Október 7-e és a nyugati progresszív baloldal erkölcsi és intellektuális önfelszámolása

A keresztény bibliaszemlélet egyik legfontosabb értelmezési alakzata a tipológia. A keresztény felfogás szerint az Ószövetség (vagyis a Tanakh, azaz a Héber Biblia) személyei és eseményei typoi, előképek: jelentésük túlmutat önmagukon, és egy későbbi történésben válik láthatóvá az, amit előre jeleztek. Ádám Krisztus előképe, a körülmetélés a keresztségé, az Exodus a megváltásé; a keresztény hagyomány Izrael történetét újra és újra saját történetének előképeként olvasta. Az előkép különös természete, hogy amikor megtörténik, még nem feltétlenül tudjuk, minek az előképe. Jelentése csak később tárul fel. Attól tartok, 2023. október 7. is ilyen előkép. És éppen azok nem értik ezt, akiknek a leginkább érteniük kellene.

A nyugati progresszív baloldal egy része október 7. után olyan erkölcsi és intellektuális önfelszámolásba kezdett, amelynek groteszkségét csak súlyosbítja, hogy mindezt változatlanul a morális felsőbbrendűség tudatával teszi. Évtizedeken át tanította nekünk az áldozat feltétlen tiszteletét, a női test sérthetetlenségét, a nemi erőszak politikai relativizálhatatlanságát, a kisebbségi trauma komolyan vételét, a kollektív bűnösség elfogadhatatlanságát, a gyűlöletbeszéd és a dehumanizáció veszélyét. Megtanultuk tőle, hogy az áldozattól nem kérdezzük meg, mit tett azért, hogy áldozattá váljék. Hogy a megerőszakolt nőtől nem kérdezzük meg, milyen politikai konfliktus előzte meg megerőszakolását. Hogy egy meggyilkolt gyermek mögött nem keressük népe történelmi bűneit.

Aztán 2023. október 7-én kiderült, hogy ehhez a nagyszerű univerzalizmushoz tartozik egy apró betűs záradék: kivéve, ha az áldozat zsidó.

Ekkor egyszerre minden bonyolult lett. Egyszerre nélkülözhetetlenné vált a „kontextus”. A meggyilkolt civil mögött megjelent a „kolonizátor”, az elhurcolt ember mögött a „cionista”, a megerőszakolt nő mögött az izraeli állam, a lemészárolt család mögött 1948, 1967, a megszállás, Netanjahu és a Közel-Kelet teljes története. Mintha egy gyermek halálának erkölcsi megítéléséhez előbb el kellene olvasni néhány könyvtárnyi szakirodalmat. Mintha létezhetne olyan geopolitikai összefüggés, amelyben egy család elevenen való elégetése valamivel kevésbé egy család elevenen való elégetése. Mintha a nemi erőszak jelentése attól függne, milyen útlevél volt az áldozat zsebében.

Október 7. azonban még ennél is többet mutatott meg. Megmutatta, milyen gyorsan lehet a barbárságból divatot csinálni, ha megfelelő politikai esztétikát rendelünk hozzá. A mészárlás még szinte véget sem ért, amikor megkezdődött átnevezése. A terrorból „ellenállás”, a gyilkosból „szabadságharcos”, a tömeggyilkosságból „dekolonizáció” lett. A kefija divatjelvénnyé, a megfelelő jelszó társadalmi belépőkártyává, az október 7-ét mentegető szókészlet pedig egy bizonyos progresszív szubkultúrában a morális kifinomultság bizonyítékává vált. A gyilkosságot nem kellett nyíltan helyeselni; elegendő volt olyan hosszú történelmi magyarázatot fűzni hozzá, hogy közben elvesszen az, akit meggyilkoltak.

Ez az antiszemitizmus rendkívül korszerű formája. Nem beszél fajról, nem idézi a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit, és nem feltétlenül mondja ki, hogy gyűlöli a zsidókat. Emberi jogi nyelven beszél, posztkoloniális terminológiát használ, konferenciára jár, érzékenyítő tréningeket tart, és rendkívül jártas az identitások finom megkülönböztetésében. Csak éppen egyetlen identitással történik újra és újra valami különös: amikor az áldozat zsidó, az addig feltétlen erkölcsi parancsok feltételessé válnak. A nőnek hinni kell – kivéve ezt a nőt. A kisebbség félelmét tiszteletben kell tartani – kivéve ezt a kisebbséget. A kollektív bűnösség elfogadhatatlan – kivéve ezt a kollektívumot. A gyermek gyermek – egészen addig, amíg izraeli gyermek nem lesz belőle.

