A múltat végképp eltörölni…

Írta: Toronyi Zsuzsanna - Rovat: Politika, Történelem

Leltárkönyv és identitás

E dolgozatban arra keresem a választ, hogy a Kádár-korszak időszakában (1957–1989) hogyan lett a múzeum a szakmaiság látszatát keltve a közösségi emlékezet fenntartójából az emlékezet semlegesítésének vagy akár eltörlésének eszköze, az Állami Egyházügyi Hivatal által sugallt énképet helyezve a zsidó közösség kirakatába.

A Zsidó Múzeum állandó kiállítása, 1960. Bauer Sándor felvétele, Fortepan

Gyűjtemény és leltár

A budapesti zsidó múzeum igazi közösségi múzeum: 1909-es alapításától kezdve gyűjteménye magánszemélyek, családok és közösségek adományain keresztül alakul, így a bemutatott tárgyak, azok kiállítási és/vagy publikációkban megjelenő interpretációja meglehetősen hiteles lenyomatát adja a múzeumot létrehozó és fenntartó közösség folyamatosan változó történelemszemléletének, identitásának. Az ajándékozók kiléte sokféle okból fontos egy múzeumi gyűjtemény szempontjából, hiszen a múzeum által közvetített képet a tárgyak – ez esetben tehát az adományok – összessége határozza meg. (…)

1956 után

1957–ben a MIOK és a Budapesti Izraelita Hitközség (BIH) korábbi elnökét, Heves Lajost – utódjának, a hétköznapokban Heves barátjaként viselkedő Sós Endrének javaslatára[1] – a Művelődési Minisztérium Egyházügyi Hivatala[2] megpróbálta „beszervezni”. Mivel ez nem járt sikerrel, Heves helyébe Sós Endrét nevezték ki a MIOK és a BIH elnökévé.[3] Ebben az időszakban teljes volt az állami ellenőrzés, a hitközség vezető funkcionáriusainak kinevezéséhez a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának előzetes hozzájárulása volt szükséges. Az 1956 előtti letartóztatásokkal, perekkel gyakorolt terror helyébe a bürokratikus kontroll lépett.[4] Sós Endre feladata ebben a helyzetben a hitközségi élet csendes felszámolása lett, amihez néhány kirakatintézmény (Országos Rabbiképző Intézet, Zsidó Gimnázium, Zsidó Múzeum) biztosította a látszatot. Ezek vezetőire ilyen körülmények között óriási nyomás nehezedett, a szinte lehetetlen körülmények között rendkívül nehéz volt megőrizni intézményeik működésének szakmai tartalmát.[5]

Grünvald Fülöp portréja az 1950-es Izraelita Országos Gyűlés tablóképéről, 1950. Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár

Koncepciós per Grünvald ellen

A Dohány utcai zsinagóga mellékszárnyában működő zsidó múzeum igazgatója, Grünvald Fülöp 1931 óta dolgozott itt, az 1950-es évektől mindössze két munkatárssal.[6]  „Harminc esztendőn át őre, majd igazgatója volt a Magyar Zsidó Múzeumnak; anyagának jórészét ő kutatta fel s gyűjtötte össze, a német megszállás idején ő mentette meg. A gyűjtemény minden darabját fejből ismerte. Élő katalógus volt”– írta róla szóló megemlékezésében Scheiber Sándor.[7]

Utólag nyilvánvalónak látszik, hogy a múzeumban 1931 óta dolgozó Grünvald Fülöp nem volt megfelelő ember arra, hogy a Kádár-korszak zsidópolitikája által előírt szerepfelfogásban irányítsa az intézményt.

