„A kettős identitás magától értetődő – volt”

Kapedli és kokárda

A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról.

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“2013-ban az EMIH egy kokárdás, kapedlis kisfiú portréjával kampányolt az 1 százalékos adófelajánlásokért, s Identitás néven, ugyancsak a kisfiú portréjával facebook oldalt hozott létre a következő jelmondattal: „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek”.

Értjük és tudjuk, fontos lenne pozitív viszonyt kialakítani zsidó és magyar identitásainkhoz.

Körkérdésünk arra irányul, hogy megtudjuk, Ön hogy látja: ilyen harmonikusan összefér-e ma kapedli és kokárda, két markáns jelkép a 20. század történelme után.

Mi az – ha van ilyen –, ami továbbvihető a száz évvel ezelőtti ideálból? Ön szerint mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?”

A beérkezett válaszok lapunk 2014. márciusi számában jelentek meg. Honlapunkon elsőként Tamás Gáspár Miklós, majd Rubin Eszter, Bodnár Dániel, Radnóti Zoltán, Fritz Zsuzsa, Kende Péter és Fónagy János reflexióit olvashatták. Most Schweitzer Gábor válaszát közöljük. (A szerk.)

1.

Az EMIH által kezdeményezett identitás-kampány lényegében kettős identitásra építő képi elemei – kipa és piros-fehér-zöld kokárda –, valamint jelmondata – „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek” – régről ismert üzeneteket közvetítenek. A több mint másfél évszázados múltra visszatekintő kettős identitás gondolata – az alternatívák egyikeként – a „Mózes hitű magyar”, illetve „zsidó vallású magyar” jól ismert szóösszetételekben öltött annak idején testet. A magyar szabadságért küzdő zsidó hazafiakra történő utalás nemcsak az 1848/49-es forradalom- és szabadságharcra, hanem az 1956-os időszakra is vonatkoztatható. A Szombat körkérdése ugyanakkor a 20. század történelmére tekintettel nemcsak a kettős – zsidó és magyar – identitás harmonikus összefonódásának és esetleges továbbvitelének lehetőségére kérdez rá, hanem egyúttal arra is, hogy melyek lehetnek a 21. századi magyar zsidó, illetve a magyarországi zsidó identitások. Azaz miféle kapcsolatrendszer áll fenn a „magyar” és a „zsidó” identitás, illetve identitások között? Az én-azonossággal, vagy azonosságtudattal összefüggő dilemmákra természetesen sokféle válasz adható, miként azokra a mostani ankéton némiképp túlmutató alapkérdésekre is, hogy ki/mi a zsidó, illetve ki/mi a magyar? Hisz’ – sarkosan fogalmazva – minden ezen áll, vagy bukik.

 

2.

Az identitás-konstrukciók tekintetében a múlt segítséget nyújthat a jelennek, amennyiben régről ismert alternatívák állnak rendelkezésre. Az emancipáció korában artikulálódó kettős identitás sokak számára – zsidók és nem zsidók számára egyaránt – magától értetődő volt. Miként a történetíró Marczali Henrik (1856–1940), a marcali rabbi fia számára is, amikor visszaemlékezéseiben egy gyermekkori tűzesetet idézett fel. Az önmagát nagyon vallásosnak tartó kisfiú sírva javasolta a kertben összebújó gyerekeknek, hogy imádkozzanak. Ezután, miként fogalmazott, az ihlet perceiben ima gyanánt Berzsenyi Dániel „Fohászkodását” kezdte el szavalni pajtásai előtt. Mi ez, ha nem a kettős identitás spontán kitörése?

Szintén közismert, hogy Scheiber Sándornak (1913–1985), a Rabbiképző világhírű igazgatójának az életútját a kettős kulturális kötődés jegyében a zsidó irodalom és a magyar irodalom iránti párhuzamos rajongás kísérte végig. Egyik kései interjújában is arról vallott, hogy párhuzamosan olvasta a Bibliát és Arany János verseit, a zsidó meséket és a Nyugat lírikusait. E kettős beágyazottság nélkül a Scheiber-életművet meg se lehetne érteni.

