„A hadügy erőforrásait nem áldozhatják humanitárius célokra” – Interjú Rebecca Erbeldinggel Mentőhivatal c. könyvéről és a holokauszttal kapcsolatos amerikai politikáról

Az 1944 januárjában alapított War Refugee Board (Háborús Menekültek Hivatala) az amerikai végrehajtó hatalom részeként tevékenykedett. Mi vezetett megalapításához 1944 elején?

A zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosságok hírét az Egyesült Államokban 1942 novemberében hozták nyilvánosságra, néhány héttel azután, hogy a szövetségesek megkezdték Észak-Afrika invázióját. Ekkoriban azonban még semmilyen terv nem volt arra nézvest, hogy az Egyesült Államok miként segíthetne az európai zsidókon. Az amerikaiak többezer kilométerre voltak a tömeggyilkosságok helyszíneitől – csapataik ekkoriban még nem tartózkodtak az európai kontinensen. A tömeggyilkosságok hírére adott első közös szövetségesi reakció abban merül ki, hogy nyilatkozatot adnak ki, melyben elítélik a hidegvérrel elkövetett atrocitásokat és pereket igérnek a háborús bűnök elkövetőinek megbüntetésére.

1943 hónapjaiban az amerikaiak egyre több releváns információra tesznek szert. Aktivisták eközben tüntetéseket szerveznek és beszédeik során azt követelik, hogy az Egyesült Államok tegyen többet a nácizmus áldozatainak megmentésére. Az egyik ilyen aktivista szervezet támogatóinak 1943 novemberében sikerül rávenniük a Kongresszust arra, hogy egy katonai és gazdasági szakértőkből álló bizottság megalapítására hívja fel Roosevelt elnököt, melynek a zsidók megmentésének módjait kellene vizsgálnia. Az ezzel kapcsolatos titkos meghallgatások részeként a menekültkérdésért és a vízumkiadással kapcsolatos ügyekért felelős Samuel Breckinridge Long államtitkár azt állítja, hogy a külügyesek már eddig is minden hatalmukban állót megtettek a zsidók megmentéséért és a tüntetők egész egyszerűen nincsenek tisztában a tényekkel. Úgy érzi, hogy nagyon meggyőzően érvelt, és ezért beszéde megjelentetése mellett dönt.

Ez részéről óriási tévedésnek bizonyul, mivel hamarosan kiderül, hogy beszámolója több súlyos ténybeli tévedést is tartalmaz. Többek között azt állítja, hogy az USA 580 000 nácizmus elől menekülő egyént fogadott be, ami valóban jelentős teljesítmény lett volna, csakhogy e szám valójában az előző évtized amerikai bevándorlóinak teljes látszámára vonatkozott. Súlyos tévedései megingatják pozícióját.

A pénzügyesek eközben elkezdik vizsgálni, hogy a Külügy miért halogatja annyira az Európába tartó humanitárius segélyek engedélyezését: utánanéznek például, hogy a Külügy miért is várt nyolc hónapot, mire engedélyezte zsidó szervezetek humanitárius segélyakcióit. E vizsgálat lefolytatása közben, mégpedig 1943 decemberében a pénzügy egyik hivatalnoka behatol a Külügybe és az ottani dokumentumokat olvasva ráébred, hogy Breckinridge Long következetesen azt kérte a Svájcban tartózkodó amerikai diplomatáktól, hogy ne küldjenek a holokauszttal kapcsolatos híreket Washingtonba. Mivel effajta hírek korábban nyilvánosságra kerültek és tüntetésekhez vezettek, Breckinridge Long úgy gondolja, hogy a hírfolyam elzárásával elejét veheti e tüntetéseknek.

A Pénzügyminisztérium alkalmazottai ezen ügymeneten nagyon felháborodnak. Miniszterükhöz, Henry Morgenthauhoz sietnek, és meggyőzik őt arról, hogy találkozzon Roosevelt elnökkel és magyarázza el neki, hogy az amerikai nép és a Kongresszus is lépéseket vár, és hogy az adminisztráción belül konfliktus alakult ki a pénzügyesek meggyőződésével kapcsolatban, mely szerint az USA-nak igenis többet kellene tennie. Roosevelt igazat ad Morgenthaunak, és ekkor dönt a Háborús Menekültek Hivatalának megalapítása mellett. Kijelenti, hogy a zsidók megmentési kísérlete immár az Egyesült Államok hivatalos politikájának részét képezi.