Grünvald őszinte, gondolkodó elmeként nem először került szembe a hivatalos hitközségi politikával. 1944–ben fivérével, Jenővel együtt röplapokban hívta fel a figyelmet a deportálások valóságára és az ellenállás szükségességére. 1950–ben, az egyesítési kongresszus kapcsán összehívott múzeumi közgyűlésen az elvárt hurráoptimista szólamok helyett az alábbiakat mondta: „Mit lássunk a jelenségben? A maradék zsidóság erőinek integrálása megy végbe, mely új irányú fejlődés alapjává lehet, vagy talán csak visszavonulás a fellegvárosban, feladva a már tarthatatlan, beomlott bástyákat, és összeomló várfalak védelmét.”[8]

Grünvald elmozdítására 1962–ben látta elérkezettnek az időt a hitközség. Mondvacsinált okokra hivatkozva, három pontban foglalták össze eltávolításának okait: 1.) nem ment be nyitvatartási idő után egy házaspárnak személyesen megmutatni a múzeumot, 2.) a MIOK kihagyásával kapcsolatba lépett és meghívott egy jugoszláviai muzeológust, valamint 3.) engedélyezte Raj Ferenc rabbiszemináriumi hallgatónak, hogy egy amerikai zsidó újságírónőt (Trude Weiss-Rosmarint, a Jewish Spectator alapító főszerkesztőjét) elkísérje ebédelni.[9] Ezen okoknál fogva a múzeumban betöltött pozíciójának betöltésére alkalmatlannak ítélék, Sós Endre elnök és Péner Tibor főtitkár pedig 1962. július 24-én kelt levelében felmondta Grünvald Fülöp állását. Grünvald az Állami Egyházügyi Hivatalnak írt levelében pontosította a terhére rótt ügyekkel kapcsolatos tényállást, valamint bejelentette, hogy 75 évesen visszavonul a hitközségnél 1913 óta betöltött munkaviszonyából.[10] Ezt követően még másfél évet élt, 1964. január 3–án, dolgozószobájában hunyt el. Halálhírét világszerte közölték a magyar nyelvű zsidó lapok.[11] Helyére dr. Benoschofsky Ilona pszichológust nevezték ki, aki harminc éven keresztül, 1993–ig töltötte be a múzeum igazgatójának szerepkörét.

A felmondás oka nyilvánvaló, ürügyet is találtak hozzá, indokait azonban Grünvald múzeumi tevékenységével kellett igazolni. 1963 februárjában a hitközség számvevőszéke, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal kérésére a Művelődési Minisztérium Múzeumi Főosztálya vizsgálatot folytatott a múzeumban. Az együttes szemlén megállapították, hogy bár a múzeum anyaga roppant gazdag, de kiállítása zsúfolt és elavult, raktárai rendezetlenek. Legfontosabb megfogalmazott kifogásuk a leltározásra és a nyilvántartásra vonatkozott. A külön leírt jelentésekben a leltárhiányra vonatkozó megjegyzések nem egyformák: a hitközségi számvevőszék 1963. február 19-én kelt jelentésében azt állapítja meg, hogy „egyáltalán nincsen rendszeres, átfogó leltár”, ám úgy véli, hogy „hiány feltétlenül mutatkozik”. A művelődési minisztérium áprilisban kelt vizsgálati jelentése nem ilyen szigorú: 9 darab leltári adatokat tartalmazó füzetről tesz említést, amelyek azonban sem tartalmi, sem formai szempontból nem felelnek meg a hatályos múzeumi szabályozásnak. A vizsgálat végeredményeképpen javasolták, hogy a gyűjtemény anyagát leltározzák újra, az egyes szakoknak megfelelő szakemberek bevonásával.

