meg a „fehér” közösségen belül (ellentétben például az írekkel vagy az olaszokkal).

E logika visszavetítése a cionizmus teljes történetére oda vezet, hogy a zsidókat fehér gyarmatosítókként jelenítik meg – ez a „zsidó fehérség” konstrukciójának negyedik szakasza. A cionista zsidókat európai, fehér telepesekként ábrázolják, akik a Közel-Keleten telepedtek le, noha ott állítólag semmi keresnivalójuk nem volt. Ez a fogalmi konstrukció eleve gyarmatosítóként határozza meg őket. Ennek megfelelően a cionista telepeseknek tulajdonított jellemzők elsősorban feltételezett társadalmi és ideológiai tulajdonságaikból fakadnak, és jóval kevésbé tényleges történeti gyakorlatukból vagy cselekedeteikből. Ettől kezdve a cionizmusról és Izraelről alkotott értelmezéseket a fehérséghez, rasszizmushoz és az „etnikai állam” fogalmához kapcsolódó sztereotípiák uralják, miközben az izraeli társadalom történetének és összetettségének érdemi vizsgálata háttérbe szorul. Ha pedig egy államot az értelmezés szintjén gyarmatinak minősítenek, akkor normatív értelemben is illegitimnek tekintik – vagyis lebontását vagy felszámolását tartják szükségesnek.

Mindebből következően a kortárs anticionizmus ideológiai jegyei közös alapokon nyugszanak az így újrafogalmazott „zsidókérdéssel”. A zsidók nyugati, fehér, privilegizált elnyomókként való ábrázolása jól ismert antiszemita képzeteket idéz fel, amelyeket csupán a „fehér” látszólag kritikai, antihegemonikus használata fed el. A vulgáris társadalomkritika így ismét eljut a „zsidókérdés” felvetéséhez, még ha ezt elsősorban az anticionizmus nyelvén fogalmazza is meg. Az anticionizmus nyelve azonban folyamatosan visszautal antiszemita alapjaira, amit a zsidók „lefehérezése” mutat meg a legélesebben.

A „fehér zsidók” toposza nemcsak a társadalmi egyenlőtlenségek struktúrájában elfoglalt kiváltságos pozíciót hangsúlyozza – például a nyugati társadalmakban betöltött magas társadalmi-gazdasági státuszt vagy a fehér többséggel és a hatalommal való feltételezett szövetséget –, hanem Izrael „gyarmati” jellegét is. Ebben a felfogásban Izrael nem más, mint egy fehér európaiak által alapított állam a Közel-Keleten, amely a kritikusok szerint kivételes státuszt élvez: büntetlenül tehet meg olyan dolgokat, amelyekért más államokat felelősségre vonnának (noha a valóság inkább ennek az ellenkezője). Ez a két, egymással összefonódó jelentés – a nyugati fehér zsidókról alkotott ideologikus, végső soron antiszemita kép, valamint az Izraelről alkotott „gyarmati” felfogás – akár explicit kapcsolatok, akár implicit asszociációk révén, a globális kiváltság és dominancia képét vetíti a zsidóság egészére.

Mivel a cionizmus és Izrael állítólagos gyarmatosító jellemzőit egyúttal a „kifehéredett” zsidók sajátos tulajdonságaiként is értelmezik – vagyis olyan fehér, domináns szereplőkként, akik nyugati típusú gyarmatosítást folytatnak, és a holokauszt emlékére hivatkozva büntetlenséget élveznek – a fent elemzett diskurzus egyértelműen rámutat az anticionizmus és az antiszemitizmus közötti kapcsolatra, illetve azok lehetséges közös alapjára.

A zsidóság így a „fehérség” és a gyarmatosítás metszéspontjában újraértelmeződik. Ebben a logikában a zsidók egyszerre tűnnek el, mint kisebbség, és jelennek meg mint az elnyomás kollektív alanyai. Úgy ábrázolják őket, mint akik magukba sűrítik az uralom valamennyi attribútumát. Minél inkább alkalmazzák a „fehér” címkét a zsidókra, annál inkább kizárják őket a rasszizmus kritikai elemzése és az interszekcionális elmélet szempontjából releváns kisebbségek köréből. Ebben az új típusú faji diskurzusban a kisebbségek szószólói kizárólag a „bőrszín” alapján határozzák meg magukat, és elsősorban a fehérség perceptuális jelentésére hivatkoznak, amikor azt állítják, hogy a rasszizmus csak a színes bőrűek ellen irányulhat.

