Ami Auschwitzból marad

Írta: Giorgio Agamben - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika, Történelem

Mi marad Auschwitzból? – kérdi Giorgio Agamben, korunk egyik legismertebb filozófusa. Válasza Ami Auschwitzból marad című kötete alcímében olvasható: az archívum és a tanú. Az olasz gondolkodó talán legtöbbet idézett könyve húsz évvel a megírása után is aktuális.

Giorgio Agamben

A Kijárat Kiadó gondozásában, Darida Veronika fordításában megjelent kötetből a kiadó engedélyével közlünk részletet:

1.12

A tanúságtétel azonban tartalmaz egy hiányt. Ebben a túlélők egyetértenek.

Van még egy másik hiány is, mely minden tanúságtételt jellemez: a tanúk, per definitionem, mind túlélők, és így valamennyien, valamilyen módon, kiváltságot élveznek… Az átlagos fogoly sorsát senki nem mesélte el, mivel számukra lehetetlen volt a túlélés. […] Az átlagos fogolyról én is írtam, amikor a muzulmánokról beszéltem, de a muzulmánok nem beszéltek. (Levi 1, 215)

Akik nem élték át ezt a tapasztalatot, sohasem fogják megismerni; akik átélték, nem fognak beszélni róla, legalábbis nem igazán és nem teljesen… A múlt a halottakhoz tartozik. (Wiesel, 314)

Érdemes elgondolkodnunk ezen a hiányon, amely megkérdőjelezi a tanúságtétel értelmét, ahogy a tanú identitását és megbízhatóságát is.

Ismétlem, nem mi, túlélők vagyunk az igazi tanúk.

Mi, túlélők nem csupán elenyésző, hanem egyszersmind rendellenes kisebbség is vagyunk: olyan emberek, akik vétkük, ügyességük vagy szerencséjük folytán elkerülték a legrosszabbat. Akik nem kerülték el, aki látta a Gorgót, az nem tért vissza, hogy beszélhessen, mert ha mégis, hát némán tért vissza. Márpedig ők a teljes értékű tanúk: a „muzulmánok”, az odaveszettek, csakis az ő tanúvallomásuk lehetne általános érvényű. Ők a szabály, mi a kivétel. (Levi 2,103)

Mi, akiket megérintett a végzet, több-kevesebb hozzáértéssel megpróbáltuk elbeszélni nemcsak a magunk sorsát, hanem az elpusztultakét is; csakhogy „bizományosi szerepkörben” jártunk el, közelről látott, de a saját bőrünkön meg nem tapasztalt dolgokról számoltunk be. A beteljesített pusztítást, a véghez vitt rémtettet nem beszélte el senki, mert nem tért vissza még senki az életbe, hogy elbeszélje a saját halálát. De akik odavesztek, akkor sem tettek volna tanúságot, ha toll és papír van a kezük ügyében, mert a pusztulásuk már a testi halál előtt kezdetét vette. A megfigyelés, az emlékezés, a mérlegelés és az önkifejezés képességét már hetekkel, hónapokkal a haláluk előtt elvesztették. Mi szólunk helyettük: a nevükben. (Levi 2, 104)

A tanú többnyire az igazság és az igazságosság érdekében tesz tanúvallomást, mely szavának érvényességet és tartalmat ad. Ebben az esetben viszont a vallomás értéke lényegileg abból adódik, ami hiányzik belőle: középpontjában ugyanis egy megvallhatatlant hordoz, mely szétrombolja a tanúk autoritását. A „valódi” tanúk, a „teljes értékű” tanúk azok, akik nem tettek tanúvallomást, akik nem tudtak tanúvallomást tenni. Azok, akik nem „kerülték el a legrosszabbat”: a muzulmánok, az odaveszettek. A túlélők, mint pszeudotanúk, az ő nevükben beszélnek, hogy ezáltal egy hiányzó tanúvallomásról tegyenek tanúságot. Valaki helyett beszélni azonban itt nem bír semmilyen értelemmel: az odaveszetteknek nincs mit mondaniuk, semmilyen tanítást vagy emléket nem akarnak átadni. Nincs „történetük” (Levi 3, 82), sem „arcuk”, sem „gondolataik”. Aki magára veszi azt a terhet, hogy helyettük valljon, jól tudja, hogy a tanúságtétel lehetetlenségéről kell vallania. Ez viszont véglegesen megváltoztatja a tanúságtétel értékét, és szükségessé teszi, hogy értelmét egy váratlan zónában kutassuk.

