A gyengeségünkről újra: zászlók a Bálint házon

Aki nem kíván állást foglalni bizonyos ügyekben, annak mindig rendelkezésére áll a lehetőség, hogy hallgasson. Bárcsak sokkal többen és többször élnénk ezzel a lehetőséggel.

A Bálint ház épületének a Budapesti Zsidó Hitközség a tulajdonosa. A Bálint ház működésének a BZSH-Mazsihisz fontos pénzügyi támogatója. A Bálint ház nem egyházi karakterű intézmény, zsidó közösségi-művelődési ház, amelynek célja, hogy mindenki mást, akit az egyházként működő Mazsihisz-BZSH zsinagógái nem érnek el, megkíséreljen megszólítani. Vagyis közösségépítő működésének lényegi feltétele, hogy független legyen szellemileg attól, akitől függ anyagilag. Ehhez az kell, hogy a tulajdonos és támogató intelligens legyen és visszafogott, illetve saját maga is önálló legyen szellemi tekintetben, hogy ne mindig tegye meg azt, amit megtehetne, ne éljen meglévő erőfölényével. Ha ez nem adatik meg a Bálint háznak, a zsidó civil szféra kulcsszereplőjének, akkor választania kell: vagy a szellemi függetlenségét adja fel, vagy az anyagit teremti meg, ami viszont a budapesti zsidók tömegeinek komoly áldozatvállalása nélkül nem fog menni.

Ha szellemileg önálló civil szférát akarunk, nincs más lehetőség, meg kell teremtenünk a magunk számára. A Mazsihisz-BZSH-t az állam, tehát közvetve e a NER finanszírozza, a Bálint házat meg valamilyen mértékben a Mazsihisz-BZSH, tehát a zsidó civil szférát közvetve, jelentős mértékben, a NER finanszírozza. Ha ez zavarja a magyar zsidókat, finanszírozzák ők. Nem holnaptól és száz százalékban, hanem fokozatosan, egyre inkább. És akkor beleszólásuk is lesz a működésébe. Vagy, ha nem, nincs okuk meglepődni azon, hogy nincsen. Mitől volna? Tényleg: akit zavar, ami történt, kezdjen el kisadományokat adni, rendszeresen, a Bálint háznak, vagy más zsidó szervezetnek, amelyiktől azt várja, hogy képviselje az ő értékrendjét és vegyen részt a munkájukban ahelyett, hogy szomorú smileyk kommentelésével vennénk ki a részünket a magyar zsidó életért viselt politikai felelősség vállalásából. Józanon nem várhatjuk, hogy civil társadalom épül majd nélkülünk és helyettünk, de nekünk azért, persze.

Vagyis ahogy a Bálint ház, úgy a BZSH-Mazsihisz sem önálló anyagilag. Nagyrészt kiszolgáltatott a központi költségvetés pénzeinek. Érthető, ha kerülni igyekszik a konfliktust a saját támogatójával és „háztulajdonosával”, Magyarország önkényesen irányító, teljhatalmú, hosszú távra berendezkedő, kihívó nélküli vezetésével. Mintha úgy döntött volna, hogy azokban a kérdésekben kész csak ellentmondani, amelyek közvetlenül a zsidókat érintik, vagyis emlékezetpolitikai ügyekben. Ez azzal a kockázattal jár ugyan, hogy belterjesebbé válik, hogy elszigetelődik Magyarország minden társadalmi problémájától, ahelyett, hogy egyetemes mondandójú vallási közösségként részt venne bennük, de nyilván előnyei is vannak ennek a stratégiának, ez is egyfajta döntés, ezt is lehet konzekvensen csinálni. Az azonban mindenképpen kell hozzá, hogy azokban az ügyekben, amelyekhez nem kíván a hozzászólni, tényleg csöndben maradjon. Most ez nem sikerült.

A Bálint ház politikája, agendái különböznek a BZSH-Mazsihisz politikai döntéseitől, különben, lásd fent, nem lenne értelme a működésének. Vagyis a BZSH-Mazsihisznek az az egyetlen dolga mindezzel, hogy nem szól bele, nem veszélyezteti a zsidó civil szféra autonómiáját. Ha kérdezik, hogy miért van szivárványos zászló a Bálint házon, azt feleli, nem tudja, nem az ő dolga. Semmi köze a Bálint ház szellemi arculatához, efféle szimbolikus elköteleződéseihez. Tessék őket megkérdezni. Ezzel a viselkedéssel el lehetett volna elkerülni a konfrontációt, az állásfoglalást egyáltalán és ugyanakkor a beavatkozást is el lehetett volna kerülni. Hallgatni arany.

Ami a szexuális orientációval és a nemi identitással kapcsolatos „valláserkölcsi” vonatkozásokat illeti, ezekről folyik vita szerte a zsidó világban. Jó lenne, ha folyna a neológiában is, fontolóra véve a hagyomány lehetséges értelmezéseit és azt, hogy itt konkrét személyek vonzalmairól, egymás iránti szeretetéről, kapcsolataikról, közösségen belüli otthonosságukról van szó, olyasmiről, amivel kell kezdenie valamit a magyar zsidó közösségnek, nem azért, hogy pontokat szerezzen az identitáspolitikai jófejségi vetélkedőn, hanem azért, hogy a „pasztorációs”, közösségépítési feladatait elláthassa.

Ha az épülethasználat valamilyen előírását sérti a dolog, szigorúan jogtechnikai kérdésként kell kezelni az ügyet, ugyanakkora súllyal, mint az összes többi efféle technikai apróságot, hogy nehogy úgy tűnhessen, mintha bárki is a ház autonómiáját szeretné csorbítani. Itt viszont legalábbis nem csak jogtechnikai kérdésről van szó, mint az egyik rabbi kommentben készségesen jelezte (talán nem annyira szerencsés kommentekből tájékozódhatnia a közönségnek a BZSH-Mazsihisz döntéseinek hátteréről).

Egyszer akár meg is lehetne próbálni átgondolni ezt az egészet közösen. Ha egyszer valamit megpróbálnánk végiggondolni, lehet, hogy rászoknánk, és az beláthatatlan távlatokat nyitna a zsidó közösség előtt.