A kivonulás könyve – interjúkötet a lengyel zsidók ’68-as kiűzetéséről
A Lengyel Népköztársaságban a ’68-as év zavargásait Mieczysław Moczar klikkje és Władysław Gomułka az országban amúgy is lappangó antiszemita hangulat felerősítésére használta fel – ehhez a hatnapos háború és a Szovjetunió által gerjesztett Izrael-ellenes hangulat szolgáltatott tökéletes hivatkozási alapot. A Népköztársaság egész területén tisztogatás vette kezdetét, amely során több tízezer lengyel zsidót vádoltak meg nemzetárulással, bélyegeztek az ötödik hadoszlop képviselőjének, kényszerítettek állampolgársága visszaadására és az ország elhagyására.
Józek Szpilman (Kefar Ma’as, Izrael):
Itzhak Shpilmannak hívnak. 1943-ban születtem Üzbegisztánban, Andijon tartományban, Issak Szpilmanként. Lengyelországban Józek Szpilmannak hívtak.
Honnan származtak a szüleid?
Mindketten Kowelből[1].
Mikor jöttetek Lengyelországba?
1948-ban vagy 1949-ben Bielawába költöztünk, ott született a húgom, Ada. Apánk valami polgármesterféle lett, de 1952-ben Varsóba költöztünk.
Édesapád kommunista volt?
Igen. Bielawában az élelmiszeripari szövetkezet, Varsóba költözésünk után pedig a wolai Świerczewski üzem igazgatója lett. Anyám Bielawában óvónő volt, Varsóban meg könyvelőként dolgozott.
Hol laktatok?
Sadybában kaptunk egy háromszobás lakást.
Ott jártál iskolába?
Elemibe igen, később pedig felvettek az 1-es számú Műszaki Szakközépiskolába a Śniadeckich utca 17-ben. Elvégeztem a technikumot, aztán egy egyéves gyakorlatot a Świerczewski üzemben, ahol apám is dolgozott. Csaknem ötven éve nem ejtettem ki ezeket a szavakat, mégis emlékszem rájuk: tolómérőket és mikrométereket gyártottunk, én a vágószerszámok, a csavarmenetek készítéséhez szükséges marógépek tervezésével foglalkoztam.
Imponáló a szókincsed.
Egy év múlva bekerültem a Műszaki Egyetemre, a Gépészmérnöki Tanszékre, ami a Narbutt utca mellett állt. Letettem az összes vizsgát, szakdolgozatot írtam.
Van diplomád a Varsói Műszaki Egyetemről?
Nincs.
Nem kaptál?
Eljutunk oda is. Beadtam a kivándorlási kérvényt, és kifizettem a tanulmányaimat, hogy megkaphassam a beleegyezést. Hatvanezret fizettem a húgom, hetvenezret a sógorom tanulmányaiért, és hetvenezret a magaméiért.
Honnan volt ennyi pénzed?
Három csekket kaptam a holland nagykövetségen, Lengyelországban akkoriban az képviselte Izrael államot.
Még nem hallottam olyasmiről, hogy ekkora összeget kapjon valaki a nagykövetségtől.
Én kaptam. A húgom hatéves építészképzést végzett, a sógorom szakirányú továbbképzést elektronikából, én mechanikából. Júniusban letettem a vizsgáimat, és októberben már Izraelben voltam.
Kifizetted a tanulmányaidat, és nem kaptál diplomát?
Azt mondták, hogy várjak fél évet, én meg féltem, hogy elvisznek katonának és lőttek a kivándorlásnak, hogy sokkal körülményesebb lesz külföldön szerezni diplomát.
Mielőtt kivándoroltál Lengyelországból, zsidó voltál?
A katonai kiképzésen ki kellett töltenünk egy kérdőívet. Egyesével odamentünk egy tiszthez, aki feltette a kérdőíven szereplő kérdéseket, és beírta a válaszokat. Rákérdezett a nemzetiségemre, és már írta is magától: lengyel. Akkor, életemben először, azt mondtam: nem, zsidó.
Azért először, mert addig soha senki nem tette föl neked ezt a kérdést, vagy azért, mert addig mindig lengyel nemzetiséget adtál meg?
