Ötvenhatok. Az ötvenhatos forradalom a magyar zsidó emlékezetben

1956-nak két története van, az egyik az események sorozata, a másik, amely a fejekben él – mondta Kovács András szociológus A magyar zsidók és az 1956-os forradalom című nemzetközi konferencián, amelyet az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) szervezett a JDC Magyarország és a T12 Tanház támogatásával a Rumbach zsinagógában. A CEU professzora Ötvenhatok. Az ötvenhatos forradalom a magyar zsidó emlékezetben című előadásában a második történetről beszélt, azokról a történetekről, amelyek a zsidó fejekben élnek.

– Minden történelmi eseménynek legalább kétféle története van: az egyik arról szól, ami ténylegesen megtörtént, a másik pedig arról, ami az emberek emlékezetében él. A két történet nem feltétlenül esik egybe – ezzel a megállapítással kezdte előadását Kovács András, majd hozzátette: az 1989-90-es rendszerváltás előtt a hivatalos történetírást a kommunista hatalom ideológiai elvárásai határozták meg, 1989 után azonban számos tudományos feldolgozás, helytörténeti kutatás és forráskiadvány jelent meg. Előadásában ezért nem elsősorban az ’56-os forradalom tényleges eseményeit kívánta rekonstruálni, hanem azt vizsgálta, hogy

miként őrizték meg azokat a zsidó családok emlékezetükben, hogyan értelmezték a történteket, és milyen történeteket adtak tovább gyermekeiknek.

A kutatás alapját az az 1983 és 1987 között készített, 117 életútinterjúból álló gyűjtemény alkotta, amelyet Kovács András munkatársával együtt hozott létre. A beszélgetések többsége a holokauszt utáni második zsidó generáció tagjaival készült, vagyis olyanokkal, akik 1945 után születtek, néhányan pedig még a második világháború utolsó éveiben.

A kutatók az oral history, vagyis a „szóban elmondott történelem” módszerét alkalmazták, de nem előre meghatározott kérdéssort tettek fel, hanem arra kérték az interjúalanyokat, hogy lehetőleg időrendben meséljék el családjuk történetét a legkorábbi emlékeiktől az interjú készítésének időpontjáig. Ennek következtében a visszaemlékezésekben eltérő jellegű tapasztalatok jelentek meg. Egyes interjúalanyoknak saját gyermekkori emlékeik voltak 1956-ról, mások túl fiatalok voltak ahhoz, hogy tudatosan értelmezzék a történteket, megint mások pedig már a forradalom után születtek, így kizárólag a szüleiktől és családtagjaiktól hallottak az eseményekről. A kutatás egyik legfontosabb kérdése éppen az volt, hogyan alakultak át ezek a különböző eredetű emlékek az évtizedek során családi és közösségi történelmi tudássá.

A híresztelés nem feltétlenül hamis információ!

Kovács András részletesen foglalkozott az oral history forrásainak értelmezési problémáival. Mint hangsúlyozta, téves az a leegyszerűsítő elképzelés, hogy a szóbeli visszaemlékezések ugyanúgy használhatók a történelmi események rekonstruálására, mint a levéltári dokumentumok vagy a korabeli statisztikák. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emlékezések történeti értéke kisebb volna. A személyes elbeszélések más típusú ismereteket közvetítenek: nemcsak azt tudhatjuk meg belőlük, mit éltek át az emberek, hanem azt is, hogyan értelmezték tapasztalataikat, milyen jelentést tulajdonítottak a történteknek, és miként változott ezeknek az eseményeknek az emlékezete.

A szociológus ennek bemutatására a híresztelésekkel és a szóbeszéddel foglalkozó társadalomlélektani kutatásokat idézte fel. A Gordon W. Allport és Leo Postman szerzpáros The Psychology of Rumor című munkájára hivatkozva elmondta: a híresztelések kialakulásának fontos pszichológiai funkciója van. Amikor a hivatalos információs csatornák nem adnak kielégítő magyarázatot egy eseményre, az emberek saját tapasztalataikból, értesüléseikből és feltételezéseikből próbálják összeállítani a történtek értelmezését. Allport és Postman megfogalmazása szerint a híresztelések terjedését két tényező határozza meg: az adott ügy fontossága és az információs bizonytalanság mértéke. Minél fontosabb egy esemény az érintettek számára, és minél kevesebb megbízható információ áll rendelkezésükre, annál nagyobb szerepet kapnak a szóbeszédek.