Miként jellemezné a Háborús Menekültek Hivatalának (HMH) agendáját? A HMH mennyiben számított újszerű és egyedi hivatalnak?

Az USA történetében egyedül ekkor fordul az elő, hogy a kormány új szervezetet hozzon létre azon célból, hogy az ellenségeink által külföldön üldözöttek életét próbálja megmenteni. E tekintetben teljességgel újszerű szervezetről van szó, ugyanis nem amerikaiak megsegítéséről van szó, és nem is olyanokról, akiknek amerikai állampolgárságot terveznek adni. A HMH által megmentett vagy megsegített emberek többsége valószínűleg még csak nem is sejtette, hogy az amerikai kormány szerepet játszott életük alakulásában.

A Hivatal agendája háromszintű. John Pehle, a hivatal vezetője a pszichológiai hadviselést teszi meg elsőszámú prioritásnak: elsősorban ezáltal akarja megakadályozni, hogy a nácik és a náci kollaboránsok tovább gyilkoljanak. A HMH alkalmazottai ezen túlmenően különbséget tesznek a nácikkal közösen harcoló országokban és a nácik által uralt területekhez közel tartózkodó emberek, valamint a nácik által közvetlenül uralt területeken még élők között. Előbbieket biztonságos helyekre szeretnék eljuttatni – semleges országokba, Észak-Afrikába, felszabadított területekre. A nácik által uralt területeken még élők esetében pedig túlélésük esélyeit próbálják javítani, hogy végül megélhessék felszabadulásukat. A lengyel és magyar zsidó esetében a HMH egyértelműen túlélésük esélyeire koncentrál, mivel jól tudják, hogy kimenekítésükre nincsen reális esély.

Pontosan kikből állt e hivatal?

A legtöbben közülük a Pénzügyminisztérium alkalmazásában álltak, és korábban a gazdasági szankciók végrehajtásáért feleltek. A második világháború idején fordult elő először, hogy az USA gazdasági szankciókat alkalmazott. A HMH vezetői feleltek korábban az Európába irányuló pénzforgalomért, azaz ők próbálták megakadályozni, hogy az ellenség extra erőforrásokhoz jusson.  Ennek részeként merül fel a humanitárius segélyek kezelésének kérdése. Mivel az effajta segélyek küldéséhez az ő hozzájárulásuk is szükséges, hamarosan ráébrednek, hogy a Külügy egyszerűen nem mond igazat mentési akcióival kapcsolatban. E pénzügyesek e felismerésük következtében válnak aztán még kritikusabbá és aktívabbá.

A HMH alkalmazottainak többsége viszonylag fiatal, a negyvenes években még csak a harmincas éveiben járt. Magasan képzett, jellemzően jogász végzettségű emberekről van szó. Alapvetően keresztény vallásúak. Ők alkalmaznak aztán a segélyezési akciókban már korábban is részt vevő egyéneket, így többek között kvékereket, unitáriusokat és különböző zsidó szervezetek tagjait, hogy azok a semleges országokban képviseljék a HMH agendáját. Őszintén hisznek abban, hogy az amerikai kormány feladata a világ jobbá tétele, és nem gondolják, hogy ezt amerikai állampolgárokra kellene korlátozni. Ezen agenda kiterjesztéséhez kívántak személyesen is hozzájárulni.

Milyen mértékben sikerült e nemes céljukat megvalósítaniuk?

Meglehetősen nehéz lenne meghatároznunk, hogy a HMH összesen hány emberen segített. A tevékenységük jelentős részét az alkotta, hogy humanitárius segélyszervezeteket támogattak és e célból könnyítették a pénzek határokon át való áramlását. Hogy aztán pontosan mi történt e pénzekkel, melyek potenciálisan sokakat megsegíthettek, azt nehéz lenne számszerűsíteni.

Hasonlókat mondhatunk a HMH további tevékenységeiről is: nehéz lenne számszerűsíteni például, hogy hányan menekültek meg a pszichológiai hadviselés által megakadályozott atrocitások következtében. Vagy vegyük az alábbi példát: a háború utolsó heteiben a HMH mintegy 300 000 ételcsomag koncentrációs táborokban való szétosztásában segédkezik. Hányan élhették túl a táborokat ennek következtében? Eközben hányan halhattak meg esetleg épp amiatt, mert túl hirtelen túl sok ételhez jutottak? Érdemes az utóbbiak számát levonnunk az előbbiekéből, amikor a HMH által megmentettek számát próbáljuk meghatározni? A HMH 1945-ös felszámolásakor írott riportjában úgy saccolt, hogy tízezreket mentett meg és százezreknek nyújtott segítséget. Ennél pontosabb számokhoz, attól tartok, nem fogunk tudni eljutni.