Addig senki nem kérdezett. Apám mindig azt mondta: ne felejtsd el, ki vagy. Zsidónak éreztem magam, és büszke voltam erre. Így ezt mondtam a tisztnek is.
És a tiszt mit csinált?
Kihúzta a lengyelt, és beírta, hogy zsidó. Semmi mást.
Volt Lengyelországban bármi ebből adódó gondod?
Az iskolában nem.
Mi volt a helyzet a vallásórával?
Érdekességnek vettem, és bejártam. A pap nagyon szeretett, és sokat tanultam tőle. Mind a mai napig használom azt a tudást. Amikor nyugdíjaztak, beiratkoztam egy idegenvezetői tanfolyamra, amit a Haifai Egyetemen szerveztek. Ez magába foglal kereszténységről szóló tanórákat is. Én voltam a csoportunkban az első, mert én ismertem a legjobban a Szentírást. A sors iróniája, ők kiutáltak Lengyelországból, én pedig most a saját gyökereiket mutogatom nekik.
Beszélgetsz velük a lengyel zsidókról, a hatvannyolcas évről?
Néha ellenőrzöm, hogy tudnak-e erről bármit, de legtöbbször csak nagyon keveset tudnak. Nem volt a lengyel történelem fénypontja. Örülök, hogy lengyelül beszélhetek, és hogy használhatom a birtokomban levő tudást. Oroszországi idegenvezető is vagyok, oda izraeli kirándulókkal utazom. Tudtad, hogy Oroszország fő vallási figurája Szent György? Tudod, melyik?
Az, a sárkánnyal.
Tudtad, hogy nálunk van eltemetve, Lodban, a repülőtér mellett?
Ha a többiekkel együtt jártál vallásórára, elsőáldozni is elmentél?
Nem, és ezzel sem volt semmi gond. Volt viszont bar micvám, akkor kaptam életem első karóráját.
Az iskolatársaidat meghívtátok?
Nem, csak a családot.
Tudtál azelőtt bármit a zsidó szokásokról, az ünnepekről?
Nem, és ezzel sem volt semmi gond. Egyszer elmentünk apámmal a zsidó hitközséghez maceszért. Akkor véletlenül bementünk a zsinagógába is.
Hogy lehet véletlenül bemenni a zsinagógába?
Kinyitottam egy ajtót, és ott volt a zsinagóga. Akkor tudtam meg apámtól, hogy oda nem mehetek be sapka nélkül. Már egyetemista voltam. A nővérem sokkal aktívabban vett részt a zsidó életben: gyermektáborokba járt és a TSKŻ-hez. Amikor tizennyolc–tizenkilenc éves voltam, a szüleim szerették volna, hogy zsidó lányokkal ismerkedjem, és engem is elkezdtek táborokba küldözgetni. Voltam párszor Poroninban, de nem kötöttem tartós ismeretségeket. Visszatértem Varsóba, a saját vágányomra.
Vagyis – a nemzsidó világba?
Igen. Ha több lengyelországi zsidót ismertem volna, könnyebben bebizonyítanék néhány dolgot itt, Izraelben.
Mint például?
Két nappal az Izraelbe érkezésem után munkát kaptam a mechanikai műszergyárban. Ahhoz, hogy ott dolgozhasson valaki, előbb speciális eljárásnak vetik alá. Alaposan ellenőrzik, és ilyenkor mindenki, aki Izraelben ismer, aranyat ér. Megállítottak a kapuban, és mindenről kikérdeztek. Egy adott pillanatban azt kérdezték: ismersz bárkit Varsóból?
Milyen nyelven kérdezik?
Lengyelül, mert héberül nem tudtam. Azt feleltem, ha jól emlékszem, az én évfolyamomban nem voltak zsidók. Ő meg erre: várjon csak egy percet. Telefonált egyet, és tizenöt perc múlva megjelent egy fiú, aki öt éven át tanult precíziós mechanikán. Megnézett magának, és azt mondta, hogy ismer. Én is emlékeztem rá. Ennyi elég volt. Fölvettek. Azt kellett még bebizonyítanom, hogy, bár a diplomám hiányzik, mérnöki végzettséggel rendelkezem. Elmentem a haifai műszaki egyetemre, a Mechanikai Tanszék dékánjához, hogy megmutassam neki az ellenőrzőmet.
