A kinyilatkoztatás berendezte világ: Tatár György emlékezete

Friedrich Nietzsche, Tatár György egyik nagy inspirációja, akiről nagyon sokan voltunk szerencsések Tőle tanulni, arról beszél híres fiatalkori tanulmányaiban, „korszerűtlen elmélkedéseiben”, hogy mi történik azzal a világgal, amely elveszíti a kapcsolatot saját alapító elbeszéléseivel, mindazzal, ami egyáltalán „világgá” teszi. Egymásra dobált fizikai objektumok sokaságából belső kapcsolatok, viszonyok hálózataiból álló világgá rendezi el, vagy át. Orientálja.

A Történelem hasznáról és káráról szóló, legismertebb elmélkedést Tatár fordította, ő írta a bevezetőt is hozzá, amelyben erről, legsajátabb gondolkodói problémájáról beszél elsősorban. Hogy mi történik akkor, amikor a Biblia-filológia fel akarja tárni a „történeti igazságot” az Írás mögött, ahelyett, hogy benne kísérelné meg elsősorban feltárni.

Mert a mi – közös – világunkat a Tóra, a kinyilatkoztatás alapította meg ebben az értelemben. Az rendezte be végül a kereszténységgel közös, problematikus, feszült világgá, ezt a világot írja le Tatár másik nagy ihletője, Franz Rosenzweig. Ebből következik az is, hogy ha ennek a világnak a lakói kívánunk maradni, akkor nem tekinthetjük a vallási tapasztalatot származtatottnak, levezetettnek, problémátlanul folytonosnak, vagy, ha felvilágosult emberek jóváhagyásában reménykedik, akkor lényegében azonosnak az etikai vagy a politikai vonatkozásaival együttélésünknek. Olyan önálló, valódi, sajátos tapasztalatnak kell tekintenünk, amellyel számolnunk kell modern – és talán téves – hiteink szerint maradéktalanul szekuláris világunkban, amelyben állítólag minden viszony, így minden konfliktus is maradéktalanul lefordítható politikai terminusokra. Ebből a gondolatmenetből következik – valóban, Kierkegaardból, harmadik fontos gondolkodójából kiindulva, és valamelyest Carl Schmitt közbejöttével is – Tatár György politikai álláspontja Izraelt és a Közel-Keletet illetően, ezt pedig azoknak is érdemes megérteni, akik a következtetéseivel nem értenek, nem értünk egyet. (Kierkegaard, Nietzsche, Rosenzweig, két máshogy, más kiindulópontokból más következtetésekre jutva, de egyaránt lázadó protestáns és egy saját hagyományát újra megkereső zsidó.)

Híres, szellemes és dühös bírálatának, amelyet Maróth Miklós könyvéről írt, amelyben ténylegesen hamisításként leplezte le Maróth Kuzári-fordítását (a Kuzári a nagy középkori zsidó költő és filozófus, Júda Hálévi filozófiai-„antifilozófiai” főműve), ezért is lehetett az a címe, túl Tatár sokfelé vágó szellemességén, hogy „dezorientalizmus”. Egyszerre utal a címválasztás, természetesen, egyszerűen a Kelet-kutatás hagyományára, Edward Said népszerű, ezt a hagyományt bíráló, Tatár által nagyon nem szeretett munkájára és arra, amiről fentebb volt szó. Hogy a Tóra által alapított, „orientáló”, viszonyokkal és jelentésekkel így benépesített világ, ez esetben tudatos, a kritikai tudományosságot cinikusan felhasználó (bár minden tudományos sztenderd alatti), fenyegetéséről van szó. Ez itt a „dezorientalizmus”, ez pedig sokkal tágabb téren zajlik Maróth manipulációjánál. Csodálatos esszéköteteinek már a címéül is iránykijelölő, orientáló szerepű metaforákat választott rendre, Pompeji és a Titanic, A nagyon távoli város. Fő műfaja, a ragyogó Nietzsche-könyv ellenére, ez volt, a gondolati és nyelvi tekintetben egyaránt rendkívül „sűrű” esszé, amelyben nem lezárni törekszik kérdéseket, hanem új perspektívákat nyitni rájuk.

