A terror relativizálása – avagy kikandikál a sok régi antiszemita toposz, az áldozathibáztatás

Hanti Vilmos, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének elnöke tegnap állásfoglalást tett közzé, melyben október 7-e kapcsán emlékezik, elemez, véleményt alkot. Írása több ponton téves, elnagyolt, talán még a tendenciózus kifejezés sem áll távol a valóságtól.

A szerző láthatóan törekszik a morális szimmetria megőrzésére, bemutatására. Ebbéli igyekezetében azonban elfeledkezik arról, hogy történelmi eseményeket idéz és elemez, s a történelem során a morális egyensúly a legritkább esetekben sem manifesztálódott. Hitelességét épp ezen erőltetett szimmetria kérdőjelezi meg.

Október 7. napján megemlékezik az áldozatokról, nagyon helyesen. Ám nem elégszik meg ennyivel, politikai manifesztumot tesz közzé, s ezzel az emlékezést, a manifesztum megszületésének történelmi eseményét zárójelbe teszi. Olyan ez, mintha mondjuk a mohácsi vész évfordulóján nem a magyarság számára tragikus végű csatát emlegetné, hanem mellé tenné az Oszmán Birodalom egyéb fegyveres konfliktusait és politikai tevékenységét is.

„Szolidaritásunk hitelességét a tények pontos bemutatása, az emberi jogok következetes képviselete és a békés rendezés iránti elkötelezettség adja.”, írja Hanti Vilmos. Tényeket azonban, még egyetlen egyet sem mutat be, adatokat nem közöl, viszont szóbeszédet és konteókat emel a hitelesség szintjére. „Többen joggal hangsúlyozzák…”, „vannak, akik…”- típusú sejtetéssel írja le, hogy írása bár a hitelesség látszatát kelti, de valójában meg nem erősített híresztelések mentén végigvonuló logikával dolgozik.

„…a konfliktus nem október 7-n kezdődött…”, áll a szövegben. A Hamasz által kirobbantott háború, a valóban vétlen civilek elleni tömegmészárlás, a bulizó fiatalok bestiális meggyilkolása, csecsemők élve elégetése máris igazolást nyer a szövegben, hiszen a követő mondat igyekszik mintegy történelmi kontextust adni, s így igazolni az igazolhatatlant.

„Egyértelműen elítélem a Hamász és más fegyveres csoportok ilyen cselekményeit, köztük a 2023. október 7-i terrortámadás során elkövetett bűnöket.”, írja Hanti, s e relativizáló mondattal az októberi támadás megrendítő és kegyetlen unikalitását egy szintre emeli (süllyeszti) mondjuk a Gus Ecjon-ban 2015-ben elkövetett késes merénylettel, vagy bármely öngyilkos merénylettel, amelyet az elmúlt évtizedekben elkövettek.

„A mulasztás, a figyelmeztetések figyelmen kívül hagyása és a szándékos közreműködés azonban különböző állítások, amelyek eltérő bizonyítást igényelnek. Súlyos vádakat csak ellenőrizhető bizonyítékok alapján szabad megfogalmazni…”, mondja a sejtetve megfogalmazott vádak után. Könnyedén felemlegeti a halálos következményekkel járó vélt negligációkat éppúgy, mint a hasonlóképpen vélelmezett hazaárulást, majd nagylelkűen megengedi, hogy csak bizonyítás után lehessen ezeket vádként kezelni.

„Többen a háború gazdasági hátterét, a fegyverkezésből és az újjáépítésből várható nyereséget emelik ki. Ezeket az érdekeket vizsgálni kell…”. Nos, nem kell. Ez az állítás korrelál a vagyon megszerzéséért mindenre képes zsidó antiszemita sztereotípiájával, megerősíti a gazdasági hatalom birtokosaként csak és kizárólag Mammont imádó zsidó stürmeri képét.

Írásának egyik legszebb, ugyanakkor az egész cikknek ellentmondó bekezdése ez:

„Az áldozatok számáról és a pusztítás mértékéről szóló beszámolókban nélkülözhetetlen a források, az időpontok és az adatok jelentésének pontos megjelölése. A dokumentált tényeket, a vizsgálati megállapításokat és a jogi döntéseket világosan el kell különíteni. A pontosság az áldozatok iránti tisztelet része, és erősíti a jogsértések elleni föllépést”. Úgy szól ugyanis a pusztításról, az ártatlan áldozatok számáról, az elűzetésről, hogy egyetlen hiteles forrást nem jelöl meg, egyetlen, valóban adekvát számot nem említ fel, dacára annak, hogy ennek szükségességét maga is elismeri.