Sikerült kivinned az ellenőrződet?
Sok okmányomat másoltam le és küldtem el az ismerőseimen keresztül a világ különböző tájaira. Biztos akartam lenni benne, hogy valamelyik másolat átjut a lengyel határon. Izraelbe sikerült kihoznom az ellenőrzőmet, az összes nélkülözhetetlen minősítéssel, pecséttel és aláírással. Kurt Levi professzor úr átnézte, és kiállított egy iratot, amiben igazolta, hogy befejeztem a tanulmányaimat és alkalmazhatnak mérnöki pozícióra.
Időközben lett diplomád?
Lett. A haifai műszaki egyetemen. A diplomamunkám címe Gyártásszervezés és gyártásellenőrzés a számítástechnika alkalmazásával a műszaki üzemben.
Térjünk még vissza Lengyelországhoz! Voltál néhányszor zsidó táborban, de nem tudtad, hogy a zsinagógába fejfedőben kell belépni, és zsidó nemzetiségű voltál.
És nem volt ezzel semmi baj. Nem a rosszindulat volt az oka, hanem a tudatlanság.
1967 júniusától megváltozott-e bármi?
A hatnapos háború előtt apám meglátogatta Izraelben a nővéreit, akik még a második világháború előtt kerültek oda. A családnak ez a része így megmenekült a holokauszttól. Több mint harminc éve nem találkoztak. Megismerkedett a családjukkal: ez katonatiszt volt, az ezredes… Kitört a háború. Én sorkatonai kiképzésen vagyok egyenruhában, minden információmat a hadsereg propagandistáitól szerzem. Összehívnak minket, és bejelentetik, hogy a szíriai csapatok bevették Haifát, az egyiptomiak pedig a Sínai-félszigetet. Aggódni kezdtem az unokatestvéreimért és a nagybátyáimért. Eldöntöttem, megtudom, mi ez a szörnyszülött, amit Izraelnek neveznek. Nekiálltam a zsidók történelméről és Izrael állam megalapításáról olvasni. Elolvastam Feuchtwanger A zsidó háborúját és Herzl Tivadar Altneulandját. Próbáltam megérteni, miről is van szó. A Lengyel Rádióban minden hírösszefoglaló a cionistákkal kezdődött. Lengyelország Oroszországgal karöltve támogatja Nasert, a zsidók pedig másfajta – imperialista – elvekkel rokonszenveznek. Könyvtárba jártam, és ellenőriztem az összes ilyen új szót, ezáltal mellékesen ki is művelve magam. Akkor apám, hálából az ötvenévnyi munkájáért kapott egy tévét. Az volt az egyetlen tévé a mi lakónegyedünkben. Sajnos állandóan a cionistákról és az egyiptomi filozófusokról beszéltek benne.
Mit szóltak ehhez a szüleid?
Teljes volt a dezinformáció. Addig a szocializmus, a kommunizmus, a munkáspárt és a világ proletárjai voltak divatban, most a zsidók lettek az árulók és az ötödik hadoszlop. Hallgattam Gomułka beszédét, és értettem minden szavát. Tudod, mit mondott? Ki veletek, zsidók, keressetek magatoknak másik hazát.
Azt mondta, hogy az embernek nem lehet két hazája.
Igen, pontosan ezt mondta. Azt éreztem, hogy elveszik a hazámat. Hogy kidobnak otthonról.
Lengyel voltál akkor?
Azt gondoltam, hogy lengyel vagyok, valamilyen zsidó háttérrel.
És mi derült ki?
„Nem tartozol közénk! Keress magadnak más hazát!” Akkor született meg a fejemben a gondolat a családegyesítésről és a kiköltözésről. Elmentem a Műszaki Egyetemre, jóváhagyatni a diplomamunkám tervét. A tanszékvezető azt mondta: Szpilman úr, ezek nem fogják hagyni, hogy befejezze az egyetemet. Hogy elkezdje, azt igen, de hogy befejezze, nem. Gyorsan letettem az összes vizsgát, fogtam az ellenőrzőmet, és nekiálltam lelépni.
Együtt utaztatok ki mindannyian?
