A „fekete antiszemitizmus” visszatér: hogyan kapott új erőre egy régi ellentét?*

/…/ Az egyes fekete csoportok részéről ma megnyilvánuló antiszemitizmusban a tágabb „progresszív” oldal trendjei jelennek meg, amely arra hivatkozva relativizálja az antiszemitizmus kérdését, hogy az „fehér”, vagyis „hatalmi” pozícióban lévő embereket érint.

Ebben a felfogásban a rasszizmus egyenlő az „előítélet plusz hatalom” kombinációval, így tehát a befolyással nem rendelkező emberek, úgymond, eleve nem is lehetnek rasszisták. Összegezve, a közelmúltbeli feszültségek két, egymással versengő Amerika-kép lenyomatai; ezek egyike az egyre fatalistább progresszivizmus, amely adott esetben szinte bármely illiberális és reakciós erővel kész szolidaritást vállalni, a másik pedig a háború utáni pluralista patriotizmus liberális tradíciója. Ebből fakadóan nemcsak a feketék és a zsidók, hanem minden amerikai számára kulcskérdés, hogy milyen kimenetele lesz ennek a konfliktusnak.

2018 februárjában a Women’s March női tiltakozó mozgalom társelnöke, Tamika Mallory részt vett a Nation of Islam Saviours’ Day (Megváltók Napja) elnevezésű éves gyűlésén, ahol utóbbi vezetője, Louis Farrakhan tipikus antiszemita monológot adott elő. „Ha bármit el akarunk érni ezen a világon, a zsidók mindig az utunkban állnak” – jelentette ki. Majd úgy folytatta: „A fehérek csillaga leáldozóban van, ahogy a Sátáné is; én, Farrakhan Isten kegyelméből lelepleztem ezeket a sátáni zsidókat, és most azt mondom nektek, a ti időtök pedig eljött.” Kifejtette még, hogy a zsidók uralják Mexikót és az FBI-t is, és utalt a Pot Plot, vagyis „a füves terv” elnevezésű, viszonylag új keletű összeesküvés-elméletre, amely szerint a zsidók ösztönzik homoszexualitásra a fekete férfiakat, a marihuána egyik különleges fajtájának terjesztése révén.

Miután kiderült, hogy Mallory is a közönség soraiban ült a rendezvényen, ő nemcsak hogy nem határolódott el az antiszemita kirohanástól, hanem éppen ellenkezőleg azt hangsúlyozta, hogy több mint három évtizedes kapcsolat fűzi az fekete iszlám szervezethez. Közleményében úgy fogalmazott: „Én aktivizmusban nőttem fel, és abban hiszek, hogy a történelem során elnyomott embercsoportoknak, legyenek bár feketék, zsidók, muszlimok vagy bárki, össze kell fogniuk a rasszizmus, az antiszemitizmus és az iszlamofóbia elleni küzdelemben.” Kijelentette továbbá, hogy őt „dr. Martin Luther King szeretetteli elvei” vezérlik. Holott Martin Luther King az egész pályafutását pontosan az olyan típusú faji szeparatizmus, gyűlölet és összeesküvés-elméletek elleni küzdelemnek szentelte, amelyek Farrakhant és társait jellemzik. Mallory világossá tette, hogy a közel s távoli jövőben nem áll szándékában elhatárolódni a Nation of Islam szervezettől.

Bár egyes fekete vezető személyiségek és szerzők bírálták Malloryt, csökönyös ellenállása a közélet felső szintjeiről is támogatást kapott. Barack Obama egykori főtanácsadója, Valerie Jarrett úgy fogalmazott a The View című női talk show résztvevőinek: „Hát, az embernek mindig olyanokkal kell együtt dolgoznia, akikkel nem feltétlenül ért egyet”, mintha tehát Amerika első számú antiszemitája pusztán valami akaratos republikánus lenne a Képviselőházban, akinek csak jól az orrára kell koppintani az Ovális Irodából. Mallory (és a Women’s March más nagyasszonyai, Linda Sarsour és Carmen Perez) a mai napig büszkén nevezi szövetségesének Farrakhant, és semmi jele annak, hogy ő vagy az általa vezetett nőszervezet jó híre komoly kárt szenvedett volna a Farrakhannal való közösködés miatt.

