Ahol hiányoznak a holokausztmúzeumok

Korántsem Magyarország az egyetlen ország, ahol a nacionalista politikai elit nem tud megbirkózni a Holokauszt emlékével. Románia, Ukrajna, Litvánia e téren talán még rosszabb helyzetben vannak, mint Magyarország, mert ezekben az országokban egyáltalán nincs állami Holokauszt múzeum.

A litván fővárosban található – korábbi nevén – Népirtások Áldozatainak Múzeuma alig tesz említést arról, hogy az ország szinte teljes zsidó lakosságát a nácik és helyi cinkosaik gyilkolták meg; inkább a szovjet uralom visszaéléseire helyezi a hangsúlyt.

Kaunasban, Litvánia második legnagyobb városában egy másik „múzeum” fesztiválokat és nyári táborokat tart a valaha zsidók számára létesített koncentrációs tábor, az úgynevezett Hetedik erőd területén úgy, hogy az áldozatokra semmi nem emlékeztet.

Az ukrajnai Dnyipro [ismertebb orosz nevén Dnyepropetrovszk – a ford.] „Tkuma” elnevezésű holokausztmúzeumában vitatott kiállítás mutatja be a szovjet politikával együttműködő zsidóságot, s azt a tömeges éhhalált – a holodomort –, amely ennek eredményeként még a náci „végső megoldás” beindítása előtt egy teljes évtizeddel bekövetkezett.

Ukrajnában pedig, ahol a nácik és kiszolgálóik több mint 1,5 millió zsidó meggyilkolását szervezték meg, egyáltalán nem létezik országos holokausztmúzeum. A belharcok és a történelemről, bűnrészességről folytatott viták lehetetlenné tették ilyen intézmény felállítását. Ugyanez a helyzet Romániában.

Mindez csupán néhány példa arra az általánosabb, trendszerű kelet-európai jelenségre, hogy a holokauszttal kapcsolatos széles körű tájékoztatást célul tűző kezdeményezéseket végül visszájukra fordítják, vagy éppen teljesen elhagyják. A megemlékezéseket szervező helyi aktivisták szerint ezért több tényező változó keveréke okolható, köztük a nacionalista revizionizmus, az antiszemitizmus, a források hiánya, valamint személyi ellentétek és hozzá nem értés.

A felsorolt elemek mindegyike tetten is érhető jelenleg a romániai – még nem létező – Nemzeti Zsidó Történeti és Holokausztmúzeum esetében, valamint a Magyarországon már felépült, de öt éve zárva tartó budapesti Sorsok Háza elhúzódó történetében.

Bukarestben egy nagylelkű városi kezdeményezéssel kapcsolatos nézeteltérések vezettek oda, hogy a 2016-os terv mára megfeneklett: Aurelian Badulescu alpolgármester odáig ment, hogy a Hitlerrel kollaboráló vezető, Ion Antonescu mellszobrának felállítását is kilátásba helyezte, amivel közvélekedés szerint a helyi zsidóságot kívánta provokálni.

Az önkormányzatnak, amely a városközpont egyik volt pazar banképületét jelölte ki a projekt helyszínéül, nem sikerült megszereznie erre a jóváhagyást – a terv ellenzői a külvárosba költöztették volna a múzeumot. Badulescu az után jelentette be szoborállítási tervét, hogy két csoport is — a létesítmény üzemeltetésével kormányzati részről megbízott Elie Wiesel Nemzeti Intézet a Romániai Holokauszt Tanulmányozására, illetve az antiszemita jelenségeket figyelő MCA Romania — tiltakozását fejezte ki az áthelyezéssel kapcsolatban.

Az alpolgármester emellett levelet is írt az MCA vezetőjének, a bukaresti születésű, romániai zsidó állampolgár Maximilian Marco Katznak, azt üzenve: „menjen vissza oda, ahonnan jött”. A bukaresti múzeum jövője tehát pillanatnyilag bizonytalan.