Apám súlyosan megbetegedett, úgyhogy megvártam, amíg kijön a kórházból. Minden papírt a sógorommal intéztünk. Először a nővérem és a férje mentek ki, aztán mi is. Apám 1969 augusztusában hagyta el a kórházat, októberben pedig már Izraelben voltunk.
Ki döntött a kivándorlásról?
Én. Tiszteletbeli családfő lettem.
Ellenkezett bárki?
Senki.
Százszázalékosan biztos voltál a dolgodban?
Egy pillanatig sem kételkedtem.
Gondolkoztál már azon, mi lett volna, ha nem vándorolsz ki?
Talán megengedték volna, hogy megvédjem a disszertációmat, de munkát nem találok. Már aláírtuk a munkaszerződést a Számítástechnikai Intézetben a Śniadeckich utcában, de elutasították az alkalmazásomat. Annak ellenére, hogy minden formai követelménynek eleget tettem, nem voltak hajlandók megmagyarázni, hogy miért nem kezdhetek dolgozni. Elmentem apám üzemébe, kezdő mérnök akartam lenni, de szóba sem álltak velem.
Édesapád akkor még dolgozott?
Már nyugdíjas volt.
Ki foglalkozott az ingóságaitok elcsomagolásával?
Apámtól megkaptam egy pasas elérhetőségét, aki ezzel foglalkozott.
Vagyis mivel?
Ládákat épített, amikbe az ember a vagyontárgyait csomagolja. A holmik egy részén túladtunk, egy részét elcsomagoltuk.
Mit vittetek magatokkal?
Látod ezeket a kínai tányérokat? Ezek még az anyáméi. Nem engedték, hogy kihozzuk a zongorát. Elvették minden családi okmányunkat.
Elmentél a vámhivatalba kijárni az összes engedélyt?
Azzal a dobozos pasas foglalkozott.
Ki kísért ki a vonathoz?
Eljött két barátnőm. Danusia, a sadybai szomszédunk – az első fiatalkori szerelmem, és Teresa, az utolsó szerelmem Lengyelországban.
Egy barátod sem?
Volt egy barátom, Michał Trocki – ma már professzor –, tőle a városban sétálva búcsúztam el.
És még ki?
Tadziu Romanowicz.
Próbált meggyőzni, hogy maradjál?
Nem.
Éreztél bárki részéről támogatást?
Nem. Sem támogatást, sem ellenkezést. Az egész úgy jött, mint derült égből a villámcsapás.
Tartod a kapcsolatot a lengyelországi ismerőseiddel?
Egy napon egy lengyel csoportot vezettem, egy pasas meg állandóan a kirándulástól teljesen független kérdéseket tett fel. Jeruzsálemben, ahogy leszálltunk a buszról, azt mondja: együtt tanultunk a Műszaki Egyetemen.
Emlékeztél rá?
Nem, de azóta tart köztünk a szép, baráti kapcsolat.
Beszélgettek azokról az időkről?
Gyakran szóba kerülnek.
És?
A lengyelek számára ez érthetetlen.
Micsoda?
Nem értik, hogy nekem tényleg el kellett onnan jönnöm. „Józek, hiszen nem volt muszáj kivándorolnod.” Találkoztam ilyen véleményekkel.
Meg tudod nekik magyarázni?
Ha tényleg érdekelné őket, kérdeznének, de nem kérdeznek, úgyhogy én sem magyarázok.
Vajon miért nem kérdeznek?
Megeshet, hogy kényelmetlen lenne ilyen kérdéseket feltenniük.
Elszomorított, hogy el kell hagynod az országot?
Nagyon. Volt egy barátnőm, akivel szinte három éven át találkozgattam. Nagyon kedveltem. Szerettem vele beszélgetni, moziba és színházba járni. Ha nem is láttuk egymást túl gyakran, nagyon sokra tartottam az ismeretségünket. Ő volt a legértékesebb lány, akivel az egyetemen megismerkedtem.
Zsidó volt?
Épp ellenkezőleg.
Hogy érted?
Gyakorló katolikus volt. Az ágya fölött egy kereszt függött, és annak a Jeruzsálemnek a fényképe, amiről nekem fogalmam sem volt. Bámultam, mint a birka… mire bámul a birka?
Az új kapura.
Az új kapura?