Beszéljünk részletesebben az európai holokauszt utolsó nagyobb fejezetéről, a magyar holokauszt legfőbb, 1944-es fázisáról. A HMH tagjai mennyit tudtak a Magyarországon ekkoriban kibontakozó népirtásról? Milyen stratégiákat alkalmaztak Magyarország kapcsán? Mennyiben voltak képesek befolyással lenni a helyi eseményekre?

A HMH a kezdetektől fogva nagyon is érdeklődött Magyarország iránt. Az egyik legelső általuk támogatott projekt lengyel zsidók Magyarországra költözését volt hivatott elősegíteni, hiszen utóbbira 1944 legelején még biztonságos területként tekintettek. Ez egyértelművé teszi számomra, hogy nem számítottak az ország német megszállására és azt bizonyára nem is próbálták elősegíteni.

A magyar eseményeket illetően március 19. után részletes tudással rendelkeztek, ha nem is feltétlenül a megszállás legelső napjától kezdődően. Eleinte nem világos számukra, hogy mi zajlik Magyarországon, de egy héten belül az események már a vezető hírek között szerepelnek. Az egyik legjelentősebb New York-i napilap, a New York Post például véleménycikket közöl, mely amellett érvel, hogy az USA-nak minden lehetségeset meg kell tennie a magyar zsidók megmentése érdekében.

A HMH ekkorra már belekezdett pszichológiai nyomásgyakorló kampányába, és a magyar eseményekre adott legelső reakciójuk is a hadviselés ezen módjának alkalmazása. Roosevelt március 24-én nyilatkozatot ad ki, melyet eredetileg a német potenciális elkövetőknek tervezett címezni: arra inti őket, hogy ne vegyenek részt bűntettekben, vagy azonnal hagyják abba a gyilkos bűnözést. Épp mikor e beszéd vázlatát készítik elő, a nácik megszállják Magyarországot. A HMH ezért hozzátesz egy paragrafust a beszédhez, mely a kortárs magyar eseményekre reagál: azt üzenik a magyaroknak, hogy ne váljanak háborús bűnösökké a náci atrocitásokban való részvételük által.

Mivel az Egyesült Államoknak nincsenek diplomáciai kapcsolatai a Sztójay-kormánnyal, Horthy újonnan kinevezett kormányával, az öt semleges európai nemzetre, Svájcra, Svédországra, Spanyolországra, Portugáliára és Törökországra hagyatkoznak, akiknek 1944-ben is voltak még diplomatáik az országban. Kérik ezen kormányokat, hogy tiltakozzanak a kibontakozó erőszakhullám ellen. Megkérik őket, hogy osszák meg helyi tudásukat. Továbbá azt is kérvényezik, hogy diplomáciai misszióikat terjesszék ki, többek között abban reménykedve, hogy talán a magyar vidékre is jutnak majd diplomaták, akik a helyi eseményekről szemtanúi beszámolókat tudnak majd küldeni, sőt talán képesek lehetnek az erőszak helyi elszabadulásának megakadályozására is.

Ebbe azonban csak a svédek mennek bele. Spanyolországra és Portugáliára a Külügy ezzel egyidejűleg épp ellentétes irányú nyomást gyakorol: arra kérik őket, hogy ne ismerjék el a Sztójay-kormányt. Ők inkább utóbbi kérésnek tesznek eleget, és márciustól kezdődően még nagyobb távolságot tartanak Horthytól. Közvetlen diplomáciai kapcsolatok hiányában, Svájc járt el az amerikaiak helyi képviselőjeként. A svájciak 1944-ben ezért amiatt aggódtak, hogy nyíltabb protestálásuk vagy diplomáciai kontingensük növelése semlegességük megkérdőjelezéséhez vezethetne. Ezt az amerikaiak sem akarták kockáztatni, mivel úgy gondolták, hogy egy viszonylag semleges Svájcra még nagyobb szükségük van. A törökök – Kállay miniszterelnök bújtatásán túl – visszajelentik Amerikába, hogy a Nagykövetségükön megjelenő zsidókat távozásuk után azonnal őrizetbe veszik, tehát diplomáciai kontingensük növelésének semmi értelme nem lenne. A svédek azonban máshogy reagálnak: ők azt kérdezik, hogy az amerikaiak kit szeretnének Magyarországon látni. A HMH Raoul Wallenberget választja, aki addig épp a HMH stockholni képviselőjével dolgozott egy épületben. Wallenberg e kérésnek köszönhetően kerül Budapestre.