1.13

Azt, hogy a tanúságtételben mindig van valami, amiről lehetetlen vallani, már többször megvizsgálták. 1983-ban jelent meg Lyotard A viszály című könyve, mely – ironikusan elismételve a revizionisták téziseit – egy paradox logika tételezésével kezdődik:

Tudomására hozzák önnek, hogy nyelvvel ellátott emberi lényeket olyan szituációba helyeztek, hogy egyikük sem mondhatja most el önnek, hogy mi volt az. A többség ugyanis eltűnt akkoriban, a túlélők ritkán beszélnek róla. Amikor beszélnek róla, akkor a tanúságuk csak egy végtelenül kicsiny részére vonatkozik ennek a szituációnak. – Honnan tudjuk meg, hogy maga ez a szituáció valóban létezett? Hogy nem az ön informátora képzeletének a gyümölcse? A szituáció vagy nem létezett mint olyan. Vagy létezett, és akkor az ön informátorának a tanúsága hamis. Mert neki vagy el kellett volna tűnnie, vagy el kellene hallgatnia…

A „valóban látott a saját szemével” egy gázkamrát lenne feltétel, ami az autoritást adja annak kimondásához, hogy létezik és hogy a hitetlenkedőt meggyőzzük. De még azt is bizonyítani kell, hogy ölt, abban a pillanatban, amikor látták. Az egyetlen elfogadható bizonyíték, hogy ölt, az, ha belehaltak. De ha belehaltak, akkor nem tanúsíthatják, hogy a gázkamra következtében haltak meg. (Lyotard, 11)

Néhány évvel később, a Yale egyetemen folytatott kutatásaik nyomán, Shoshana Felman és Dori Laub úgy definiálta a soát, mint egy „tanúk nélküli esemény”-t. 1989-ben az egyik szerző Claude Lanzmann filmjéhez írt kommentárjában még tovább vitte ezt a gondolatot. Eszerint a soá kettős értelemben tanúk nélküli esemény: egyrészt lehetetlen belülről tanúsítani, mivel nem tudunk vallomást tenni a halál belsejéből, nincs hang a hang eltűnésének kifejezésére; másrészt kívülállóként is lehetetlen a tanúsítás, mivel az outsider értelemszerűen kizárt az eseményből.

Valóban nem lehet elmondani az igazságot, kívülállóként tanúskodni róla. De szintúgy lehetetlen, ahogy már láttuk, belülről tanúsítani. Számomra úgy tűnik, hogy az egész film lehetetlen pozíciója és tanúságtételének feszültsége abból adódik, hogy nincs egyszerűen bent vagy kint, hanem paradox módon egyszerre van kint és bent. A film megpróbál egy új utat nyitni és egy olyan hidat verni bent és kint között, mely nem létezett a háború során, és még ma sem létezik. Ezt azért teszi, hogy kapcsolatot és párbeszédet hozzon létre köztük. (Felman, 89)

Pontosan ez a bent és kint közötti, megkülönböztethetetlen küszöb (ami, ahogy látni fogjuk, teljesen más dolog, mint egy „híd” vagy egy „párbeszéd”) vezethetne el a tanúságtétel szerkezetének megértéséhez; ám a szerző itt lezárja a vizsgálódásait. A további elemzések helyett a logikai lehetetlenség felől egy lehetséges esztétika felé haladunk a dal metaforájának segítségével.