Arra, az új kapura. De tudod mit? Mégis inkább a borjú bámul az új kapura.
Az a Jeruzsálem mindenesetre nem mondott nekem semmit.
Ő megértette, hogy miért költözöl el?
Nem kérdezett semmit, csak tudomásul vette. Azt terveztük, hogy majd együtt fogunk élni valahol Európában. De nem voltam benne biztos, hogy kiengedik-e bármikor Lengyelországból. Évekig is eltarthatott volna. És amikor már itt voltam, Izraelben, megértettem, hogy ez nem lenne számára jó hely. Hogy rosszul fogja érezni itt magát, én meg boldogtalan leszek, ha azt látom, hogy szenved.
Miért érezné itt rosszul magát?
A zsidók nem toleránsak, sosem fogadnának be egy katolikust. A gyermekeinknek is gondot okozott volna.
Letettél arról, hogy más országba költözz?
Tudtam, hogy a családnak össze kell tartania. A mi családunk már néhányszor szétvált, és minden alkalommal egyre kevesebben maradtunk.
Leveleztetek egymással?
Küldtem neki egy vagy két levelet, meg talán valami képeslapot.
Ő írt?
Én nem írtam, ő sem írt. Kaptam egy levelet a nagynénjétől, aki jó partnert látott volna bennem. Próbált rábeszélni a kapcsolatra, de én akkor már tudtam, hogy ha az érzelmek mellette is szólnak, logikai szempontból védhetetlen döntés lenne.
Szomorú történet.
Két évembe került, amíg összeszedtem magam azután a szakítás után. Nagyon szerettem, ha ezt nem is mondtam meg soha neki. Soha meg sem csókoltam.
Józek, három évet voltatok együtt és soha meg sem csókoltad?
Talán ha a kezét. Együtt jártunk szórakozni, szilveszterezni, a diákklubba. Minden szabad percünket együtt töltöttük, de egyszer sem csókoltam meg. Nem volt bátorságom. Féltem. Bizonyos értelemben iránta való tiszteletből. Nem akartam megbántani a bátorságommal vagy merészségemmel.
Mostanában jársz Lengyelországba?
Néhányszor egy évben.
Próbáltad megtalálni?
Igen, de semmit nem tudok róla.
Nem is szeretnél tudni?
Valamennyit keresgéltem az interneten, de félek a régi sebeket felkaparni.
És mi lesz, ha elolvassa ezt a beszélgetést, és megérti, mennyire fontos volt neked?
Talán mégsem olvassa el.
Hagyjuk most Teresát, térjünk vissza az állomásra! Felszállsz a szüleiddel a vonatra és…?
Mellém ül egy lány, akivel együtt tanultunk öt évet, és nem tudtam róla, hogy zsidó.
És?
És semmi. Ő az Államokba utazott, mi pedig Schönauban maradtunk, Bécs mellett. Egy, a Szochnut[2] által fizetett palotácskában. Ott vártunk az izraeli repülőre. Hogy később mi történt, azt már tudod.
A lehető leggyorsabban munkát kaptál. És mi volt a nyelvtanulással?
Napközben dolgoztam, délutánonként pedig az ulpanra[3] jártam. Két hónappal később rájöttem, hogy túl lassan történik minden, nem az én ritmusomban. Felébredt bennem a zsidó természet.
Milyen zsidó természet?
Olyan lengyelországi. A zsidóknak mindent tudniuk kell, és mindent az ellenőrzésük alatt kell tartaniuk.
„A zsidóknak mindent az ellenőrzésük alatt kell tartaniuk.” Úgy hangzik, mint valami antiszemita szöveg.
A létfenntartó ösztönömről van szó. Éreztem, hogy nincs ráhatásom a tanulási folyamatra. Idegesített, hogy nem értem, mit mondanak a rádióban a Szuezi-csatorna körüli háborúról, hogy segítség nélkül nem tudok kitölteni egy csekket. Találtam pár könyvet, irodalmat szereztem, és egyedül kezdtem tanulni.
Hogy ment?
A köznapi nyelvet viszonylag gyorsan megtanultam. A véletlen is segített, megismerkedtem egy lánnyal. Kezdetben nem volt benne olyan biztos, hogy akar-e egy lengyelországi menekülttel lenni, aki még egy csekket sem tud aláírni. Fél év múlva írtam és olvastam, ő pedig feleségül jött hozzám.