Kovács egy másik kutató, Tamotsu Shibutani megállapításait is ismertette az Improvised News című könyvből. Shibutani szerint a híresztelés nem egyszerűen egyetlen személytől származó, ellenőrizetlen állítás, hanem kollektív kommunikációs folyamat eredménye. Az emberek megosztják egymással a rendelkezésükre álló információkat, összevetik a hallottakat, vitatkoznak, módosítják feltételezéseiket, és fokozatosan kialakítanak egy számukra elfogadható magyarázatot.

A folyamat célja nem feltétlenül az objektív történelmi igazság megismerése, hanem a bizonytalan helyzet kezelése.

A híresztelések így egyfajta közösségi problémamegoldásként működnek: segítenek eldönteni, hogyan viselkedjenek az emberek, mitől tartsanak, és milyen lépéseket tegyenek saját biztonságuk érdekében. Különösen fontos ez akkor, amikor a megszokott társadalmi és politikai rend felbomlik, az események gyorsan változnak, és a rendelkezésre álló információk töredékesek vagy egymásnak ellentmondanak. Kovács szerint az 1956-os forradalom napjaiban pontosan ilyen helyzet alakult ki.

Rádióhallgatás, szomszédok, családi tanácskozások

Az előadó több részletet idézett az 1980-as években készített interjúkból, amelyek érzékletesen mutatták be, milyen volt a forradalom a gyermekek szemszögéből. Az egyik visszaemlékező tízéves volt 1956-ban. Családja a Sztálin-szobor közelében lakott, így már október 23-án érzékelték az utcai felvonulásokat. A gyermek számára azonban a politikai események jelentése még nem volt világos: azt látta, hogy az emberek zászlókkal vonulnak, a felnőttek izgatottak, és a környezetében mindenki a rádió híreit figyeli.

Egy másik interjúalany arra emlékezett, hogy apja felváltva hallgatta a Szabad Európa Rádiót és a Magyar Rádió adásait, miközben a családtagok és a szomszédok állandóan megbeszélték az újabb értesüléseket. Volt, aki a szovjet harckocsik látványát őrizte meg gyermekkori emlékezetében, mások a légópincékbe húzódást, az élelmiszer beszerzésének nehézségeit vagy a felnőttek szokatlan viselkedését idézték fel. A visszaemlékezések közös vonása, hogy

a gyerekek többnyire nem értették pontosan a politikai történéseket, de érzékelték a környezetükben uralkodó rendkívüli feszültséget.

A családok, barátok és szomszédok rendszeresen összegyűltek, hogy összevessék az információikat. A hivatalos hírek, a külföldi rádióadások, a személyes megfigyelések és a különféle szóbeszédek együttesen alakították az eseményekről alkotott képet. Ezekből az értesülésekből nemcsak politikai vélemények formálódtak, hanem gyakorlati döntések is következtek: szükséges-e a pincébe menekülni, érdemes-e élelmiszert felhalmozni, vagy fel kell-e készülni az ország elhagyására? A bizonytalanság tehát közvetlenül befolyásolta a mindennapi életet.

Kovács András arra is felhívta a figyelmet, hogy a visszaemlékezésekben olykor olyan események is szerepelnek, amelyek az elbeszélésben megjelölt időpontban feltehetően nem történhettek meg. Példaként említette azt az interjúalanyt, aki úgy emlékezett, hogy november végén még temetetlen halottakat látott az utcán. Az ilyen esetekben az emlékezet utólagos átalakulásával, a különböző időpontokból származó tapasztalatok összeolvadásával is számolni kell. Ez azonban nem teszi értéktelenné a forrást: éppen azt mutatja meg, hogyan szerveződnek a töredékes élmények évtizedekkel később összefüggő történetté.

Az antiszemita atrocitások és a fenyegetettség emlékezete

Az 1956-os forradalom zsidó emlékezetének egyik visszatérő eleme az antiszemitizmustól való félelem. Kovács András rámutatott, hogy a vizsgált interjúk jelentős részében megjelennek zsidóellenes megnyilvánulásokra vonatkozó emlékek: ablakbetörések, fenyegetések, antiszemita kijelentések vagy különféle feketelistákról szóló történetek. Ezeket azonban forráskritikával kell kezelni. A visszaemlékezők gyakran maguk is jelzik, hogy az adott eseményt nem látták, hanem másoktól hallották.