Eközben pedig Budapesten a Sorsok Háza – amelyet a zsidók halálba küldésére felhasznált egykori vasútállomás épületében alakítottak ki – immár öt éve üresen áll, mivel vita bontakozott ki a zsidó hitközségeket összefogó Mazsihisz és a kormány között. A vita lényege annak a Schmidt Máriának a kinevezése volt az intézmény élére, aki történészként a szovjet fennhatóság rémtetteihez hasonlította a holokausztot, ezzel kisebbítve annak súlyát.

A patthelyzet feloldása érdekében a kormány idén a Chabad mozgalomhoz kötődő EMIH-et bízta meg az intézmény irányításával, az EMIH pedig egyértelművé tette, hogy Schmidt Mária a továbbiakban nem vesz részt a projektben. Ennek ellenére a zsidó közösségek közötti belharcok továbbra is hátráltatják az előrehaladást – ráadásul olyan országban, amelynek jobboldali kormánya a kritikusok szerint igyekszik tisztára mosni a vészkorszak kollaboráns magatartását.

2004-ben kormányzati támogatással ugyan megnyílt Budapesten, a Páva utcában a Holokauszt Emlékközpont, ám – ahogy azt Laczó Ferenc történész kifejtette 2016-os tanulmányában – a belső ellentétek, a leépítések és a látogatószám csökkenése miatt kétségek merültek fel hosszú távú fenntarthatóságával kapcsolatban.

Hasonló közösségen belüli rivalizálások jellemezték az ukrán főváros, Kijev holokausztmúzeumának megépítése körüli végeláthatatlannak tűnő erőfeszítéseket. Ennek története 2001-ig nyúlik vissza, és mind a mai napig tart.

Dovid Katz amerikai születésű, de Vilniusban élő jiddistudós szerint – aki 2016-ban átfogó tanulmányt tett közzé a témában – a holokauszt kelet-európai emlékezetét körülvevő funkciózavarok gyökere a törekvés a vészkorszakbeli bűnrészesség kisebbítésére.

Mint írja, „a törekvés a nácik és a szovjetek által elkövetett bűnök egy szintre hozására egy átfogó erőfeszítés része, amellyel a »közbülső országokat« (azaz a kelet-európaiakat) igyekeznek tisztára mosni a háború alatti kollaboráció történelmi valóságától”.

Kelet-Európa múzeumaiban ez a törekvés részben úgy valósul meg, hogy bizonyos információkat egyszerűen elhagynak. A Vilnius melletti Ukmergė városi múzeumában például híven bemutatják azt, hogy zsidók ezreit mészárolták le – de egyetlenegyszer sem említik meg, hogy kik az elkövetők. (A nácikkal együttműködő helyi lakosok voltak.)

Ennél kifinomultabb technika Katz szerint az általa „kettős holokauszt”-nak nevezett elmélet, amely egybefogja a holokausztot a szovjet megszállással, gyakran utóbbi keretébe ágyazva az előbbit – ahogy az a vilniusi népirtási múzeumban történik.

2011-ben az intézmény igazgatói egy kis plakettet helyeztek el az épület pincéjében, megemlékezve a zsidók meggyilkolásáról – miután éveken át panaszolták, hogy a múzeum a zsidók sorsáról megfeledkezett. Ezzel együtt a múzeum egésze továbbra is a szovjet uralomról szól, amivel Litvánia az egyetlen ország a világon, amely a szovjet megszállást a genocídium egyik formájaként tartja számon. (Az intézmény tavaly – némi ellenállást legyőzve – a Megszállások és Szabadságharcok Múzeuma nevet vette fel, de weboldalának címében továbbra is a „népirtás” szó szerepel.)

A „kettős népirtás” erőltetése abban a Kelet-Európában elterjedt felfogásban gyökerezik, hogy a holokauszt során a zsidók ellen irányuló ellenségességről maguk a zsidók tehetnek. E felfogás hívei szerint a zsidók voltaképpen előfutárai voltak a kommunisták által Kelet-Európában elkövetett kegyetlenkedéseknek, mielőtt a nácik elfoglalták a Szovjetuniótól ezeket a területeket.

Bayer Zsolt, a Magyarországon kormányon lévő Fidesz egyik alapító tagja ezt a gondolatot markánsan fogalmazta meg egy 2016-es publicisztikájában, a zsidók kommunista szerepvállalásával igazolva a holokausztot.