Héberül akcentussal beszélsz?
Héberül lengyel, lengyelül héber akcentussal.
Kinek érzed most magad?
Zsidónak, bár a lengyel kultúra nagyon közel áll hozzám. Chopin az egyik legfontosabb név számomra. De amikor Lengyelországba utazom, mindenre úgy nézek, mint egy izraeli. Izraelben pedig idegesít a savoir-vivre hiánya. Itt mindenki teljesen neveletlen és nem is érzi, hogy mennyire civilizálatlan. Ha a lányomra rászólok az asztalnál, mindig ugyanazt hallom tőle: az a lengyel neveltetés. A széles nyilvánosság úgy viselkedik, mint az alapvető jómodort nélkülöző vidékiek.
Nem szoktál hozzá még ezalatt a szinte ötven év alatt?
Nem, mert nem akarok hozzászokni.
Lengyelország civilizáltabb?
Jelentősen.
Átment a lengyel társadalom ’68 márciusában a vizsgán?
Minden társadalom többségét a tökfejek teszik ki. Lengyelországban is, Izraelben is, más országokban is.
Józek, ez azt jelenti, hogy soha egyetlen társadalom sem megy át a vizsgán?
Rengeteg függ attól, hogy mit kezd magával az a kis csoport, amit értelmiségnek hívunk. Izraelben is, Lengyelországban is, de Svédországban is minden a szélsőségek, a nacionalizmus felé mozdul el.
Nem vagy optimista?
Miért, te az vagy?
Nem, de reméltem, hogy mondasz nekem valamit, ami majd okot ad rá.
…
Neheztelsz a lengyelekre?
Fáj, hogy rákényszerültem a kivándorlásra. De még valamit el kell mondanom. Apám a szovjet hadseregben volt, és ott is gyakran hallott antiszemita szövegeket.
Amik neki szóltak?
Igen. „Mars innen, te zsidó”, „zsidó, ez nem a tiéd”. És amikor beindultak a dolgok Lengyelországban, nem tudtam többet nem gondolni arra, hogy egy adott pillanatban, haragjában vagy csalódottságában a párom azt mondja…
„Menj innen, te büdös zsidó.”
Pontosan ettől féltem. Ez volt az oka, amiért nem írtam Terasának többet. Ha meg kellene neveznem a legfontosabb okot, amiért kivándoroltam, mindazok után, amik történtek, akkor ez a félelem lenne az. Emiatt jöttem el.
Mikor érezted magad először izraelinek?
Olyan két évvel később. Meghallottam az izraeli himnuszt, és éreztem, hogy izraeli vagyok. Azon kívül huszonkét napot töltöttem a Golan Hegységben a jom kippuri háború alatt, és ez is izraelivé tett.
Milyen hadegységekben voltál?
Mindegyikben. A lengyel zsidókat a tüzérségbe vették fel, mert az izraeli hadseregnek a szír határon szerzett orosz ágyúi voltak. Mindenkit átképeztek tüzérnek. Volt ott néhány izraeli, egy cseh, egy amerikai… tíz tüzérből hét volt lengyelországi. Az izraelieknek nem volt messzehordó tüzérségük, a front első vonalában, a célhoz közel kellett lenni. Az egész fronton végighordoztak minket. Mindenki mérnök volt, mindenki tudott oroszul, el tudtuk olvasni, mi áll a lövedékek ládáin. Elmesélek egy vicces történetet. A Golan Hegységben vagyunk, és elfogy a muníciónk.
Ez egy vicces történet?