Az Egyesült Államok ezen túl fontolóra veszi, hogy kiadjon-e saját Schutzpassokat. Köztudomású, hogy 1944-ben sok budapesti zsidó rendelkezett más országok – így Svédország vagy Svájc – papírjaival. Az amerikaiak egy ponton levelet küldenek a svéd és svájci diplomatáknak, melyben azon magyar zsidók neveit sorolják, akiknek amerikai rokoni kapcsolatai vannak és kérik e diplomatákat, hogy vegyék őket is védelmük alá. E kérésnek sajnos nem volt hatása, hiszen a kérdéses egyéneknek meg kellett volna jelenniük a svéd vagy a svájci követségen, ezt azonban nem volt mód kommunikálni feléjük.

Július végén, amikor is a deportálások időlegesen szüneteltek, Horthy ajánlatot tesz a szövetségeseknek: különböző embercsoportokat ajánl fel, úgy mint tíz év alatti gyerekeket, akik Palesztinába távozhattak volna, vagy a svéd kapcsolatokkal rendelkezőket, akik pedig Svédországba mehettek volna. Az amerikaiak számára nem is kérdéses, hogy e felvetésre azonnal igennel fognak felelni. Rendelkezünk egy július végi vázlattal, ami azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államok egyoldalúan is hajlandó lett volna az összes magyar zsidó átvételére, amennyiben Horthy elengedi őket. A Vöröskereszt át is adja az erre vonatkozó üzenetet augusztus elején, bár senki sem bízik igazán az ügy sikerében, mivel úgy gondolják, hogy Horthynak nincs többé fennhatósága a magyar zsidók felett, és a nácik legfeljebb ellenszolgáltatások fejében lennének hajlandóak ilyesmiről tárgyalni. A túszul ejtett magyar zsidó elengedéséről a HMH aztán effajta tárgyalásokba is hajlandó bonyolódni.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a HMH nagyon is intenzíven követi a magyar eseményeket, és többféle stratégiát is próbál alkalmazni. Magyarország esetében látják a legkomolyabb esélyt emberek megmentésére, így energiáik legjelentősebb részét épp a magyar zsidó ügyekre fordítják.

Engedje meg, hogy némileg tágabb kérdéssel folytassam: mely tényezők határozták meg az amerikaiak zsidóüldözéssel kapcsolatos reakcióit és politikáját? Hogyan változott az amerikaiak hozzáállása a háború éveiben? Mely korlátokkal voltak kénytelenek szembenézni, melyek gátolták a hatékonyabb fellépést?

Az Egyesült Államok az 1930-as évekre erősen elköteleződött a nemzetközi semlegesség mellett. Nagyon kevés amerikai támogatta az ország más kontinenseken zajló konfliktusokban való részvételét – példa erre a spanyol polgárháború vagy Kína Japán általi inváziója. Az amerikaiak akkor sem akarnak ezen változtatni, amikor a nácik elkezdik növeli katonai erejüket, majd hamarosan Németország területét.

A zsidók náci németországbeli és nem sokkal később csaknem összeurópai üldöztetésével kapcsolatban rengeteg információ áll rendelkezésre Amerikában, mégsincs hajlandóság arra, hogy változtassanak a törvényeiken és több zsidó bevándorlót fogadjanak be. Az USA amúgy több zsidó menekültet fogad be, mint bármelyik másik ország, de ez sem jelent túl sokat. E viszonylag magas számért részben eleve az felel, hogy az Egyesült Államok csak 1941 végén lép be a háborúba, a bevándorlás lehetősége tehét némileg tovább fennáll, mint más államok esetében.

Ugyanakkor ki kell jelentenünk, hogy az USA a harmincas és negyvenes években rasszista és antiszemita államnak számít, melynek bevándorlási törvényei a fajtisztasági eszmékben gyökereznek és különbséget tesznek kivánatos és nem kivánatos bevándorlók között. A gazdasági válság hatása szintén erősen érződik még, és sokan attól tartanak, hogy az immigráció felfutása csak a gazdasági problémákat tenné még súlyosabbá. Ezek a legfőbb tényezők és ezek közül alighanem az esetleges háborús konfliktusból való kimaradás célja a legfontosabb: az Egyesült Államok az 1938-as novemberi pogromok és a kibontakozó menekültválság láttán sem szándékozik elköteleződni, nehogy végül belerángassák egy újabb háborúba.