Ami a film tanúságtételre való képességét és meggyőző erejét adja, az nem a szavakból, hanem a szavak, a hangok, a ritmus, a melódia, a képek, az írás és a csend közötti homályos és megtévesztő kapcsolatból ered. Minden tanúságtétel a szavakon és a dallamon túl mond nekünk valamit, ahogy egy dal egyedi előadása teszi. (Uo., 139)

A tanúságtétel paradoxonát a dal deux ex machináján keresztül magyarázni annyit tesz, mint esztétizálni a tanúságtételt – amitől Lanzmann jogosan tartózkodott. Sem a vers, sem a dal nem léphet közbe azért, hogy megmentse a lehetetlen tanúságtételt; épp ellenkezőleg, ha egyáltalán valami, akkor a tanúságtétel képes arra, hogy megalapozza a vers lehetőségét.

1.14

Egy becsületes elme értetlenségei is tanulságosak lehetnek. Primo Levit, aki nem szerette a homályos írókat, megragadta Celan költészete, noha nem sikerült őt valóban megértenie. Egy rövid esszéjében, melynek címe „A homályos írásról”, megkülönbözteti Celant azoktól, akik olvasójuk lenézése vagy saját kifejezőerejük fogyatékossága miatt írnak homályosan. Celan költészetének homályossága ugyanis szerinte sokkal inkább egy „előzetes öngyilkosság, élni-nem-akarás és a világból való menekülés, melynek a kívánt halál a megkoronázása”. (Levi 4, 637)

Azt a kivételes operációt, amelyet Celan a német nyelven hajtott végre, és amely annyira vonzotta az olvasóit, Levi leginkább – méghozzá megfontolandó okokból – egy artikulálatlan dadogáshoz vagy egy haldokló hörgéséhez hasonlította.

Ez a homály oldalról oldalra nő, egészen az utolsó, artikulálatlan dadogásig, mely olyan megdöbbentő, mint egy haldokló hörgése, hiszen voltaképpen az. Úgy vonz minket, mint egy szakadék, de ugyanakkor meg is foszt valamitől, amit ki kellett volna mondani, de nem lett kimondva; és emiatt kiábrándít és eltávolít. Úgy vélem, hogy a költő Celant inkább végiggondolni és szánni kell, mintsem utánozni. Ha üzenete valóban üzenet, akkor az elveszik a „háttérzajban”: mivel nem kommunikáció, nem nyelv, vagy legfeljebb egy sötét és csonka nyelv, annak a nyelve, aki meg fog halni, és aki egyedül van, ahogy valamennyien egyedül leszünk a halál pillanatában. (Uo.)

Auschwitzban Levi már kísérletet tett arra, hogy meghalljon és megfejtsen egy artikulálatlan dadogást, valamit, ami egy nem-nyelvhez vagy egy sötét és csonka nyelvhez volt hasonlatos.

Ez a felszabadulást követő napokban történt, amikor az oroszok a túlélőket átszállították Bunából Auschwitz „nagy táborába”. Itt Levi figyelmét azonnal megragadta egy kisgyerek, akit a deportáltak Hurbineknek neveztek.

Hurbinek egy semmi volt, a halál fia, Auschwitz fia. Körülbelül háromévesnek látszott, egyikünk sem tudott róla semmit, nem beszélt, és nem volt neve; ezt a furcsa nevet, hogy Hurbinek, mi adtuk neki, talán valamelyik nő, aki így fordította le azokat az artikulálatlan hangokat, melyeket a kicsi olykor-olykor hallatott. Deréktól lefelé béna volt, sorvadt lába csont és bőr, de a szeme félelmetes elevenséggel villogott háromszögletű, megnyúlt arcában, tele kérdéssel, állítással, kitörni vágyással, szabadulhatnékkal a síri némaságból. A szó hiánya, a szóé, amire senki nem tanította meg, a beszélhetnék sürgető szenvedélye égett a tekintetében; vad, mégis emberi volt ez a tekintet, sőt bölcs és ítélkező, annyi erő és fájdalom sugárzott belőle, hogy egyikünk sem bírta állni. (Levi 3, 246–247)

Majd Hurbinek egyszer csak folyamatosan egy szót kezd ismételgetni, melyet a táborban senki sem ért meg, és amelyet Levi hozzávetőlegesen így jegyez le: mass-klo vagy matisklo:

Éjszaka füleltünk: való igaz, Hurbinek zuga felől időnként hallani lehetett valami hangot, egy szót. Nem mindig ugyanazt, az az igazság, de kétségkívül egy artikulált szót, pontosabban enyhe különbséggel artikulált szavakat, variációkísérleteket egy témára, talán egy névre. (Levi 3, 247)

Valamennyien hallották, próbálták megfejteni ezt a hangot, ezt az épp születő szókincset, de hiába volt jelen Európa összes nyelve a táborban, Hurbinek beszéde makacs titok maradt.

