A holokausztkutatás helyzete Magyarországon

Írta: Gellért Ádám - Rovat: Politika, Történelem

Reagálás Laczó Ferenc írására

Gellért Ádám történész, a Clio Intézet társ-ügyvezetője

„Végül is ezt a könyvet Magyarországon kellett volna megírni. Csak fájlalhatjuk, hogy mind ez idáig nem írtuk meg” – írta Ránki György 1982-ben az Élet és Irodalom hasábjain Randolph Braham monumentális holokauszt monográfiájáról.[1] Szavai sajnos még ma is aktuálisan csengenek, mert azóta sem vállalkozott magyar történész arra, hogy megírja a magyar holokauszt összefoglaló történetét. Ez a hiány nem csak nemzetközi tudományos összehasonlításban kirívó, hanem nemzeti önismereti és emlékezpolitikai szempontból is problematikus.

Ennek egyik okát részben abban látom, hogy nincs szervezett, intézményes holokausztkutatás Magyarországon. Vagyis egy olyan világos és nyilvános stratégia mentén működő intézmény, amelyik átfogó jelleggel gyűjti, kutatja és hozza nyilvánosságra az iratokat, valamint koordinálja és fogja össze a kutatásokat.

Laczó Ferenc gondolatébresztő cikkében azt írta, hogy „intézményes szempontból a magyar holokauszt-kutatások sokpólusúak és meglehetősen szétaprózódottak maradtak és – minden erényük ellenére – szemlátomást a magyar történetírás fősodrára sem tudtak igazán érdemi hatással lenni”, ugyanakkor szerinte „a holokauszt kutatására specializálódó központi intézmény felvázolása helyett inkább a téma nemzeti fősodorba való adekvát integrációjának módjain lenne érdemes elgondolkoznunk”.

Válaszomban kizárólag ezekre a megállapításaira szeretnék reagálni, részben egyetértően, részben vitatkozva.

Élve Laczó felvetésével: miként várhatjuk el, hogy a kutatások beépüljenek a magyar történetírás fősodrába, ha a rendszerváltás óta eltelt 30 évben nem készültek el a témában alapvető, összefoglaló, monografikus munkák? Mit tehet a nem szaktörténész, ha 40 vagy akár 50 évvel ezelőtt írt művekhez kell nyúlnia? Hiába vannak ugyanis kiválóan megírt résztanulmányok, könyvek és forráskiadványok,[2] ha nem történt meg az egyes részterületek szintetizálása. S mindez nem csak az 1938–1945 közötti eseményekre vonatkozik.

Magyarország német megszállásáról utoljára 1978-ben, Ránki György tollából készült összefoglaló munka,[3] a több százezer embert érintő munkaszolgálatról Karsai Elek írt átfogó munkát és adott ki dokumentumokat 1962-ben,[4] a nyilas korszakról monografikus igénnyel Teleki Éva írt utoljára 1974-ben.[5] De távolabb is visszamehetnék az időben és felvethetném, hogy miként fordulhat az elő, hogy a vörös- illetve fehérterrorról egyetlen szaktudományos összefoglaló munka sem született 1989 óta? Pedig elképesztő mennyiségű levéltári irat vált kutathatóvá nem csak Magyarországon, hanem külföldön is.

„A magyar holokauszt modern történetét meg kell, meg is lehet még írni. Nagyon valószínű, hogy csendőrkerületenként vagy deportálási zónánként, talán nem is egy szerzőnek, hanem többnek” – írta 2005-ben Karsai László.[6] Nem csak ezt – teszem hozzá –, hanem monografikusan kéne feldolgozni a zsidótörvények létrejöttével és végrehajtásával kapcsolatos összetett eseményeket, a magyar társadalom erre adott reakcióit, de megírásra és szintetizálásra vár az ide lazán, de annál fontosabban kapcsolódó terület, a népbíróságok története is. És a sort hosszan lehetne folytatni, ahogy azt Laczó Ferenc is megtette.

S itt érkezünk el a miérthez. Laczóval egyetértve, szerintem a válasz csak részben található meg abban, hogy az egymástól elszigetelten dolgozó kutatók nem működnek kellőképpen együtt. Én ennél sokkal mélyebben, a rosszul működő intézményi struktúrában, illetve az ebben a témakörben gyengén működő belföldi tudományszervezésben látom az alapvető problémát.