Múzeumi tárgyleíró karton a gyűjtemény 4317-es leltári számú gyertyatartójához Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Adattári gyűjtemény

Újraleltározás

„A múzeumi tulajdon legfőbb igazolása a műtárgy épsége utáni második múzeumi szentség, a leltárkönyv és az annak megfelelő rovatában hivatkozott iratok.”[12]

Benoschofsky Ilona első igazgatói teendőjeként a gyűjtemény újraleltározását végezte el. (…)

Az újraleltározás során a műtárgyak egyik legfontosabb jellemzőjét, eredetüket, adományozójukat (proveniencia) módszeresen kihagyták, így a jelenleg rendelkezésre álló múzeumi leltárakból nem tudhatjuk meg, hogy a tárgyakat hol, kik használták, ki, mikor, milyen indíttatásból juttatta el őket a múzeumi gyűjteménynek. E tudás nélkül a múzeum tárgyai elvesztették a múzeumi emlékezet szempontjából legfontosabb jellemzőjüket, történeteik, kulturális kontextusuk, tulajdonlási adataik elvesztek, így ezek nélkül pusztán anyagi értékkel bíró, értékes kincsek, de nem emlékeket hordozó tárgyak többé.[13] Az eredetileg növekvő számsorrendben, mintegy adományozáskronológiai sorrendben adott leltári számok ugyancsak elvesztették történeti-művelődéstörténeti értéküket.

Benoschofsky Ilona igazgató tárlatot vezet a múzeumban, 1970-es évek. Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár

Rekonstrukció

„Minden ködbe veszett. A múltat eltörölték, az eltörlés műveletét elfelejtették, a hazugság valósággá lett.”[14]

Ma legfontosabb feladatunk a gyűjtemény provenienciájának felkutatása, a tárgyak identitásának és ezzel immanens méltóságának visszaadása.[15]

A gyarapodási leltárak a múzeum szellemiségének legfontosabb forrásai, elemzésükkel ismerhetők meg a gyűjteményeket alakító historiográfiai, művészettörténeti, kultúratörténeti folyamatok.[16] Az 1964-es újraleltározás ezt a tudásbázist semmisítette meg azzal, hogy a tárgyakat tárgytípusonként, gyűjteménybe kerülésük módjának, időpontjának elhagyásával lajstromozták újra, s emellett nem őrizték meg az eredeti leltárkönyveket. A múzeumban folyó egyik fontos kutatás ezért egy leltár-rekonstrukció, azaz annak a listának az újraösszeállítása, amely a múzeum alapításától 1964-ig folyamatosan alakult. A rekonstruált leltár még nem teljes, a források hiánya miatt valószínűleg minden elemében nem is állítható vissza. A kutatás során tulajdonképpen azt az eredményt érjük el, ami szerencsésebb gyűjtemények esetében az anyaggal együtt, attól elválaszthatatlan módon áll rendelkezésre.

A Zsidó Múzeum állandó kiállítása. Az asztal fölé hajoló férfi az igazgató, Grünvald Fülöp. 1949. Seidner Zoltán felvétele, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár

Damnatio memoriae

Az újrarendezés/leltározás totális volt, s a múzeum új leltára, kiállításai és kiadványai már megfeleltek annak a pontosan nem körvonalazott elvárásnak, amelyet a rendszer támasztott a zsidó kirakatintézményekkel szemben.

Az újraleltározást vezető Benoschofsky Ilona még az 1980-as években is úgy vélte, hogy helyesen jártak el: „másrészt arra törekedtem, munkatársaimmal együtt, hogy a múzeum rendezése, nyilvántartása, leltározása a magyar múzeumok által elfogadott szabályok szerint történjék”.[17] Ugyanakkor apró nyomok arra utalnak, hogy ő is, és a Grünvald elleni eljárást lefolytatók is tisztában lehettek azzal, hogy vádjaik mennyire alaptalanok, ezért az újraleltározás mellett el kellett tüntetniük a régi leltári nyomokat, mintegy folyamatosan igazolni a vádakat és cáfolni, hogy az intézmény 1963 előtti vezetése az akkor érvényes múzeumi szabályoknak megfelelő munkát végzett. (…)

Ezzel azt a célt követhették, hogy egyrészt igazolják a Grünvald ellen lefolytatott koncepciós eljárást, másrészt pedig elfeledtessék a múzeum gyűjteményét létrehozó polgári-kapitalista zsidó társadalmat. De nem jártak sikerrel. Grünvald elmozdítása nemzetközi felháborodást keltett, amint arról Benoschofsky Ilona az állambiztonság ügynökeként, Xavér fedőnéven 1963 februárjában beszámolt:

