„A történelemből tanulni, bármennyire hasznos volna is, nem tudunk”

Interjú Komoróczy Gézával

Professzor Úr évtizedeken át vizsgálta az ókori civilizációk felemelkedését és bukását, valamint a zsidóság túlélési stratégiáit. Lát-e olyan történelmi párhuzamot a mai, globálisan bizonytalan világunkban, amely iránymutatást vagy éppen figyelmeztetést adhat a jelen emberének?

A történelemből tanulni, bármennyire hasznos volna is, nem tudunk. Elemezhetjük – forrásaink leírása alapján – a helyzeteket, mérlegelhetjük a döntést, de hogy akkor éppen egy másik döntés kedvezőbb változást eredményezett volna, azt nem láthatjuk. Arnold J. Toynbee híres tanulmánya szerint („If Alexander the Great Had Lived On” / „Mi lett volna, ha Nagy Sándor tovább él?”, 1969) Alexandrosz hypothetikus halálakor (i. e. 287) birodalma egészen Kínáig terjed, Alexandria a központja, görög a nyelve, a sémi nyelvű népcsoportok (arámiak, föníciaiak, zsidók stb.) elterjednek az egész birodalomban, a hatalom nem üldözi őket, ezért nem támadnak messiasnisztikus várakozások, és így nem alakul ki a kereszténység és az iszlám.
Az ókori Dél-Mezopotámiában az öntözéses mezőgazdaság következménye egy idő után, nem megfelelő szabályozás mellett, a talaj elszikesedése volt. A csatornarendszert azért tartották fenn és bővítették, hogy gabonát termesszenek. A szikesedés okát felismerhették volna, mert búza helyett idővel már csak a szikes talajt jobban bíró árpa termett meg földjeiken. Ahol egykor sumer városok álltak, ma homoksivatag vagy mocsár van. A régiekhez képest ma sokkal tisztábban látjuk, hogy társadalmaink és civilizációnk fennmaradásának feltétele, hogy a növekvő igények, a túlnépesedés, a technikai fejlődés, a háborúk ne emésszék fel az emberi lét természeti erőforrásait, a természetet. A globális bizonytalanság ma a Föld bioszférájának egyensúlyzavara.

Öröktől való népek nincsenek, a népeket nem az „ősök” teszik, különböző, egymás mellé kerülő, együttélő családi csoportokból alakulnak ki. Anthropológiai értelemben minden nép változik. A zsidóság (Izrael) ethnogenezise az i. e. második évezred középső harmadában ment végbe Dél-Kanaánban, az ott élő letelepült, földművelő lakosság és az oda Szíria, a Holt-tenger déli-délkeleti térsége, a Szinaj felől bevándorló beduin állattartó csoportokból. Nyelvük csak kevéssé különbözik a környező népcsoportok nyelvétől, nevüket az ékírásos és egyiptomi szövegekben emlegetett habirukról kapták, nép és nyelv neve egyaránt héber. Először Merenptah fáraó felirata említi őket i. e. 1208-ban, azzal a formulával, hogy „Izrael elpusztult, nincsen magja”. A zsidó nép azóta is folyamatosan alakul, átélte történelmét, és a demográfusok ma bizakodnak. A kiváló Sergio Della Pergola professzor e tárgyú cikkét épp most (2026. okt.) közölte a Szombat.

Hogyan látja a világ, az európai és benne a kelet-közép-európai zsidó identitás jövőjét korunkban, amikor a hagyományos közösségi keretek átalakulnak,  a világ politikai feszültségei erősödnek, és  milliók körében újra fellángol az antiszemitizmus?

A zsidó világ két és fél évezred alatt a diaszporát jelentette. A zsidóság mindenütt, ahol megtelepedett, akármennyire zárt vagy marginalizált kisebbség volt is, valamelyest szükségképpen alkalmazkodott a környező közeghez (ország, többségi lakosság) nyelvhasználatban, gazdasági tevékenységben, bizonyos szokásokban. Csak példaképpen említem a zsidó vallásjog rendszerét, ennek gyökerei a római jogba nyúlnak vissza. Az asszimilációs törvények lehetővé tették azt is, hogy betagolódjék tágabb környezetének társadalmi rétegződésébe, vagy saját társadalmában ehhez hasonló rétegződést alakítson ki. Olyan foglalkozási terekben kerestek megélhetést, amelyeket a többségi lakosság üresen hagyott (kereskedelem stb.). A 19. században több zsidó mesterember vagy kiskereskedő volt, mint bankár vagy gyártulajdonos. A hószed és a rebe között nagyobb különbség volt vagyonban és a közösség befolyásolásában (hatalomban), mint a paraszt és a nemesi földesúr között.
Izrael Állam megalakulásával a zsidóság helyzete az egész világban gyökeresen megváltozott. 1948 óta a zsidó világ szerkezete a szétszóródott diaszpora (diaszporák) alkalmi érintkezése helyett most már elliptikus. Feszes szerkezet, két középponttal. Döntő módon határozza meg, hogy van Izrael, és van a diaszporákban élő zsidóság. És ennek a kettőnek a kölcsönös kapcsolata, viszonya.