 

A Holokauszt Emlékközpont – egy kihasználatlan lehetőség

Kiindulásként tisztázzuk, hogy 20 éve létezik és azóta évente átlagban kétszázmillió forintos költségvetéssel működik a Holokauszt Emlékközpont, az az állami intézmény, amelynek pontosan a holokauszt-kutatásszervezés és koordinálás (is) lenne, lett volna a feladata. A Holocaust (sic!) Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány alapító okirata szerint az intézmény – más feladatai mellett – másolatban gyűjti az „1938–1945 között vallási, faji, nemzetiségi és más politikai okokból történt üldöztetés, a munkaszolgálat, a deportálások, a náci koncentrációs táborok működésének és áldozatainak elsődlegesen magyar vonatkozású dokumentációját”, és ennek érdekében gyűjteményt működtet. Szintén az alapító okirat szerint a Közalapítvány feladatai közé tartozik a tudományos forrásfeltárás és kutatás megszervezése, annak folyamatos ellátása, a kutatási eredmények folyamatos publikálása, valamint tudományos konferenciák és tanácskozások szervezése.[7] Legalábbis papíron. Mert ezeknek a feladatainak egyáltalán nem vagy csak a lehető legminimálisabb mértékben tett eleget az elmúlt 20 évben.

 

Tudományszervezés New Yorkból – Randolph Braham

Ha tudományszervezésről beszélünk, akkor megkerülhetetlen a nemrég elhunyt Randolph Braham professzor szerepe. Az ő átgondolt víziója, irányítása és szerkesztése mellett születtek meg olyan alapmunkák – csak, hogy a legfontosabbakat említsem –, mint a magyarországi holokausztra vonatkozó és periodikusan frissített bibliográfiai jegyzék,[8] a magyarországi holokauszt háromkötetes földrajzi enciklopédiája,[9] és ő indította útjára a Tanulmányok a Holokausztról kiadványsorozatot, amelynek tizedik kötete az év elején jelent meg.[10] Az általa kezdeményezett és felügyelt ösztöndíjprogram (a New York-i City University Graduate Center keretében működő J. & O. Winter Fund) hazai kutató életében fontos és meghatározó állomás volt. Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy Braham a magyar holokauszt kutatásának intézményes atyja volt – New Yorkból. Ha nincs az ő több mint öt évtizedes munkássága és aktív tudományszervező tevékenysége, akkor ma sokkal kevesebben foglalkoznának ezzel a szakterülettel, jóval kevesebbet tudnánk – nem csak itthon, hanem külföldön is – a magyarországi holokauszt eseményeiről.

 

Az iratgyűjtés

Tudománypolitikai és tudományszervezési problémára mutat rá a magyarországi holokauszttal kapcsolatos iratok összegyűjtésének ügye is. Tudni kell, hogy több tízmillió oldalnyi releváns irat található a Magyar Országos Levéltárban és fióklevéltárjaiban, Budapest Főváros Levéltárában, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában és még számtalan más magyarországi gyűjteményben. A rendszerváltás hajnalán a Jad Vashem, illetve az amerikai-izraeli Klarsfeld Alapítvány feladatának érezte, hogy ezeket az iratokat kiválogassa és másolatban beszerezze. A híres nácivadász, Serge Klarsfeld és a Jad Vashemből, Gavriel Bar Shaked már 1989 novemberében Budapesten jártak, hogy felmérjék az iratanyagokat és előkészítsék a későbbi munkálatokat.[11] Látogatásukat siker koronázta: több levéltárral is szerződést kötöttek és hamarosan megindult a fénymásolás és mikrofilmezés folyamata.[12]

Az izraeli, az amerikai és magyarországi holokausztkutatás dokumentációjának egységesítésével kapcsolatos munkálatok elvégzésére a Jad Vashem megbízásából Ságvári Ágnes kezdett iratfelmérő kutatásokat 1991 januárjától 3 országos, 19 megyei és 5 szaklevéltárban. A feltárt iratokról részletes jegyzékeket készített, iratokat pedig másolatban küldte ki Jeruzsálembe.[13]

A Jad Vashem megbízásából Karsai László 1995 januárja környékén kezdte el szisztematikusan feltárni és kiválogatni a magyarországi holokauszttal kapcsolatos levéltári iratokat. A levéltári kutatásokat mind a mai napig az általa irányított történészek végzik, a kutatómunka pedig „kiterjed az 1938–1950 között keletkezett minden olyan dokumentumra, amelyben a zsidó szó előfordul, illetve a magyarországi zsidókérdéssel kapcsolatba hozható”.[14]

Ezzel párhuzamosan a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum (USHMM) is elkezdte a saját iratgyűjtő projektjét, így immár két külföldi szervezet is szisztematikusan gyűjti a magyarországi holokauszttal kapcsolatos iratokat.