A régi antiszemitizmus legalább nem tett úgy, mintha univerzalista volna. A mai progresszív változat teljesítménye éppen az, hogy az egyetemes emberi jogok nyelvén képes megteremteni azt az egyetlen embert, akire az egyetemesség nem egészen vonatkozik.

És épp itt kezdődik október 7. valódi jelentése mint előkép.

Mert a progresszív világ azt hiszi, hogy október 7-én a zsidókról döntött. Arról, hogy velük szemben mit lehet megmagyarázni, relativizálni, kontextusba helyezni. Nem vette észre, hogy közben saját szótárát írta át. Azokat a szavakat tette feltételessé, amelyek az ő világát is védték: ártatlan, civil, nő, gyermek, test, szabadság, erőszak, gyilkosság, áldozat.

És aki átírja a szótárt, annak számolnia kell azzal, hogy mások is ezen a nyelven kezdenek majd beszélni. Adott esetben éppen ővele.

Ezért kellett volna október 7-én saját gyermekeiket felismerniük.

A Nova fesztiválon táncoló fiatalokban. A lányokban, akik zenét hallgattak, szerelmesek voltak, nevettek, táncoltak, úgy öltöztek, ahogy akartak, és természetesnek vették, hogy a testük az övék. A fiúkban és lányokban, akik modern, szekuláris világban nőttek fel, utaztak, tanultak, vitatkoztak, szerettek, és magától értetődőnek hitték, hogy másnap reggel is ugyanez a világ várja őket.

Kik voltak ezek az emberek kulturálisan?

Paradox módon sokkal közelebb álltak a mai párizsi, berlini, londoni vagy New York-i progresszív fiatalok világához, mint azokéhoz, akik rájuk támadtak. Miközben a párizsi, berlini, londoni, New York-i fiatalok a rátámadók világához kerültek közelebb, avagy egyenesen azonosultak azzal.

És ebben rejlik október 7. legsötétebb iróniája. Az a nyugati fiatal, aki romantikus képet fabrikál a Hamászról, aki a mészárlásra a „dekolonizáció” vagy az „ellenállás” szavát találja megfelelőnek, nem ismeri fel, hogy azon a hajnalon nem valamiféle számára idegen világot támadtak meg. Éppen azt az életformát támadták meg, amelyben ő maga él: a szabad testet, a szabad szerelmet, a nő autonómiáját, a vallástalanság lehetőségét, a zenét, a táncot, az önfeledtséget, azt a magától értetődő hitet, hogy az ember saját életének ura.

Október 7-én saját gyermekeiket kellett volna meglátniuk.

És azért előkép október 7., mert nem látták meg őket.

A saját lányukat abban a lányban, aki egy fesztiválra ment, és nem jutott haza. A saját fiukat abban a fiúban, aki hajnalban még táncolt, néhány órával később pedig az életéért futott. A saját családjukat abban a családban, amely bezárkózott egy biztonsági szobába. A saját világukat abban a világban, amelynek lakói azt hitték, hogy az életük, a testük és a szabadságuk olyan magától értetődő dolgok, amelyekhez senkinek nincs joga hozzányúlni.

Csakhogy a progresszív Nyugat egy része mindezt nem önmagaként látta. Zsidót látott. Izraelit. Cionistát. Kolonizátort. És ezzel elvégezte azt a gondolati műveletet, amely egyszer majd ellene is elvégezhető.

Ez az előkép lényege.

Nem az, hogy a történelem mechanikusan megismétli önmagát. Nem az, hogy holnap ugyanazok a fegyveresek ugyanúgy törnek be Berlin, London vagy Párizs házaiba. Az előkép nem fénykép a jövőről. Szerkezetet mutat.

Megmutatja, hogyan válik az ember előbb kategóriává, a kategória ellenséggé, az ellenség pedig olyan lénnyé, akivel szemben az addigi tilalmak már nem feltétlenül érvényesek.

És ezt a szerkezetet a progresszív Nyugat egy része október 7. után nem elutasította, hanem legitimálta.

Ma a szó: „kolonizátor”.

Holnap lehet: „hitetlen”. Vagy „dekadens”. Vagy „imperialista”. Vagy „feminista”. Vagy „homoszexuális”. Vagy egyszerűen: „nyugati”. A szó mellékes. A nyelvtant már elfogadták.