„Vajon miért csodálkozunk azon, hogy az egyszerű parasztember, akinek meghatározó élménye volt, amikor a »zsidók« betörtek a falujába, és agyonverték vagy lámpavasra húzták a papját, a bírót, és mindenkit, aki nem tetszett nekik, akit a »zsidók« azzal fenyegettek, hogy a templomából mozit csinálnak, nos, miért tartjuk megdöbbentőnek, ha ez a parasztember húsz évvel később »részvéttelenül« nézte, ahogy a csendőrök elhurcolják falujából a zsidókat?” – tette fel a kérdést.

A helybeliek és a nácik közötti kollaboráció Nyugat-Európában sem volt ismeretlen. Azonban a kontinensnek ez a része felszabadult a II. világháború után, és Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, valamint más nyugati országokban megkezdődött az elszámoltatás hosszú és máig tartó folyamata.

Kelet-Európa viszont olyan brutális és antiszemita rezsim uralma alá került, amely saját érdekeinek megfelelően csak „szovjet állampolgárok”-ként engedélyezte az emlékezést a holokauszt áldozataira, ahogy ezt Felicia Waldman – a zsidó tanulmányok és a holokausztoktatás szakértője a Bukaresti Egyetemen – megjegyezte a Jewish Telegraphic Agencynek adott interjúban.

Emiatt „csak az utóbbi húsz évben álltak elő olyan kutatók Kelet-Európában, akik szakértőivé váltak a holokauszt témájának”, mondta, ráadásul „a kommunista rezsim öröksége sok ember számára megnehezíti a történtek elismerését, mivel saját nemzetük szerepét nem elkövetőként, hanem áldozatként értelmezik.”

És természetesen a vészkorszakbeli bűnrészesség tagadása egyben „nemzeti büszkeségi” kérdés is. Kelet-Európa nagy részén, de különösen Ukrajnában és Litvániában azokat a kollaboránsokat, akik felelősek voltak a zsidók megöléséért a nácik oldalán folytatott harcban, a Szovjetunió elleni küzdelem nemzeti hőseiként ünneplik.

A bűnrészesség keserű pirulájának megédesítésében az egyik eszköz az embermentők szerepének túlhangsúlyozása. Az utóbbi években számos rájuk emlékező múzeum jött létre olyan országokban, ahol a lakosság jelentős része együttműködött a nácikkal.

Lettországban például 2013-ban nyílt meg a rigai Žanis Lipke Emlékmúzeum, Litvániában pedig, ahol több ezer zsidót öltek meg a helyiek. A Vilnius melletti ponaryi mészárlás helyszínén érdekes módon egy japán diplomata, Csiune Szugihara emlékét idézik fel, aki Kaunasban dolgozott, és főként lengyel zsidókat mentett.

Márciusban a litván Vilnai Gáon Állami Zsidó Múzeum mobil kiállítást készített azon litvánok emlékére, akiknek Izrael Állama a Világ Igaza kitüntetést adományozta, amiért életük kockáztatásával zsidókat mentettek meg.

Lengyelországban 2016-ban – a vészkorszakbeli lengyel bűnrészesség kérdése körül egyre éleződő nemzetközi viták közepette – ugyancsak múzeum nyílt az embermentőkről. És hasonlót terveznek Auschwitzba is. A lengyel tisztviselők szerint mintegy 70 ezer „világ igaza” volt Lengyelországban, ám az izraeli Jad Vasem holokausztmúzeum közülük nem egészen 7 ezret ismert el.

„Elismerni az embermentők példáját a kelet-európai múzeumokban, önmagában méltó cél”, vélekedik Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ kelet-európai ügyekért felelős igazgatója. „Azonban – teszi hozzá – nem úgy, hogy ez a náci bűnökben való helyi bűnrészesség elismerése helyett történik. Ez nagyon fájó hiány ma a posztkommunista országokban.”

Jewish Telegraphic Agency, Cnaan Liphshiz cikkét Kalcsics Ildikó fordította