Az iratfeltárás során a Jad Vashem Archives Magyarországi Kutatócsoportja közel 5 millió oldalnyi iratot gyűjtött össze és mikrofilmezett az elmúlt negyed évszázadban. Ez a hatalmas iratanyag azonban jórészt hozzáférhetetlen a (magyar) kutatók számára. A megbízó, Jad Vashem számára készült iratjegyzékek nem nyilvánosak, a mikrofilmezett anyag nagy része pedig nincs feldolgozva, így azokban nem lehet kutatni. De még ha megfelelően is lehetne kutatni ezeket, azt akkor is csak Jeruzsálemben lehetne megtenni. Szintén meg kell említeni, hogy elég nehéz átlátni a Jad Vashem kutatócsoport munkáját. Eddig ugyanis csupán egyetlen egy nyilvánosan elérhető – még 2003-ban írt – hat és fél oldalas, összefoglalóból[15] tudunk képet alkotni a munkájukról. Jellemző, hogy a kutatócsoport megalakulásának 20 évfordulójára (is) időzített nemzetközi konferenciáról készült kötetben sem jelent meg írásbeli beszámoló az addigi munkáról.[16] Még különösebb, hogy a kutatócsoport az elmúlt 25 évben folytatott, egyébként fontos és alapos iratgyűjtéséről – akár önállóan, akár a Jad Vashemmel közösen szerkesztve – egyetlen fond- vagy iratjegyzéket sem publikált. A kutatócsoportnak egyébként nincs honlapja és az interneten sem található tevékenységükről érdemi információ.

Ezzel szemben a kutatóbarát eljárásra jó példa a USHMM gyakorlata. Az általuk készíttetett iratjegyzékek ugyanis elérhetőek az interneten, így ha valaki például a Belügyminisztérium általános iratainak (K 150) tág értelemben vett holokauszttal kapcsolatos iratait szeretné kutatni, akkor egyszerűen letöltheti az internetről a 698 oldalas, magyar nyelvű jegyzéket.[17] Sajnos a rendszerezett és másolatban meglevő iratokat csak Washingtonban lehet kutatni.

Hangsúlyozni szeretném, hogy önmagában az, hogy egy külföldi intézmény milyen módon jár el egy saját maga által finanszírozott projektben, nem lenne probléma, de a magyarországi holokausztkutatás és a jobb nemzeti önismeret szempontjából mindenképp veszteség, hogy a magyar kutatók által külföldi intézmények számára végzett iratfeltáró munka eredménye nem jelenik meg Magyarországon.

Tehát míg a szisztematikus belföldi iratgyűjtést, vagy a külföldi intézmények által összegyűjtött anyagok katalogizálását az erre hivatott magyar intézmény nem érzi feladatának, addig azok a magyar történészek, akik külföldi intézményeknek dolgoznak, úgy látszik, nem urai a végzett rendszerező munka eredményének. Jól illusztrálja, hogy mennyire nincs gazdája az ügynek, hogy a mikrofilmezési munkát megbízásra végző magyarországi levéltárak vagy megtartanak egy másolatot vagy (inkább) nem a Jad Vashem által kért anyagokról.[18] Sok magyarázatot nem érdemel, hogy elemi érdek lenne, hogy ezek a kiválogatott iratok másolatban Magyarországon egy helyen össze legyenek gyűjtve.

 

Zárszó és javaslatok

Mi lenne tehát a megoldás? Be kéne lépnie egy olyan szervezetnek, amelyik szívügyének és kötelességének tekinti, hogy a Jad Vashemben és a USHMM-ben található, rendszerezett (mikrofilmezett/digitalizált) másolati anyagokat és az azokról készült jegyzékeket beszerezze és biztosítsa a minél szélesebb körű kutatás lehetőségét.

Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a külföldi intézmények százmillió forintos nagyságrendben áldoztak forrásokat az iratok feltárására. Céltudatos kultúrdiplomáciával és intézményközötti együttműködéssel azonban sok minden elérhető lenne. S nem kell messzire menni a követendő példáért. A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen belül, a Tibori Szabó Zoltán által vezetett holokausztkutató intézetben (Institute for Holocaust and Genocide Studies) mikrofilmen beszerezték a vonatkozó magyar és román nyelvű anyagokat.