Máskor az emlékezés során a korábban bizonytalan információ már tényként jelenik meg. Az egyik interjúalany például arról számolt be, hogy falujában 1956-ban antiszemita megnyilvánulások történtek, és állítólag listát is készítettek azokról, akiket felelősségre akartak vonni. Elbeszéléséből azonban az is kiderült, hogy a részleteket csak később, közvetett forrásokból ismerte meg.

Egy másik visszaemlékező arról beszélt, hogy gyermekként egy üzletben kifüggesztett listát látott, amelyen zsidók és kommunisták nevei szerepeltek. Amikor hazament, és elmesélte apjának a történteket, az apa rendkívül feldühödött, majd egy bottal tért haza, amelyet a lakás sarkába állított. A gyermek számára a jelenet akkor még nem feltétlenül jelentett közvetlen veszélyt, a szülő számára azonban egészen más történelmi tapasztalatokat idézhetett fel. A professzor hangsúlyozta: az ilyen történetekben nem mindig dönthető el, hogy

egy konkrét antiszemita cselekmény emléke maradt-e fenn, vagy a félelem és a bizonytalanság utólagos értelmezésével találkozunk.

Az interjúk ugyanakkor kétségtelenül megmutatják, hogy az antiszemitizmus lehetősége a zsidó családok jelentős részének gondolkodásában jelen volt. Különösen fontosnak tartotta azokat az elbeszéléseket, amelyekben az eseményekről szóló korábbi értesülés fokozatosan személyes bizonyossággá alakult. A „hallottam”, „úgy emlékszem” vagy „azt mondták” típusú megfogalmazások helyét évtizedekkel később gyakran a „tudom, hogy így történt” kijelentés foglalta el. A történész és a szociológus számára ezért azt is vizsgálni kell, hogyan változott meg az elbeszélő viszonya a saját emlékeihez.

Forradalom vagy ellenforradalom – és az ambivalens családi emlékezet

Kovács András előadásában különösen hangsúlyos szerepet kapott az 1956-os események megítélésének az a kettőssége, hogy a zsidó családok egy része a forradalomban a kommunista diktatúra bukásának lehetőségét, a politikai szabadság visszaszerzését látta; mások azonban elsősorban a rend felbomlásától és egy esetleges antiszemita fordulattól tartottak.

A kétféle érzés gyakran ugyanazon családon belül is jelen volt. Az egyik visszaemlékező például arról beszélt, hogy apja rendszeresen hallgatta a Szabad Európa Rádiót, és politikailag szemben állt a Rákosi-rendszerrel. Ennek ellenére a forradalom idején félt az események következményeitől.

Egy másik interjúalany gyermekként lelkesedett a felkelésért, amelyet az igazságtalanságok elleni nemzeti mozgalomnak tekintett. Családjában azonban a felnőttek egy része már attól tartott, hogy az utcai megmozdulások szélsőjobboldali fordulatot vehetnek.

A félelem sok esetben nem konkrét személyes fenyegetésből származott. Kovács András kifejtette: az idősebb generáció számára a tömegek megjelenése az utcákon, az államhatalom meggyengülése és

az általános politikai bizonytalanság önmagában is felidézhette a korábbi üldöztetések tapasztalatát.

Az 1956-os eseményeket ezért sokan az 1944-es zsidóüldözés emlékezetén keresztül értelmezték. Ez az összefüggés akkor is érvényesült, ha az adott családot 1956-ban közvetlen antiszemita támadás nem érte.

Az előadó szerint a különböző történeti tapasztalatok egymásra vetülése olyan helyzetet eredményezett, amelyben a kommunista diktatúra bukásával kapcsolatos remények és a zsidóüldözéstől való félelem egyszerre határozhatták meg az emberek viselkedését. Az interjúkban ezért visszatérő kérdés, hogy a családtagok magukra nézve tartották-e veszélyesnek a forradalmat, vagy inkább a kommunista politikai szerepvállalásuk miatt féltek a megtorlástól. A kétféle fenyegetettség nem mindig választható szét egyértelműen.

A holokauszt mint értelmezési keret

Kovács András a családi visszaemlékezések elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy az 1956-os forradalom zsidó emlékezetében meghatározó szerepet játszott a holokauszt tapasztalata. Ez nem azt jelenti, hogy valamennyi zsidó család azonos módon élte meg az eseményeket. A politikai meggyőződés, a társadalmi helyzet, a korábbi üldöztetések személyes tapasztalata és a helyi körülmények egyaránt befolyásolták az egyéni reakciókat. A visszaemlékezésekben azonban jól felismerhető egy visszatérő értelmezési minta.