Az amerikai hozzáállás aztán fokozatosan alakul át, ahogy a zsidókkal szemben elkövetett tömeggyilkosságokról egyre több információ áll rendelkezésre. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a zsidók 1930-as évekbeli üldöztetését még sok amerikai képes volt felfogni, sőt bizonyos fokig elfogadni, de a tömeggyilkosságokat már jóval nehezebb volt feldolgozniuk.

Az amerikai hozzáállás megváltozásához eközben a szövetségesek győzelmi esélyeinek növekedése is érdemben hozzájárult: ennek fényében válik csak érthetővé, hogy a HMH alapítására miért épp 1944 legelején kerül sor. Az amerikaiak ekkorra már gyakorlatilag biztosra veszik, hogy győzedelmeskedni fognak és ezért a humanitárius szempontok némi támogatását sem a kormány, sem az amerikai állampolgárok nem gondolják többé időszerűtlennek.

A HMH tevékenységét ugyanakkor szigorú korlátok közé szorítja, hogy – amint a kortárs elv kimondja – bármit megtehetnek a zsidók megmentésért, mely „összhangban van a háború sikeres lefolytatásának alapelvével”. Nem igényelhetnek tehát erőforrásokat, amennyiben az a háború meghosszabbodásával járna. Auschwitz bombázásának kérdésében is ez lesz a kulcsmomentum: a HMH továbbítja az oda vezető vonatsínek bombázására vonatkozó felhívásokat, amire a hadügy annyit reagál, hogy ez nem tartozik háborús céljaik közé, és erőforrásaikat nem áldozhatják humanitárius célokra. A HMH e korlát létezését alapvetően elfogadja: azonnal visszakoznak, és hónapokig még csak nem is említik újra kérésüket.

Mindehhez érdemes hozzágondolnunk a földrajzi és kronológiai tényezőket: a hadseregek pozíciói, a segélynyújtás konkrét lehetőségei, vagy például a román és bolgár állam háborús politikája éppúgy hatással van a HMH cselekvési lehetőségeire, ahogy a rendelkezésükre álló információk mennyisége és minősége. 1944 hónapjai során folyamatosan változik, hogy a HMH pontosan mit is tud megtenni. Ez helyenként éles korlátokat jelent, de egyre újabb lehetőségeket is hordoz. A HMH tevékenységét tehát nem lehet kizárólag a holokauszt kontextusában értelmezni, történetük megértéséhez a második világháború alakulására is folyton figyelemmel kell lennünk.

Zárásként beszéljünk röviden a historiográfia és a kutatás kérdéseiről. Az a benyomásom, hogy a korábbi években a HMH történetét viszonylag kevéssé tárgyalták. Miért alakult ez így, és mi szükségeltetett ahhoz, hogy a HMH történetét Ön könyvében oly részletesen rekonstruálhassa? Hogyan látja, a HMH-vel kapcsolatos új tudásunk mennyiben változtatja meg az amerikaiak második világháborús tevékenységével kapcsolatos összképet?

Már a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években is számos könyv jelent meg az Egyesült Államok és a holokauszt témájában. A csúcspont e téren alighanem David Wyman 1984-es The Abandonment of the Jews (A zsidók elhagyatása) volt. E könyvek gyakran tág keretben tárgyalták az USA holokauszt idején játszott szerepét és az amerikaiak – elsősorban a Külügy és Roosevelt elnök – közönyösségére helyezték a hangsúlyt. E könyvekben rendszerint volt egy záró szekció, melyben a szerzők úgy érveltek, hogy az amerikai politika 1944-re megváltozott, és fókuszálni kezdett az embermentésre. Wyman ezzel kapcsolatban úgy értékelt, hogy ez azonban túl kevés volt, és túl későn következett be – szerinte ezáltal nagyjából 200 000 embert megmentettek ugyan, de az összképen ez is csak keveset változtat.