És amikor egyszer majd az ő lányuk kerül a mondat tárgyesetébe, talán hiába kiáltják, hogy a nő teste sérthetetlen. Hiszen ők maguk tanították meg, hogy megfelelő történelmi kontextusban ez a sérthetetlenség tárgyalható.

Amikor az ő fiuk lesz a „rossz oldalon” álló civil, hiába mondják, hogy civil embert nem lehet politikai cél érdekében meggyilkolni. Hiszen ők maguk magyarázták el, hogy a „civil” mögött lehet olyan kollektív identitás, amely a gyilkosságot legalábbis érthetővé teszi.

Amikor pedig egyszer az ő gyermeküket fosztják meg attól a védelemtől, amely minden gyermeket pusztán emberi mivoltánál fogva megillet, akkor talán megértik, mit tettek 2023. október 7. után. Mert amikor az izraeli gyermek meggyilkolásához vagy elrablásához történelmi magyarázatokat kerestek, valójában azt az elvet adták fel, hogy a gyermek ártatlansága minden politikai és kollektív hovatartozást megelőz. Ha ma elfogadhatóvá válik, hogy egy gyermek szenvedését népe, állama vagy szülei vélt bűneivel „kontextualizáljuk”, akkor holnap ugyanez a gondolati művelet az ő gyermekeikkel szemben is elvégezhető. És éppen ezért előkép október 7.: megmutatta, milyen könnyen fosztható meg egy gyermek a feltétlen ártatlanságától azzal, hogy előbb egy gyűlölt közösség tagjává, s csak azután gyermekévé tesszük. Akik ezt 2023. október 7. után elfogadták, nem vették észre, hogy nem csupán mások gyermekeiről mondtak ítéletet. A sajátjaik védelmére szolgáló erkölcsi határt is eltörölték.

Ezért október 7. előkép. Nem azért, mert valami homályos történelmi végzet közeledik feléjük, hanem mert ők maguk tették intellektuálisan elgondolhatóvá azt, amitől majd saját gyermekeiket szeretnék megvédeni. Ők maguk cserélték le a feltétlen tilalmak nyelvét a kontextus nyelvére. Ők maguk mutatták meg, hogyan lehet egy meggyilkolt emberből politikai kategóriát, egy megerőszakolt nőből geopolitikai problémát, egy elrabolt gyermekből pedig történelmi lábjegyzetet készíteni.

Lévinas szerint a Másik arca még minden politika előtt állít bennünket a legelemibb parancs elé: ne ölj. Nem azért, mert a Másiknak igaza van. Nem azért, mert ugyanazt gondolja a világról, amit mi. Nem azért, mert szeretjük. Azért, mert ember.

A progresszív világ egy része október 7-én ezt a pontot vesszővé változtatta. Ne ölj, de… És ezzel valójában nem a zsidókról mondott ki valamit. Saját magáról mondott le. Mert az erkölcsi tilalom, amely alól egyszer politikai alapon kivételt engedünk, többé nem feltétlen tilalom. És senki sem garantálja, hogy a következő kivételt mi fogjuk kijelölni.

Ezért olyan dermesztő október 7. tipológiája. Az előkép már előttünk van, csak azok nem ismerik fel, akikre vonatkozik. Ma még ők magyarázzák, miért volt mások gyermekeinek halála „bonyolult”. Ma még ők keresik a kontextust mások lányainak megerőszakolásához. Ma még ők teszik idézőjelbe mások áldozat voltát. És közben nem veszik észre, hogy minden egyes szóval saját jövőjük nyelvét írják.

Mert a következő mondatban már ők lehetnek a kolonizátorok. Ők a hitetlenek. Ők a dekadensek. Ők azok, akiknek az életformája sértő, a szabadsága tűrhetetlen, a teste bűnös, a gyermeke pedig többé nem egyszerűen gyermek, hanem egy gyűlölt világ gyermeke.

Akkor majd tiltakozni fognak. Azt mondják majd: de hiszen ez egy nő. De hiszen ez civil. De hiszen ez egy gyerek.

És valaki majd ugyanazzal a hideg intellektuális fölénnyel válaszol nekik, amellyel ők válaszoltak 2023. október 7. után: igen, de nézzük a kontextust.

Ezért előkép október 7.

A progresszív Nyugat azt hitte, mások gyermekeinek lemészárlását magyarázza. Nem vette észre, hogy közben megírja a szótárt, amellyel egyszer majd az övéikét fogják megmagyarázni.