Az antiszemitizmusnak a 20. század nagyobb részében a cionizmus-ellenesség volt az átcsomagolt formája (ezt az ideológiát hirdette a Szovjetunió), ma az Izrael-ellenesség, néhány év óta pedig a gázai terrorista Hamasz támogatása, illetve a Hamasz hatalma alatt álló palesztin-arabok melletti tüntető kiállás.
Továbbá, napjainkban, egy alapvetően szekuláris világban a zsidó élettel való személyes azonosulás lehetősége összehasonlíthatatlanul tágabb, mint valaha a történelemben. Túl a vallásos (rituális) zsidó élet számos, önmagában is igen sokféle formáin. Emlékek, szülők, felmenő rokonok történetei. Rokoni kapcsolatok szerte a világban. Kölcsönös elfogadás vegyesházasságban (!). Betérés. Szekuláris zsidóság. Nemzeti zsidóság más nemzetek kereteiben. Zsidó jobb- és baloldali politikai orientáció a politikai életben. Különböző zsidó kulturális hagyományok. A zsidó származás eltitkolása vagy élénk tagadása. Átélése a nem eredendően saját-zsidó értékrendnek. Szolidaritás Izraellel. A zsidó történelem elevenen tartása, akár másképpen is, mint a közösségi rítusokban (széder, szukkot, hanukka), és persze, a kritikai történetírásban. A zsidó világot ez a sokféleség tartja fenn.

Gyakori vélemény a közgondolkodásban, hogy Magyarország állandóan utat tévesztett a történelemben. Ön szerint mennyire történelmi „szükségszerűség” ez, ha egyáltalán igaz? Mit példáznak, mit tanítanak erről az Ön által kutatott évezredek, az ókori civilizációk és a zsidó történelem fordulópontjai?

A „valahol utat vesztettünk” kifejezést Ady írta le versben („Fáradtan biztatjuk egymást”, 1913. nov., kötetben: A halottak élén, 1918, „Az eltévedt lovas” ciklusban). Adytól vette át Szekfü Gyula, gondolkodásának fordulatát bejelentő cikksorozat (Magyar Nemzet, 1943. nov. – 1944. febr.) és későbbi könyvfejezet (Forradalom után, 1947) címeként. A dátumok a magyar történelem válságos időszakát jelzik. Szekfü külön hivatkozás nélkül is a második világháború árnyékában, a keleti frontról jövő hírek tudatában elemezte a 19. századi (nemesi) liberalizmus (Eötvös József, Szalay László) politikai és államszervezési eszméit s ezek kiüresedését a két világháború közötti időkre. Most már nem a zsidóság társadalmi térnyerése foglalkoztatta, hanem az uralkodó osztályok társadalompolitikájának hibái és a politikai vezető réteg végzetes orientációs döntése. Amikor a cikk utolsó részei megjelentek, már megtörtént a sztálingrádi csata.
Az emberi történelem nem valamely meghatározott cél felé halad, az üdvtörténet Szt. Ágoston-i (De civitate Dei) és marxista formájában (a társadalmi formációk elmélete, végső céllal a kommunizmusban) egyformán hamis. Egyenes út nincs a történelemben. A történeti döntés problémamegoldás, és így a változás mindig csak aszimmetrikus lehet, egy megoldás más ponton vet fel problémákat.

Hogyan választanak a társadalmak és az országok vezetőket, és az egyéni karakterük, döntéseik mitől válhatnak sorsfordítóvá, meghatározóvá egy ország – vagy akár az egész világ – számára? Mit üzen a múlt a jelennek a karizmatikus vagy éppen autokratikus vezetők felemelkedéséről és felelősségéről?”

Emberek nagyobb csoportja a szerepeket kijelölő, időről időre átalakítható struktúra és ellenőrizhető vezetés nélkül csőcselékké vagy diktatúrává válik. Jól látható ez William Golding egy fiktív őstársadalom eltorzulását ábrázoló regényében (Lord of the Flies, 1954; magyarul, Déry Tibor fordításában, A legyek ura, 1963). A hagyományos társadalmak a családszervezet modelljei szerint épülnek fel (tágabb értelemben ide értendő a klientúra is). Arisztotelész szerint a társadalomszerveződés létrehozó (fenntartó) elve a vezetők (uralkodó, törvényhozó) és a vezetettek átellenes helyzete. A vezetés mátrixa nála három típust tartalmaz, mindhármat jó és rossz változatban: a vezető lehet egyetlen személy (királyság – zsarnokság), néhány személy (arisztokrácia – oligarchia) vagy sok személy (politeia, alkotmányos uralom – demokrácia). Amit ma demokráciának tekintünk, azt ő a politeia szóval alkotmányos uralomnak nevezi, és sokkal több, mint a választási demokrácia. Lényegét a hatalom megosztása adja. Ez a normatívnak tekintett társadalmi modell elválasztja egymástól a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat, ezek korlátozzák egymást, és a korlátaik áttörhetetlenek. Az úgynevezett karizmatikus vezető áttörheti, történelmi példák szerint áttöri ezt a rendszert.