Meglepőnek találtam, hogy senki sem vizsgálta komolyabban és részletesebben, hogy kik is voltak e politika képviselői, és pontosan miként is cselekedtek. Az derült ki számomra, hogy az iratok még az 1944-es módon voltak elrendezve: szervezetek, személyek és témák szerint voltak alfabetikus rendben, összesen 120 dobozt megtöltve. Ez kiváló módszer, amennyiben egy titkár arra törekszik, hogy bármit gyorsan meg tudjon találni, a történészi munka szempontjából e beosztás azonban nem igazán szerencsés. Két évet töltöttem e dobozok tartalmának befényképezésével, és minden dokumentumot a dátuma szerint mentettem el. E dokumentumok mappába tételével a történet kronológiai rendje helyreállt: egyből láttam, hogy a HMH mikor mit kapott, és mire mikor és hogyan válaszolt. Ezáltal lehetővé vált a HMH történetének pontos rekonstruálása.

Összesen 43 000 dokumentumról volt szó, melybe a személyi hagyatékok is beleértendők: disszertációmat és tavaly publikált könyvemet ezek alapján írtam. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy számos kérdésre teljes bizonyossággal tudok válaszolni, amire jellemzően csak kevés történész képes: határozottan állíthatom, hogy „nem, ezzel sose foglalkoztak” vagy hogy „igen, tudtak erről és így reagáltak rá.” A rengeteg Magyarországgal kapcsolatos dokumentum lehívása az imént például mintegy 15 percembe került.

Azért is szerettem volna e történetet részletesen feldolgozni, hogy ezáltal mintegy emléket állítsak a HMH ugyancsak jelentős tevékenységének. Az USA holokauszt idején vitt szerepének tárgyalásakor a korábbi főtendencia az volt, hogy e szerepet alapvetően sikertelennek, sőt kifejezetten bukásként értékeljük. Ebben van is némi igazság, ugyanakkor a passzivitást 1944-re felváltja a mentés fázisa. E változás tanulmányozását rendkívül fontosnak tartom. Visszatekintve hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindenkit meg kellett volna mentenünk és úgy teszünk, mintha mindez lehetséges lett volna. Úgy gondolom, hogy értelmesebb azt vizsgálnunk, hogy az USA hogyan is próbált cselekedni, milyen lehetőségek álltak rendelkezésére, és milyen korlátok között volt kénytelen tevékenykedni. A nácizmus üldözöttjeinek megmentésére csakis egyetlen igazán hatékony mód volt, mégpedig a katonai győzelem – a holokausztnak ténylegesen ez vetett véget.

A HMH történetének ismerete összetettebbé teszi az USA világháborús szerepével kapcsolatos képet. E történet azt mutatja, hogy az amerikaiak folyamatosan vitában állnak egymással, és hogy a humanitárius csoportok 1944-ben képesek voltak jelentős győzelmet aratni: 17 hónapon át magasfokú mentési akciókra került sor. Az Egyesült Államok ekkor önmagával kapcsolatos retorikájának megfelelően cselekedett. Amennyiben az USA későbbi emberjogi tevékenységét vizsgáljuk, mint például a magyar menekültek ötvenes évekbeli befogadását, azt látjuk, hogy az részben önös érdekből történt – az amerikai szervezetek az imént említett magyarok esetében a szovjet rendszerrel kapcsolatos bennfentes információkhoz akartak jutni.

A HMH esetében ellenben nem voltak ilyen motívumok. A legtöbb amerikai nem pártolta, hogy a megmentett zsidók bevándoroljanak Amerikába, és ez nem is volt a HMH célja. Egyszerűen szerették volna megmenteni ezeknek az embereknek az életét, és ezt nemes elvekkel igazolták: a demokrácia szellemiségéről beszéltek, továbbá arról, hogy Amerikának meg kell felelnie a demokrácia igéretének. Ez manapság különösen inspiráló gondolat.

 

A beszélgetésre 2019. június 14-én került sor Washingtonban. Az elmondottak nem képviselik a United States Holocaust Memorial Museum hivatalos álláspontját. Készítette és angolról fordította: Laczó Ferenc.

 

Rebecca Erbelding, PhD, a United States Holocaust Memorial Museum alkalmazásában álló történész, levéltáros és kurátor. Első könyve Rescue Board. The Untold Story of America’s Efforts to Save the Jews of Europe (Mentőhivatal. Az Egyesült Államok feltáratlan kísérlete Európa zsidóinak megmentésére) címmel jelent meg 2018-ban és elnyerte a National Jewish Book Award legjobb levéltári kutatáson alapuló munkának megítélt díját (JDC-Herberg Katzki Award).