A fentebb leírtak csak egy példája annak, hogy mekkora szükség lenne egy olyan, az alapfeladatait valóban ellátó intézményre, amelyik nem csak strukturálja a különböző kutatásokat, hanem forrásokat és lehetőséget biztosít a témával foglalkozó kutatóknak (például célzott témákra kiírt ösztöndíjprogrammal), ezzel is tág teret nyitva az együtt gondolkodásra és együttműködésre. A helytörténeti és külföldi kutatások becsatornázásával pedig létrejöhetnének valós intézményközti párbeszédek és kibontakozhatna egy szélesebb szakmai dialógus.

A szerző a Clio Intézet társ-ügyvezetője

 

Jegyzetek

[1] Ránki György: A Harmadik Birodalom árnyékában. Magvető kiadó, Budapest, 1988. 209. Randolph L. Braham: The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary. Columbia University Press, New York, 1981.

[2] Lásd legújabban pl. Karsai László (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen IV. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez, 1944. október 15–1945. január 18. Budapest, Balassi, 2014.  További művekkel kapcsolatban lásd Csősz László – Gellért Ádám: Holocaust Research and Infrastructure in Hungary. Dapim: Studies on the Holocaust, 2017/2. 146–154.

[3] Ránki György: 1944. március 19. Magyarország német megszállása. Budapest, Kossuth Kiadó, 1978.

[4] Karsai Elek (szerk.): Fegyvertelen álltak az aknamezőkön. Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon 1–2. Budapest: MIOK, 1962.

[5] Teleki Éva: Nyilas uralom Magyarországon. 1944. október 16. – 1945. április 4. Kossuth könyvkiadó, Budaest, 1974.

[6] Karsai László: A holokauszt utolsó fejezete. Beszélő, 2005/10. szám. http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-holokauszt-utolso-fejezete

[7] A közalapítvány alapító okirata, 2017. december 7.

[8] Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi holokauszt bibliográfiája. 2. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010.

[9] Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, 1–3. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2007.

[10] Legutóbb Randolph L. Braham (szerk.): Tanulmányok a Holokausztról, X. Múlt és Jövő Alapítvány, Budapest, 2019.

[11] Angol nyelvű beszámoló a magyar levéltárakban tett 1989. november 19–26. közötti látogatásról. (a szerző birtokában)

[12] Lásd pl. a Budapest Főváros Levéltára és a Klarsfeld Alapítvány között 1990. január 22-i dátumú megállapodás-tervezetet, amely alapján az alapítvány 10.000 amerikai dollárt utalt át előlegként (a szerző birtokában). A munkaszolgálat során meghalt zsidó származású áldozatok kartotékjai az év őszén már Izraelben voltak. Lásd a Magyar Köztársaság Tel Aviv-i Nagykövetségének sajtóközleménye, 1990. október 26. (a szerző birtokában)

[13] Ságvári Ágnes beszámolója, 1992. január 28. (a szerző birtokában)

[14] Karsai László: A Yad Vashem Archives Magyarországi Kutatócsoportja. Regio, 2003/14, 130.

[15] Uo. 129–135.

[16] Molnár Judit (szerk.): A nagypolitikától a hétköznapokig. A Magyar holokauszt 70 év távlatából. Balassi Kiadó, Budapest, 2016. Margittai Linda – Sulyok Izabella: Beszámoló „A nagypolitikától a hétköznapokig – a Magyar Holokauszt 70 év távlatából” című nemzetközi tudományos konferenciáról. Századok, 2014/4. szám, 1075–1080.

[17] Records of the Hungarian Ministry of Internal Affairs (MOL K 150), 1939–1944, RG‐39.008M. https://collections.ushmm.org/findingaids/RG-39.007M_01_fnd_hu.pdf

[18] Lásd még 13/2002. (I. 31.) kormányrendelet a Magyar Köztársaság Kormánya és Izrael Állam Kormánya között a magyarországi levéltárakban őrzött, védett személyes adatot tartalmazó Holocaust-dokumentumok másolatának a jeruzsálemi Yad Vashem, a Holocaust Mártírjai és Hősei Megemlékezési Hivatala részére történő átadása és felhasználása tárgyában készült adatvédelmi szerződés kihirdetéséről.