Az elmúlt másfél évszázad alatt különböző hőfokon megnyilvánuló kettős identitás mellett természetesen további identitás-variánsok is artikulálódtak. A zsidó vallási és nemzeti dimenziót önmagában is többféleképp értelmező cionisták a 19-20. század fordulójától a zsidó nemzeti reneszánsz melletti elkötelezettségüket magyar patriotizmussal ötvözték. A cionista mozgalom pionírja, Beregi Ármin írta kiadatlan memoárjaiban, hogy a 20. század elején „magyar kultúrája” és „zsidó öntudata” viaskodtak egymással, hiszen Theodor Herzl is és Max Nordau is hangsúlyozták a „gazdanéphez való lelki hűség lehetőségét a zsidó népért való küzdéssel egyidőben.”

A zsidó identitással összefüggő dilemmák az első világháborút követően egyre nyugtalanítóbbá válták. Nem véletlenül, hiszen a régi ideák kissé megkoptak, a politikai és társadalmi életben pedig már erősen jelentkeztek a kirekesztő törekvések is. A zsidó identitás számára új kitörési pontokat kellett keresni. Ennek jegyében az 1920-as és 1930-as évek folyamán az irodalomtörténész Komlós Aladár (1892–1980) többször deklarálta zsidó önazonosságáról vallott harmadik utas elgondolását. „A merev asszimiláció és a merev cionizmus egyaránt csak féligazságokat tartalmaz, ideje, hogy összetegyük a kettőt. Igenis zsidó a fajtám, de tagja vagyok a magyar nemzetnek, mely már nem etnológiai, hanem szellemi fogalom, sőt érzem hozzátartozásomat egy harmadik, még tágabb közösséghez, az emberiséghez is.”

Írótársa, a holokauszt áldozatává lett Pap Károly (1897–1945) nagy vitát kiváltó, „Zsidó sebek és bűnök” című 1935-ös vitairatában a zsidó nemzeti kisebbségi lét vállalása mellett foglalt állást. Néhány évvel később a cionista teoretikusok közül Junger József és Marton Ernő (1896–1960) úgy vélték, hogy a diaszpórában maradó zsidóságnak a náci zsidótörvények kényszerdisszimilációt kiváltó hatása alatt a népi kisebbségi létre kell berendezkednie. Úgy érzékelték, hogy a vallási alapú emancipációt, a népi alapú emancipáció fogja felváltani. Ám erről valójában szó sem volt. A politikai és társadalmi kirekesztés kora a zsidó önazonossággal összefüggésben keserű felismeréseket is eredményezett. Olyan felismeréseket, amelyeket valószínűleg csak a rendkívüli körülmények hoztak felszínre.

A Nagykanizsán élő polgárember, Hoffmann János (1895–1944) a második világháború évei alatt vezetett naplójában sokat merengett a zsidó önazonosság szorongató kérdéseiről. Az asszimiláció megítélése szerint csődbe torkollott, a zsidó nacionalizmusként értelmezett cionizmusban pedig nem tudott feltétlenül hinni. A neológiáról azt tartotta, hogy nem nyújt kellő eszmei kárpótlást a sok megpróbáltatásért, amit a zsidóság miatt kellett kiállni, az ortodoxia pedig jóformán csak az isteni gondviselés reményét kínálta erkölcsi kárpótlás gyanánt. Ezzel együtt, fogalmazott, zsidónak kell maradni, mert ebben a szorongatott helyzetben nem hagyhatja el a süllyedő hajót. Nem lehet „Fahnenflüchtig”, azaz szökevény. Hoffmann Jánost 1944-ben Auschwitzba deportálták.

A 15 éves budapesti kislány, Klein Mária (1929) a sárga csillag felvarrása idején arról elmélkedett, hogy ki is ő valójában. „Nem értem az egészet. Mindig magyar voltam. Az is vagyok. Hát zsidónak lenni nem csak egy vallás? Az egyik magyar zsidó, a másik katolikus, vagy evangélikus. Nem? (…) A másik kérdés, amit nem értek, hogy most akkor én mi vagyok? Zsidó vagyok, vagy magyar vagyok? Vagy zsidó vallású magyar? És miért baj ez?” – írta naplójába 1944 tavaszán.