Nem, nem hinném, hogy üzenet, hogy kinyilatkoztatás lett volna, talán csak a neve, ha egyáltalán volt neki; talán (találgattuk) azt akarta mondani, hogy „enni”, vagy hogy „kenyér”, esetleg azt, hogy „hús” csehül, amint egyik társunk bizonygatta, ő ugyanis értett azon a nyelven.

Hurbinek, a névtelen, akinek kicsi karján is ott kellett éktelenkednie az auschwitzi tetoválásnak, Hurbinek 1945 márciusának első napjaiban meghalt – szabadon, de megváltatlanul. Semmi nem maradt belőle, csak ezek a sorok. (Levi 3, 248)

Talán ez volt az a titkos beszéd, melyet Levi Celan költészetének „háttérzajában” elveszni vélt. Auschwitzban viszont még ő maga is próbálta meghallani a tanúsíthatatlant, egybegyűjteni ezt a titkos szót: mass-klo, matisklo. Talán minden beszéd, minden írás így születik meg: tanúvallomásként. És emiatt az, amiről a tanúvallomás szól, nem lehet egy már létező nyelv vagy írás; csak valami még tanúsítatlan. Ez az a hang, mely a hiányból fakad; a nem-nyelv, mely csak magáról beszél; amelyre a nyelv válaszol és amelyben a nyelv megszületik. Ennek a tanúsítatlannak a természetét és nem-nyelvét kell tehát megvizsgálnunk.

1.15

Hurbinek nem tud tanúságot tenni, mivel nincs nyelve (az általa kiejtett szó csak egy bizonytalan és jelentésétől megfosztott hang: mass-klo vagy matisklo). És mégis, ő „tanúskodik a szavaim által” (Levi). De a túlélő sem tud teljes értékű tanúságot tenni, kimondani a saját hiányát. Ami annyit jelent, hogy a tanúságtételben a tanúskodás kétféle lehetetlensége találkozik; vagyis a nyelvnek ahhoz, hogy tanúskodni tudjon, helyet kell adnia egy nem-nyelvnek, be kell mutatnia a tanúságtétel lehetetlenségét. A tanúságtétel nyelve már nem bír jelentéssel, de nem-jelentése által továbblép a nyelvnélküliséghez, hogy itt egy másfajta jelentéstelenségre tegyen szert: mely a teljes értékű tanú, aki nyilvánvalóan nem képes tanúskodni. A tanúságtételhez ugyanis nem elegendő elvinni a nyelvet a saját nem-értelméig, a betűk puszta kimondhatatlanságáig (m-a-s-s-k-l-o, m-a-t-i-s-k-l-o); de az is szükséges, hogy ez az értelmétől megfosztott hang valaminek vagy valakinek a hangja legyen, aki – teljesen más okok miatt – nem tud tanúskodni. Vagyis a tanúságtétel lehetetlensége, az a „hiány”, amely az emberi nyelv konstitutív része, összeomlik azért, hogy a tanúságtétel egy másfajta lehetetlenségének biztosítson helyet: annak a számára, akinek nincs nyelve.

Az a nyom, melyet a nyelv egy tanúsítatlan átiratának vél, nem az ő beszéde. Ez annak nyelvnek a beszéde, mely akkor születik meg, amikor a nyelv már nincs a kezdeteknél, elszakad onnan, azon egyszerű okból, hogy tanúskodhasson. „Nem ő volt a fény, hanem azért jött, hogy tanúságot tegyen a fényről.”

Darida Veronika fordítása

támogatás