Éppen ellenkezőleg, Mallory legalább egy olyan közismert zsidó szervezeten sikeresen vett elégtételt, amely bírálta a Nation of Islamhoz fűződő viszonyát. Áprilisban, miután egy philadelphiai Starbucks kávézóban letartóztatott két fekete férfi ügye országos felháborodást váltott ki, a kávéóriás bejelentette, hogy a Rágalmazásellenes Liga (Anti-Defamation League, ADL) négy civil szervezet egyikeként részt vesz majd az üzlethálózat minden alkalmazottjára kiterjedő érzékenyítő képzésben. Mallory tiltakozásának adott hangot, azzal vádolva az ADL-t, hogy „folyamatosan támadja a fekete és a kreol bőrű embereket”, ami alatt vélhetően önmagát és Louis Farrakhant értette. Csatlakozott hozzá azonban a Jewish Voice for Peace (Zsidó Hang a Békéért) elnevezésű szélsőséges zsidó szervezet is, amely az Izrael-ellenes Boycott, Divestment and Sanctions (BDS) kampány egyik szószólója, valamint több más baloldali csoportosulás, amelyek sérelmezik az ADL részvételét a rendőrség faji érzékenyítő tréningjeinek szervezésében. Nem egészen egy héttel azután, hogy Mallory elindította kampányát a közösségi médiában az ADL mellőzésére, a Starbucks beadta a derekát.

Ez azonban nem az egyetlen eset volt, amikor ismert fekete politikus vállalt közösséget Farrakhannal. 2018 januárjában nyilvánosságra került egy sokáig rejtegetett felvétel, amelyen Barack Obama a fekete képviselőket tömörítő Congressional Black Caucus 2005-ös fogadásán mosolyog a Nation of Islam vezetőjére. A szekció egyik tagja, André Carson később elismerte, hogy 2015-ben találkozót is szerveztek vele, amelyen Farrakhan állítása szerint Keith Ellison, a Democratic National Committee jelenlegi[i] elnökhelyettese is részt vett – ezt az állítást azonban utóbbi tagadja. Ismerve Ellison notóriusan félrevezető nyilatkozatait a Farrakhanhoz és a Nation of Islamhoz fűződő viszonyáról, nincs sok okunk megbízni válaszában e kérdést illetően.

Baloldali aktivista vagy demokrata politikus aligha folytathatná pályafutását egy olyan szereplővel való mutatkozás után, aki valamely kisebbség ellen úgy ontja magából a gyűlöletet, mint Farrakhan a zsidók ellen. Azonban bizonyos politikai hatalomra vagy társadalmi tőkére szert téve Mallorynek, Jarrettnek, Obamának és a Congressional Black Caucusnek sikerült bebiztosítania magát az ezzel kapcsolatos kritikákkal szemben, legalábbis ami a progresszív táborbeli társaikat és az elit média nagy részét illeti.

Ez a társadalmi bírálattal szembeni sérthetetlenség mindazonáltal nem terjed ki mindenkire. Trayon White[ii] washingtoni városi tanácsnok, aki az egyik legszegényebb negyed, Anacostia képviselője, egy rövid márciusi hóvihar kapcsán olyan videót tett közzé hivatalos Facebook-oldalán, amelyben a rossz időt a Rothschild család számlájára írta: „Haver, ma reggel csak úgy a semmiből havazni kezdett! Jobb lesz vigyázni ezzel a klímakontrollal, ezzel a klímamanipulációval!” A 34 éves, egyetemet végzett, megválasztott tisztviselő arra intette körzete lakosait: „D.C.-ben egyre csak azt hajtogatják, hogy »rugalmas város vagyunk«, de ez a modell a Rothschildoktól ered, akik befolyásolják a klímát, hogy természeti katasztrófákat idézzenek elő, és megvehessék a várost – legyünk résen!”[iii]