Ugyanakkor ez a diskurzus azt is állítja, hogy a zsidók kivételesek: privilegizáltak, dominánsak, elnyomók és gyarmatosítók. A zsidóság így egyfajta „ellen-interszekcionalitást” testesít meg, vagyis a domináns pozíciók kombinációját, amelyeket állítólag a „fehér zsidók” sajátítottak ki. Bár a zsidókat diszkurzív értelemben kisebbségként eltörlik, mégis mint jól körülhatárolható, partikuláris csoportot tartják számon – méghozzá az elnyomás hordozójaként. A zsidók ekkor úgy jelennek meg, mint akik felhalmozzák az uralom jellemzőit, míg a „valódi kisebbségeket” összefogó interszekcionális elmélet a strukturális hátrányok felhalmozódásán alapul.

Ez az ellen-interszekcionalitás így egy elméletileg kijelölt ellenséget konstruál: minden kedvező vagy sikeres társadalmi pozíció, amelyet zsidók töltenek be, illegitimnek és ki nem érdemeltnek tűnik, és egyúttal az „igazi” kisebbségek, valamint a társadalom egésze számára károsnak minősül. Ugyanakkor a zsidó sérelmek bármilyen megfogalmazása – legyen szó múltbeli üldöztetésről vagy a jelenkori antiszemitizmusról – mesterségesnek vagy manipulatívnak minősül, amelyet le kell leplezni és mint „privilegizált” diskurzust le kell bontani.

A „szenvedés mint zsidó privilégium” toposza – amely a holokauszt emlékezetére vagy az antiszemitizmus más rasszizmusokhoz viszonyított állítólagos túlhangsúlyozására utal – ebben a keretben pusztán a zsidók feltételezett társadalmi-kulturális előnyének érvényesítéseként jelenik meg, és így negatív erkölcsi értéket kap. (A holokauszt relativizálása már kezdetben sem csak a szélsőjobboldalt jellemezte, hanem a szélsőbalt is, azonban ma már egyre inkább a szélesebb baloldali diskurzus részévé is válik.) Ezzel szemben más kisebbségek esetében a sérelmek nyelvén megfogalmazott identitás – legyen az történeti vagy kortárs – továbbra is alapvető az elnyomás artikulálásában és az elismerésre, illetve jóvátételre irányuló igények legitimálásában.

A diszkurzív és gyakorlati következmények legkésőbb október 7. óta egyértelműek. Az anticionista mozgalom és annak úgynevezett elméleti alapjai nemcsak az izraelieket, hanem általában a zsidókat is velük született, kollektív bűnnel ruházzák fel – olyan bűnnel, amely állítólag a zsidó „hatalomból”, „uralomból” és „elnyomásból” fakad, sőt a „népirtásig” terjed. Ez az értelmezés közvetlenül merít a klasszikus antiszemita képzetekből, miközben kritikai elemzésként lép fel. Ebben a perspektívában a zsidókat megfosztják emberségüktől, és az elnyomás paradigmatikus hordozóiként jelenítik meg őket – olyanokként, akik definíció szerint nem lehetnek áldozatok.

Ez a logika a legvilágosabban az október 7-i atrocitások szisztematikus tagadásában vagy relativizálásában, valamint a világszerte zsidókat célzó későbbi terrortámadások trivializálásában – sőt akár ünneplésében – mutatkozik meg. Ezeket a támadásokat a „progresszív” oldalon ma már nem antiszemitaként, hanem „anticionistaként” próbálják igazolni. Ezt láthattuk a terrortámadások után Washingtonban, Boulderben, Manchesterben, Bondi Beachen, illetve legutóbb a michigani Temple Israel zsinagóga elleni támadás nyomán.

A kilátások komorak, és gyors fordulat nem várható. Az antiszemita anticionizmus növekvő befolyásának ellensúlyozása kettős erőfeszítést igényel: egyrészt egy szilárd elméleti keret kidolgozását, amely leleplezi a vulgáris társadalomkritika azon fogalmait, amelyek legitimitást kölcsönöznek ennek az ideológiának; másrészt egy ellenmozgalom – az anti-anticionista mozgalom – megszervezését, amely koherens szellemi és stratégiai kerettel rendelkezik. Végső soron egy ilyen vállalkozásnak nem csupán reagálnia kell az anticionizmus ideologikus torzításaira és Izrael démonizálására, hanem vissza kell hódítania magát a kritika terét is – helyreállítva annak etikai és empirikus alapjait.