Az 1956-os forradalom mindenekelőtt törést jelentett a családok életében. A megszokott politikai és társadalmi rend felbomlott, a jövő kiszámíthatatlanná vált, és a családtagoknak rövid idő alatt kellett megpróbálniuk felmérni a lehetséges következményeket. Az események értelmezésében a jelen bizonytalanságát a múlt tapasztalataival próbálták feloldani. Az előadó ezt a folyamatot jelentéstulajdonításként írta le: a forradalom idején tapasztalt jelenségeket nem önmagukban értelmezték, hanem korábbi történelmi események jeleiként. A tömegek mozgása, a politikai rend összeomlása, az antiszemita szóbeszédek vagy a fenyegetőnek érzékelt utcai jelenetek ezért olyan asszociációkat válthattak ki, amelyek a holokauszt előtti és alatti tapasztalatokhoz kapcsolódtak.

A közösségi emlékezetben az a feltételezés is megjelenhetett, hogy a társadalmi rend felbomlása szükségszerűen együtt járhat a zsidóellenes erőszak újbóli megjelenésével. Kovács egy interjúalany visszaemlékezését idézte, aki szerint családjában

természetesnek számított az a meggyőződés, hogy a politikai felfordulás antiszemitizmussal járhat együtt.

Egy másik visszaemlékező arról beszélt, hogy apja kezdetben reménykedett a forradalom kedvező kimenetelében, később azonban, a helyzet egyre kaotikusabbá válásával, fokozatosan erősödött benne a félelem. A szociológus szerint ezek a történetek azt mutatják, hogy az 1956-os események értelmezése nem választható el a magyarországi zsidóság korábbi történelmi tapasztalataitól. A holokauszt emlékezete olyan értelmezési keretként működött, amelyen keresztül a családok a forradalom bizonytalan eseményeinek jelentést tulajdonítottak.

Menni vagy maradni? A kivándorlás dilemmája

A visszaemlékezések egyik leggyakoribb motívuma az emigráció lehetőségének mérlegelése volt. Kovács András szerint a forradalom napjaiban a zsidó családok jelentős részében felmerült a kérdés: Magyarországon maradjanak, vagy kihasználják a határok átjárhatóságát, és külföldön kezdjenek új életet? A döntés természetesen nem kizárólag az antiszemitizmustól való félelemmel függött össze. A családok mérlegelték korábbi politikai tapasztalataikat, anyagi helyzetüket, társadalmi kapcsolataikat, a vallási és közösségi élet lehetőségeit, valamint azt, milyen jövőt remélhetnek saját maguk és gyermekeik számára.

Egyesek számára Izrael jelentett lehetséges új hazát, ahol reményeik szerint szabadabban élhették meg zsidó identitásukat. Mások az Egyesült Államokba vagy nyugat-európai országokba készültek, elsősorban a kedvezőbb életlehetőségek és a politikai szabadság reményében.

Az előadó több olyan interjúrészletet idézett, amelyben a családtagok eltérően ítélték meg a kivándorlás lehetőségét. Volt olyan család, ahol az anya el akart menni, az apa viszont ragaszkodott a maradáshoz. Másutt már minden előkészület megtörtént: eladták a házat, becsomagolták a holmikat, megszerezték az úti okmányokat, a család végül mégsem hagyta el az országot. Egy visszaemlékező arról beszélt, hogy szomszédaik annyira féltek egy újabb zsidóüldözés lehetőségétől, hogy Izraelbe emigráltak. A szomszéd család saját szüleit is igyekezett rábeszélni a távozásra, ám ők végül Magyarországon maradtak. Más esetekben az egészségi állapot, a családi kötelezettségek vagy a politikai konszolidációval kapcsolatos várakozások befolyásolták a döntést.

Előfordult, hogy egy család 1957-ben már hivatalos kivándorlási engedélyt kért, ám azt nem kapta meg, így végül akarata ellenére Magyarországon maradt. Kovács hangsúlyozta, hogy az emigrációhoz kapcsolódó döntések mögött sokféle motiváció állhatott. Mégis közös volt bennük, hogy a családok az 1956-os eseményeket a korábbi évtizedek személyes és közösségi tapasztalatain keresztül értelmezték. A döntésekhez felhasznált információk nem mindig voltak megbízhatók, tényleges következményeik azonban rendkívül súlyosak lehettek. A híresztelések és feltételezések ilyen értelemben nem pusztán a közösségi gondolkodást befolyásolták, hanem emberek és családok további életútját is meghatározhatták.