Az Ön életműve hatalmas és sokrétű az asszirirológiától a modern zsidó történelemig. Ha ki kellene választania a legfontosabb gondolatát az utókor számára, mi lenne az?

Ha írunk, nem az utókornak írunk, hanem a jelennek. Az utókor maga dönti el, mit vesz elő, mi kell neki abból, ami az egykori jelennek írt szövegekből esetleg megmarad. A 20. század elővette a Gilgames-eposzt, amely az emberi lét alapkérdéseit feszegeti öt- vagy négyezer év távlatában. Harmadfél évezred óta minden kor a maga igazát olvassa ki, véli kiolvasni a Bibliából.
Azt gondolom, a jelennek szólt egy előadásom 1989-ben Pesten az Ókortudományi Társaságban és Jeruzsálemben a Zsidó Tudományok Világkongresszusán, s megjelent először a Holmiban (1990), majd hasonló című könyvemben (1992): „Bezárkózás a nemzeti hagyományba”. Tárgya Illés próféta és Izrael politikája az i. e. 9. században. Történeti elemzése nyilván vitatható, vitatták is, például barátom, a zsidó hagyományt nálam bizonyára mélyebben értő és átélő Tatár György (cikke: „Az Illés szekerén”, először a BUKSz-ban, 1994, majd A nagyon távoli város c. kötetében, 2003). Élijáhu ha-navi a zsidó hagyomány egyik kulcsfigurája. Az én cikkem, címével is hangsúlyozottan, arról szól, hogy az idegenség kategorikus elutasítása leszűkíti egy társadalom kapcsolati lehetőségeit. Az az Izrael benne élt a nemzetközi világban, diplomáciai és kulturális kapcsolatokat tartott fenn a föníciai városokkal (dinasztikus házasság, a föníciai Baál ún. „tisztelete”, valójában inkább csak kultuszának tudomásul vétele). Izrael, a Föníciával szomszédos északi állam vallása a jahvizmus volt. Abban az időben még nem beszélhetünk Jahve kizárólagos tiszteletéről. Nem lehet más, mint polemikus legenda a Királyok könyvében az Illés és a Baál-papok vetélkedése után a négyszázötven Baál-pap megölése sem (18,40). Meggyőződésem szerint ma a legveszélyesebb eszme a bezárkózás a nemzeti hagyományba, a kulturális nacionalizmus, ez az első lépés az ethnikai nacionalizmus, az esszencionalista nép- vagy nemzetfogalom felé. A mi közelmúltunkban, három, három és fél évtizeden át ez volt hivatalos politika, de előtörténete sokkal hosszabb, és átitatta a közgondolkodást is.

A társadalmi kérdésekre mindig  aktívan reagáló tudósként  mit gondol az értelmiség felelősségéről digitális, információval telített világunkban és mit gondol a mesterséges intelligenciáról?

Már említett könyvem alcíme, egy 1982-ben tartott előadásom címe alapján, ez volt: Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. A régiségre szűkítés nem menlevél akart lenni az előadáshoz és a cikkhez, mely utóbbi a Medvetáncban jelent meg először (1985/86): elég nyíltan beszéltem. Értelmiség önmagában nincs, az értelmiségi lét a társadalmi munkamegosztás egyik, lazán körülhatárolható pozíciója. Minden értelmiségi szereppel együtt jár a másokénál nagyobb felelősség, mert mások ügyeire, életvitelére, életére van befolyással, gondoljunk a mérnökökre, az orvosokra, a bírókra. Van olyan értelmiségi létforma is, amely a szolgálati viszonyokon kívül helyezi el magát. Klasszikus példái a bibliai próféták. Jeremiás-cikkem alcímét idézem: „Kritikai értelmiség az ókori Keleten a nemzeti és birodalmi politika erőterében” (Valóság, 1985, és az említett kötetben, 1992). Mindegy, hogy valóban az ő szavuk-e minden szó, amely a próféták neve alatt álló könyvekben van (biztosan nem az), de a hang, a szerep storyja az övék, Hósea, Ámosz, Jeremiás, a hatalmas irodalmi konglomerátum Jesaia egy része nem „prófécia”, még ha a bekövetkezendő helyzetekről beszél is: ők a társadalom, a vezető réteg, a király kritikusai, támadó kritikusok voltak. Az értelmiségi lét esszenciája a hatalom bírálata. kritikája.

Említette, hogy a Szombat folyóiratot papíron és online is olvassa. Hogyan látja a nyomtatott szó, a mély elemzések esélyeit a gyors, online tartalomfogyasztással szemben?

A Szombat Online is cikkeket közöl. Egy gondolatot, a mondanivalót, meg kell fogalmazni. Élőszóban is mondatokban beszélünk, legyenek rövidek vagy hosszúak, de a mondatoknak van végük. Cikkeket mindig szívesen olvasok, podcastokat, online beszélgetéseket nem. Az online vagy betűkbe foglalt szófolyam engem nem köt le.

Jelenlegi körülményei között mi adja Önnek a legnagyobb szellemi örömöt vagy megnyugvást a mindennapokban?

Az olvasás: a könyv, papíron, nyomtatva, fűzve vagy kötve.