„Mindezek után természetes lenne, hogy a volt igazgató leváltásába mindenki belenyugszik. Nem így történt. Seifert Géza gyakran említi, hogy az ÁEH kiadta a rendelkezést, hogy az új vezetővel a végleges szerződést meg kell kötni, majd egy óra múlva telefonált, hogy ez az intézkedés érvénytelen. Hosszú ideig úgy volt, hogy a múzeum »belügyeibe« a hatóság nem szól bele, majd Sós utasítást kapott a régi igazgató visszahelyezésére. Ennek oka, hogy néhányan kiálltak a volt igazgató mellé és nem törődve azzal, hogy milyen felháborító állapotba hozta a múzeumot, a visszahelyezését követelték. Ehhez állítólag magas protekciót is igénybe vettek, és ugyanakkor azzal fenyegetőztek, hogy a legközelebbi intéző bizottsági ülésen botrányt fognak csinálni. A botrányt azóta megrendezték. Akkorra a magyar zsidóság delegátusai [azaz Sós, Benoschofsky és Seifert] Angliában voltak, megtapasztalták, hogy odaérkezésüket számos, a valóságnak nagyonis meg nem felelő hír előzte meg. A magyar zsidóság ismeretlen »jótevői« azt a látszatot akarták kelteni, hogy a hatóságok a magyar zsidóságot elnyomják, a kormány zsinagógákat zárat be, hogy az intézmények éléről leváltják rendszeresen a zsidó érzésű zsidókat, azaz, hogy ők kifejezetten az intézményeket »dejudaizálják«. […]  Ez a hír egyébként sokmindent megmagyaráz. Megmagyarázza, hogy miért mutatkozott némi külföldi érdeklődés valóban a múzeumban beállt változást illetően. Senki sem mondja, hogy a volt igazgatót azért váltották le, mert szolgálatát megtagadta (Sós arra kérte, hogy a rendes időn túl jöjjön egy délután be, jelenlévő amerikaiaknak megmutatni a múzeumot és ő ezt nem vállalta) senki sem hivatkozik arra, hogy milyen rendkívül elhanyagolt állapotban találták a múzemot, hanem a volt igazgatót, mint a jelenlegi rendszer mártírját akarják beállítani. Érthetetlen, hogy ezt hatóságaink is koncedálják, azt segítik, aki ellenük dolgozik, azt segítik, akik egyenesen a hidegháború eszközeként használják a múzeumot is.”[18]

Landeszman György a Magyar Zsidó Levéltár irodájában, 1970-es évek. Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár

 

A magyarországi körülmények között a helyzet értelmezése és a kiállás Grünvald és a múzeum szakmai identitása mellett nyilván nem lehetett ennyire egyértelmű, de Benoschofsky Ilona és Scheiber Sándor emberi és szakmai elhidegülése feltételezésem szerint ide vezethető vissza,[19] s ennek lett későbbi következménye a Magyar Zsidó Levéltár létrehozása. (…)

Az újraleltározás folyamatával a múzeum a zsidó közösségi emlékezethelyek megteremtőjéből és őrzőjéből a damnatio memoriae eszköze lett, ami ellentétes intézményi krédójával. A folyamat megértését követően a Zsidó Múzeum munkatársaiként elsődleges kötelességünk az emlékezet elátkozása után a zsidó közösségi emlékezet helyreállítása azáltal is, hogy a közösségi identitás lenyomatát őrző múzeumi gyűjtemény minden egyes tárgyának – s egyben hajdani igazgatónknak, Grünvald Fülöpnek – helyreállítjuk a feltárt, szörnyű történelmi körülmények között megsértett méltóságát.