A zsidótörvények korában a keresztény szellemben nevelkedett, s utóbb nácik által meggyilkolt Szerb Antal (1901–1945) a következő döbbenetes erejű mondatot írta naplójába: „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok.” A további alternatívák felidézése nélkül is érzékelhető a zsidó identitás-variációk sokfélesége, amelyek – születési körülményeiktől immáron elvonatkoztatva – akár legitim elméleti támpontot, vagy kiindulópontot is jelenthetnek a jelen és a jövő identitás-diskurzusai számára.

 

3.

A holokauszt brutális választ adott az identitással összefüggő kérdésekre és dilemmákra is, amennyiben önazonosságától függetlenül törekedett valamennyi zsidónak tartott személy kirekesztésére és elpusztítására. A felszabadulást, illetve az 1948-as fordulatot követő évtizedek a keskeny mederbe terelt, külső és olykor belső kontroll alá is rendelt vallási alapú önazonosság megélésének szűkös lehetőségét biztosította csupán. Az alternatív zsidó identitások (miként a cionizmus) a szocializmus idején illegalitásba szorultak. A rendszerváltás annyiban mindenképp revelációt jelentett, hogy a kényszerek és kontrollok megszűntével tulajdonképpen a zsidó önazonosság megválasztásának, megváltoztatásának, megvallásának és meg nem vallásának szabadságát hozta magával.

A pluralitás örömteli, még ha alkalmanként vitákkal és indulatokkal jár is. Miként az is örvendetes, hogy nincsenek, ne is legyenek, identitás-monopóliumok. Egyetlen identitás sem törekedhet kizárólagosságra. Régi és új identitások keresik a helyüket. Paradox módon olykor a kínálat teremti meg a keresletet. Verseny van, és amíg tisztességesek az eszközök, addig ez üdvözlendő is. A zsidó önazonosság kiindulópontjának a zsidó önismeret tekinthető. Azzal lehetek identikus, amit ismerek. Ebből következően – miután a diaszpórában élő zsidóság számára a vallásnak kiemelkedően fontos szerepe van, illetve kell, hogy legyen – szükségesnek tűnik annak igen alapos körüljárása, hogy mit is jelent a 21. század elején vallási értelemben haladó („neológ”, konzervatív), ortodox, reform stb. zsidónak lenni, nemcsak teológiai, bölcseleti, etikai és halachikus értelemben, hanem a hétköznapi gyakorlat szintjén is.

A diskurzus-előzmények közül a Kiss Arnold, budai főrabbi által 1929-ben kezdeményezett „haladó zsidóság – halódó zsidóság” című sajtóvitára hivatkozhatnánk, amely elsődlegesen az akkori neológia dilemmáival foglalkozott. A tudós rabbi és bölcselő, Kecskeméti Lipót egy évszázaddal ezelőtti „Egy zsidó vallás van-e, több-e?” című könyvében arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen zsidó vallás létezik, amelynek többféle áramlata van. Vajon ma is ugyanerre a következtetésre jutna? A napjainkban egymással jó értelemben versengő, a vallásihoz képest többé-kevésbé alternatív zsidó – cionista, kisebbségi, kulturális stb. – identitások számára szintén az önazonosság tisztázása a legfontosabb feladat. Az identitásnak, azt hiszem, lehetnek (többé-kevésbé) állandó és lehetnek változó elemei. Természetesen elképzelhető a zsidó identitások olyan keveredése is, ahol a különféle önazonossági szempontok egymástól eltérő arányban és intenzitásban jelentkeznek. Minden identitás legitim lehet, ha tisztességes eszközökkel igazolható. A rendszerváltás óta sok minden történt a zsidó önazonosság tisztázása terén is, de úgy érzem, nem lehetünk feltétlenül elégedettek az eredményekkel. Ha pedig a zsidó önazonosság kérdései megnyugtatóan tisztázódtak, akkor bátran tovább lehet lépni!