Igen. Jön a parancsnok, és megkérdi: ki tud oroszul? Mindenki jelentkezik, de ő engem választ. Éjszaka belopakodtunk a szír fegyverraktárakba, és elloptuk a lőszerüket. Átvittük magunkhoz, és visszaküldük, de akkor már felülről. Egyszer másokat küldtek helyettünk, azok is valami hasonlót hoztak, de csak látszatra, mert nem tudták elolvasni, hogy mi van a ládákra írva. Világító rakéták voltak, amik lebegnek a levegőben és fényt vetnek a terepre, hogy látni lehessen. A parancsnok már ki is adta a parancsot, „tölts”, én meg ránézek és látom, hogy ezek világítani fognak. Hogy rohantam és kiabáltam, hogy ezekkel ne, ezekkel ne lőjenek! A háború utolsó napján azt mondták, hogy nagy baj van Egyiptomban. Kaptunk egy órát, hogy mindent összecsomagoljunk, és elszállítottak repülőgépen Egyiptomba. A megszerzett eszközök már ott voltak helyben, mi csak a nélkülözhetetlen műszereket vittük magunkkal. Fognunk kellett az egyiptomi ágyúkat és átirányítanunk őket a másik irányba. El kellett találni a kereszteződésen átkelő legyet is. De elsőre. Alapos számításokat végeztünk és az orosz táblázatokban hibákra akadtunk. Nem vették számításba a közel-keleti léghőmérsékletet és a levegő páratartalmát. Mindent újra számoltunk, és már elsőre célba találtunk.
Meddig szolgáltál a hadseregben?
Itt mindenki tartalékos. Negyvenöt éves koráig mindenkit a törvény kötelez, ötvenéves koráig az szolgál, aki akar. Én ötvenéves koromig szolgáltam. Saját jószántamból törlesztettem a tartozásomat. A jom kippuri és a libanoni háborúban vettem részt. Még azt is el tudom mondani neked, hogyan alakítják ki Bejrútban a teniszpályákat. Azok mellett álltak az ágyúim. Nagyon sokat meséltem már neked. Annyi mindent kihúztál belőlem, hogy ennyit még azoknak sem mondtam, akik a szolgálatoktól hallgattak ki különböző helyzetekben. Senki előtt nem nyíltam még így meg.
Ez jó vagy rossz?
Ma már nincs jelentősége.
Ha már így belejöttünk, mesélsz még nekem?
1989-ben fölhívtak a Nativ[4] nevű szervezettől. Tudod, hogy mi az?
Nem.
Az egy olyan szervezet… Most vigyáznom kell, hogy a megfelelő szavakat használjam. A feladata, hogy megmentse a veszélyben levő zsidókat és azokat, akik segítségre szorulnak.
Felhívtak, és mit mondtak?
Meghívtak egy beszélgetésre. „Azt szeretnénk, hogy elutazz a képviseletünkben Oroszországba.” Miért, ott felejtettem valamit? – mondtam. Nem egyeztem bele. Egy hónap múlva újra felhívtak. Egy évükbe került, hogy meggyőzzenek. Mint kulturális attasé utaztam, nem hivatalosan pedig az ügynökséget képviseltem.
Mit csináltál ott?
Egy fiktív orosz szervezet felépítésén dolgoztam, amelyik tévécsatornát és újságot alapított. Újságírókat alkalmaztam, akik, úgymond, összehozták a programot. Ami a valóságban készen érkezett Izraelből.
Mi volt a célotok?
Terjeszteni a tudást Izraelről. Hogy az emberek tudják, van egy ország, amelyik zsidókat fogad be és segíti őket elhelyezkedni.
Az orosz alija[5]?
Másfél millió orosz zsidó ment át a kezeim között. Szerződéseket írtam alá, repülőket intéztem Alma-Atából, Vlagyivosztokból, Szibériából… Mindenkit biztonságban áthoztam Izraelbe. Visszafizettem a csekket, amit egykor a holland nagykövetségen kaptam.
Papp-Zakor Ilka fordítása
Jegyzetek
[1] Ковель, jelenleg Ukrajna. (A ford.)
[2]Szochnut – más néven Zsidó Ügynökség, az egész világon működő szervezet, amely többek között az Izraelben letelepedni tervező zsidókat fogadja be. (Mikołaj Grynberg jegyzete)
[3] Ulpan – intenzív héber nyelvkurzus (M. G.)
[4] Nativ – héberül ösvény. Egy Izrael speciális ügynökségei közül, amely a kelet-közép-európai zsidókat segítette emigrálni; közreműködött az úgynevezett orosz alija megszervezésében, amely során másfél millió orosz zsidó költözött Izraelbe. (M. G. jegyzete)
[5] Alija (héber) – szó szerint: belépés, „hazatérés” (M. G.)