A fenti írás a Targum c. internetes folyóirat első számában megjelent tanulmány részlete, amit a szerkesztőség hozzájárulásával közlünk.

Jegyzetek

[1] Deutsch Gábor: Hevesi Lajos. Remény, 2007. tavasz. Online elérés: https://remeny.org/remeny/2007-tavasz-5767-niszan-ijjar-szivan/deutsch-gabor-dr-heves-lajos/ (letöltés ideje: 2022. május 24.)

[2] Az Állami Egyházügyi Hivatal intézménytörténetéhez lásd: Kisasszondy Éva: Az Állami Egyházügyi Hivatal iratanyagának jegyzékei. I. Adattár. Budapest: Magyar Országos Levéltár, 2005. 7–11.

[3] Ehhez lásd: Kenedi János: Egy kiállítás hiányzó képei 2. Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 42. szám. 2004. október 15. Online elérés: https://www.es.hu/cikk/2004-10-18/kenedi-janos/egy-kiallitas-hianyzo-kepei-2.html (letöltés ideje: 2022. május 24.)

[4] Kovács, 2003.

[5] Ennek lehetséges mivoltához lásd: Kőbányai János: A világítótoronyból Ninivébe látni. Kőbányai János interjúja Schőner Alfréddal. Múlt és Jövő, 2000/2. Lásd Schőnernek a hatvanas évek zsidó gimnáziumi és rabbiképző intézeti tanárairól, az ott folyó oktatás minőségéről mondott szavait.

[6] Benoschofsky Ilona: Fejezetek a Magyar Zsidó Múzeum történetéből. In: MIOK Évkönyv, 1981/82. 73.

[7] Scheiber Sándor: Grünvald Fülöp 1887–1964. Soproni Szemle, 1964/2. 221–222.

[8] Magyar Zsidó Múzeum iratai, MZsML VIII-1-1, 1950

[9] A történet pikantériája, hogy Benoschofsky Imre országos főrabbi találkozott az ebédjüket fogyasztó Weiss-Rosmarinnal és Raj Ferenccel. Beszélgetni kezdtek, amelynek során a főrabbi egy propagandaízű megjegyzését Raj Ferenc némiképp módosította. Benoschosfky Imre ekkor egy Rajtól kölcsönkért tantusszal hívta fel Sós elnököt, hogy „feljelentse” az esetet. Raj Ferencet nem sokkal később kizárták az Országos Rabbiképző Intézetből. Dr. Raj Ferenc szóbeli közlése, 2007. szeptember 26.

[10] Grünvald Fülöp hagyatéka, MZsML XIX-13-2.

[11] Pl.: Grünvald Fülöp. Dr. Scheiber Sándor gyászbeszéde. Menorah, 1964 január.

[12] Mravik László: Őrzők a strázsán. Közgyűjtemények, jogszabályok, esetek. Mozgó Világ, 2001/6. 70.

[13] Erről részletesen lásd: Toronyi, 2011.

[14] Orwell, George: 1984. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2014. 90.

[15] Ehhez lásd: Tóth G. Péter: A tárgyak jogai, méltósága és képviselete. Tabula, 2004/2. 267–274.

[16] Feigenbaum, Gail – Reist, Inge (eds.): Provenance. An Alternate History of Art. Los Angeles: The Getty Research Institute, 2012.

[17] Benoschofsky Ilona: 70 éves múzeumunk múltja, jelene, jövő évi tervei. Új Élet, 1986. december 1. 3.

[18] Xavér: [Benoschofsky Ilona]: A Múzeum helyzetéről, 1963. július 9., Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) M 3478/1. 69–72.

[19] Ehhez lásd: Benoschofsky Ilona: „Scheiber Sándor”. In: Schweitzer József (szerk.): Évkönyv 1985–1991. Budapest: Országos Rabbiképző Intézet, 1991. 14.

Címkék:Benoschofsky Ilona, Grünvald Fülöp, Leltár, proveniencia, Zsidó múzeum

[popup][/popup]