Hogyan lesz a szóbeszédből családi történelmi tudás?

Kovács András előadásának utolsó részében visszatért a kutatás alapvető módszertani kérdéséhez: mit tudhatunk meg az 1956-os forradalomról azokból az interjúkból, amelyeket csaknem három évtizeddel az események után készítettek? A szociológus szerint ezek a visszaemlékezések nem feltétlenül alkalmasak arra, hogy segítségükkel pontosan rekonstruáljuk, mi történt egy adott településen vagy egy család életében 1956 októberében és novemberében. Arra azonban kivételesen alkalmasak, hogy feltárjuk a történelmi emlékezet kialakulásának és átalakulásának folyamatát.

Az 1983 és 1987 között megkérdezett emberek többnyire a szüleik egykori tapasztalataira emlékeztek vissza. A forradalom idején a családokban terjedő információk, híresztelések és feltételezések az eltelt évtizedek során fokozatosan elveszíthették eredeti bizonytalan jellegüket.

Amit a szülők 1956-ban még csupán hallottak vagy feltételeztek, azt gyermekeik az 1980-as években már sok esetben biztos történelmi tudásként adták tovább.

Az emlékezetben így összekapcsolódtak a személyes élmények, a családi elbeszélések, a később megszerzett történelmi ismeretek és a közösségben elfogadott értelmezések. A professzor szerint az oral history kutatójának éppen ezért mindig meg kell különböztetnie azt, amit az interjúalany személyesen megtapasztalt, attól, amit másoktól hallott, illetve amit évtizedekkel később saját történeti értelmezéseként fogalmazott meg. A különböző visszaemlékezések gyakran ellentmondanak egymásnak, ez azonban önmagában nem csökkenti történeti értéküket. A személyes és közösségi emlékezet ugyanis nem egyszerűen a múlt eseményeinek változatlan megőrzése, hanem folyamatos jelentésalkotás. Az események emlékezete az újabb tapasztalatok hatására módosul, és a későbbi generációk már ennek az átalakult emlékezetnek az örököseivé válnak.

A múlt továbbadásának története

A konferenciaelőadás végén Kovács András hangsúlyozta, hogy az 1980-as években készített interjúk különleges történelmi pillanatban születtek: ekkor a magyarországi zsidóság társadalmi helyzete és önazonosságának értelmezése már változóban volt, miközben a második generáció tagjai még közvetlen kapcsolatban álltak azokkal a szülőkkel és rokonokkal, akik személyesen élték át a holokausztot és az 1956-os forradalmat.

A visszaemlékezések ezért több történeti korszak tapasztalatait kapcsolják össze. Az eredeti események résztvevői, az emlékeiket továbbadó szülők és a történeteket később elmesélő gyermekek egyaránt szereplői annak a folyamatnak, amelyben az egyéni emlékezet közösségi történelmi tudássá alakul. Kovács szerint a családi történetek vizsgálata nem helyettesítheti a forradalom eseménytörténeti kutatását, de önálló és nélkülözhetetlen történészi feladatot jelent.

Azt kell feltárni, hogyan értelmezték az emberek saját múltjukat, mit tartottak fontosnak továbbadni utódaiknak, és miként váltak ezek a történetek személyes, családi és közösségi identitásuk részévé. A kutatás arra is figyelmeztet, hogy az 1956-os forradalom zsidó emlékezetét nem lehet egységes politikai állásfoglalásként értelmezni.

A szabadság reménye, a kommunista diktatúra elutasítása, az antiszemitizmustól való félelem és a kivándorlás dilemmája ugyanabban a családi történetben is jelen lehetett.

Az előadás egyik legfontosabb megállapítása szerint a forradalom idején terjedő híresztelések és a belőlük kialakuló közösségi értelmezések valóságos történelmi következményekkel jártak, még akkor is, ha tényszerű tartalmuk nem minden esetben igazolható. A zsidó családok ezeknek az információknak a segítségével próbáltak tájékozódni egy kiszámíthatatlan világban, meghozni a saját jövőjüket meghatározó döntéseket, és értelmet adni az eseményeknek.

Az évtizedekkel később készült interjúk pedig már nem csupán az 1956-os forradalom emlékeit őrzik, hanem annak történetét is, hogy miként változott át a bizonytalanság, a szóbeszéd és a félelem örökölt történelmi tudássá. (Mazsihisz.hu)