„A konfliktus egészét azonban nem tartom megalapozottnak egyetlen gazdasági magyarázatra visszavezetni. A területi uralom, a nacionalizmus, a vallási szélsőségesség, a biztonságpolitikai döntések és a hatalom megőrzésének törekvése ugyancsak vizsgálatra szorul”. E szövegrész megint csak – ki nem mondva bár, de – Izraelt jelöli meg a konfliktus okozójaként, visszhangozva azt a hamis és elfogult narratívát, mely szerint a kolonialista, cionista, a terület vitathatatlanul legerősebb katonai hatalma akarja e pozícióit megőrizni, s ezen akarata robbantotta ki mindazon konfliktusokat, melyek sorozata Hanti előbbiekben ismertetett véleménye szerint az októberi gázai háború kirobbanásához vezetett.

„Érthető a csalódottság a nemzetközi intézmények korlátozott eredményessége miatt”. Valóban, főleg akkor, ha tudjuk, hogy Hamasz és társszervezetei milyen mélyen beépültek a különböző nemzetközi szervezetekbe, például az UNRWA-ba, de újságírókról is kiderült, hogy terroristák. Kiváló pozíció mind az UNRWA, mind a média, hogy a híreket és a tényeket elferdítve, kontraszelektáltan mutassák be, s így egy irányba befolyásolják az emberek gondolkodását.

Végezetül: „Olyan politikai rendezésre van szükség, amely véget vet a megszállásnak, biztosítja a palesztin nép önrendelkezését és független államiságát, valamint Izrael és a palesztin állam békés, biztonságos együttélését”. Hát igen. Hanti, akárcsak a világ jelentős része elfelejti azt az apró tényt, hogy a Gázai-övezet 2005 óta mentes az izraeli katonai és civil erőktől, olyannyira, hogy palesztin választásokat tartottak, melyet a Hamasz nyert meg, majd 2007-ben a Hamasz átvette Gáza uralmát a Fatahtól. Noha de jure ez valóban nem jelent államiságot, de hogy a gázaiaknak nem lenne önrendelkezésük, az nem mondható. Apropó, Hamasz. Hanti Vilmos, a MEASZ elnöke, miközben a megoldásra törekszik, elfelejtkezni látszik a legfontosabb tényekről: a Hamasz az ENSZ álláspontja szerint is terrorszervezet. Alapokmánya, mind az eredeti, mind a módosított, tagadja Izrael létezéshez való jogát, ősi és felújított antiszemita toposzokat tartalmaz. A béke elérésének első lépése lenne, a fegyveres, paramilitáris erők, terrorszervezetek lefegyverzése.  Ez a kis eszmefuttatás nem jelenik meg az írásban.

Talán a legsúlyosabban fájdalmas része az írásnak a megfogalmazás különbözősége. „A palesztinok szenvedése, otthonaik pusztulása és tömeges elűzetése súlyos erkölcsi és politikai felelősséget ró a nemzetközi közösségre. Az izraeli civilek elleni támadások, a túszul ejtett emberek és családjaik megpróbáltatásai ugyancsak határozott föllépést követelnek.” A palesztinok (egyébként kétségbe nem vont) szenvedéseit súlyos képekkel festi le, látjuk a romokat, halljuk a zokogás hangjait, felsejlik lelki szemeink előtt a menekülttábor nyomorúsága. Ugyanakkor az izraeli civileket megpróbáltatások érték. E szó hallatán nem jut eszünkbe a békésen táncoló fiatalok meggyilkolása, a csoportos nemi erőszak, a gyermekek meggyilkolása. Ezek nem érik el a szerző szerint a szenvedés kategóriáját.

Summa summarum: a politikai korrektségre kínosan ügyelni látszó írás mögül lépten-nyomon kikandikál a sok régi antiszemita toposz, az áldozathibáztatás klasszikus példája, s a terror relativizálása, mintha bármi is igazolhatná október 7-e borzalmait.