Ez volt az ő fő témája, ahogy egy kései interjújában, Jánossy Lajosnak mondta, az egyesnek, amely elhagyja a közvetlen vallási tapasztalat réven az általános dimenzióját, nos, ennek az egyesnek az az „átváltozása”, amely „a kinyilatkoztatásban ezt az önmagát az ő semmivel és senkivel össze nem függő némaságából érző és szerető lélekké alakítja át”, („Egyszóval, zsidó maradok” – Tatár György A megváltás csillagáról | Litera – az irodalmi portál).

Ez a gondolat foglalkoztatta elsősorban, ezt fejtette ki, gondolta végig, mutatta ki új és új kérdésekben, lebilincselő erudícióval és ékesszólással, a magyar filozófia nyelvét a szépirodalom közvetlen közelébe emelve. Nagy ellenfele, egykori barátja, Tamás Gáspár Miklós tudott még úgy magyarul, ahogy ő és Esterházy Péter az ő generációjukban. Az utóbbi években mintha egyre inkább a kabala foglalkoztatta volna. Számára is ismeretlen volt a zsidóság eredetileg, a családból nem hozhatott szinte semmit, aztán egyre mélyebb rétegeiig ért le szorgalmas, fókuszált, elszánt figyelme.

De ebben mind nincs benne az, ami lebilincselővé tette szóban és írásban, tanárként és gondolkodóként, olyan emberként, akinek van valami saját mondandója, amelyet csak ő és épp ő tud elmondani, és mindannyiunkra tartozik. Egyik kedvenc története volt, hogy Martin Buber, így szól a fáma, egy éjszakát átvitatkozva Gershom Scholemmel, meggyőzetett arról, hogy pontatlanul érti a hászidizmust, és akkor azt mondta volna Scholemnek, hogy hát akkor, ha így van, akkor „engem a hászidizmus egyáltalán nem is érdekel”. Annak a filozófiának volt az ellenfele, ő és a számára fontos gondolkodók, amely azokat az általában vett igazságokat kutatja, amelyekre konkrétan senki sem kíváncsi, amelyek senkihez sem szólnak semmit személyesen.

Rendkívül népszerű tanár volt mindvégig, egész aktív életében, ezért lettek tanítványai – a ’90-es években szinte kegyelemszerű szellemi virágkorát élő pécsi Esztétika Tanszéken éppen úgy, mint az ELTÉ-n -sokan azok közül is, akiket „tárgyai” „önmagukban” eredetileg nem érdekeltek volna. A „tanításmódszertan” nemigen foglalkoztatta, egyszerűen elementáris intellektuális vonzerő áradt belőle. Noha hiú volt, és ez, éppen úgy, mint a hiúságán viccelődő öniróniája, része volt vonzerejének, nem tett külön erőfeszítést a felé irányuló figyelem fenntartására, egyszerűen nem lehetett nem figyelni rá.

Az intellektuális szigor és a kedvesség, humorának szelíd és éles volta, az, ahogy cigizni kezdett, játékosan, ugyanakkor ténylegesen mohón és mégis előkelően, két lebilincselő mondat között, éppen úgy része volt ennek a vonzerőnek, mint maguk a mondatok a két slukk között másfelől. Szombattartó közegben nagyon nehéz volt megoldania, hogy mindig cigarettázhasson, ahogy mély, súlyos, nyomasztó és szellemes, sokat vitatott Izrael-könyvében írja, amely van annyira láttató leírás, mint amilyen bevallott mintája, Saul Bellow Izrael-könyve.

Nehéz abbahagyni. Ha abbahagyjuk a róla szóló beszédet most, átmenetileg, beáll a halál kíméletlen csöndje. De ez is elmúlik egyszer, és aztán még sokáig újra meg újra olvasni fogják őt. Áldott az Igaz Bíró.