A képviselő komolyan rácsodálkozott, amikor elmagyarázták neki, hogy egy európai zsidó bankárcsaládot okolni az időjárás viszontagságaiért eléggé zsidóellenes megnyilvánulásnak tűnik – azoknak pedig, akik úgy vélték, hogy White szavai inkább tudatlanságból, mint rosszindulatból származtak, újra kellett gondolniuk álláspontjukat, miután kiderült, hogy a tanácsnok 500 dollárt adományozott ugyanannak a Saviours’ Day rendezvénynek a megszervezésére, amelyen Mallory is részt vett. Ugyanígy azzal sem javította imázsát a képviselő, amikor a helyi zsidó vezetők meghívására a United States Holocaust Memorial and Museumban tett látogatása közepén váratlanul otthagyta a személyesen számára vezetett kiállításbemutatót. Később pedig egy olyan rendezvényen, amelyet White védelmében szervezett egy polgármesterjelölt, a Nation of Islam egyik képviselője „álzsidó”-nak nevezte a városi tanács zsidó képviselőit, míg a zsidóság egészét „termeszek”-nek.

Végül, áprilisban Diana Richardson,[iv] a New York-i városi tanács (fekete) képviselőnője nyilvánosan azzal vádolta meg a zsidókat, hogy fel akarják vásárolni az ő otthonául is szolgáló Brooklyn városrészt. Ez elég különös vád, ha tekintetbe vesszük, hogy Flatbush és Crown Heights is ide tartozik, márpedig ezeken a környékeken már régóta nagyszámú zsidó lakosság él. A megjegyzéssel egyébként arra az egyik helyi önkormányzati tag által jelzett problémára reagált, amely szerint sorozatban csengetnek be a házába érdeklődők, akik eladó ingatlant keresnek, s Richardson szerint „biztos zsidó emberek” voltak. Ugyanezen a gyűlésen egy brooklyni honatyára a „dél-brooklyni zsidó szenátor”-ként utalt.

Mindezek az epizódok a zsidók és a feketék közti korábbi ellentétek mintázatát követik, amelyek egyre-másra ismétlődnek az 1960-as évek vége óta: egy (gyakran kevéssé jelentős) fekete személyiség tesz egy zsidóellenes kijelentést, amelyre a zsidó vezetők egyszerre eltúlzott aggodalommal és jogos felháborodással reagálnak, majd mindkét közösség a másik iránti ellenérzéssel hagyja ott a perpatvart. A New York Timesnak írt 1992-es esszéjében a Harvard tanára, Henry Louis Gates Jr. fegyverként határozta meg az afroamerikaiak körében tapasztalható antiszemitizmust „abban az ádáz küzdelemben, hogy ki szólalhat fel a fekete amerikaiak érdekében: azok, akik a szolidaritást keresik más csoportokkal, vagy azok, akik a faji öntudat barikádjai mögé vonulnak vissza”.[v] Más szavakkal az antiszemitizmus politikai eszköz egy belső küzdelemben, amely azért folyik, hogy ki szólalhat meg a feketék nevében. Ez a küzdelem kezdetben olyan főárambeli, filoszemita, konszenzuskereső vezetőket termelt ki, mint Martin Luther King Jr. és Bayard Rustin, akik szembeszálltak a különféle ideológiai (és vallási) ágazatokhoz tartozó radikális, szeparatista, fekete nacionalista figurákkal. És bár lehet okolni az efféle opportunistákat és önjelölt vezetőket az ellenségeskedésekért, mégis lehangoló mutatója a fekete közösségeken belüli antiszemitizmusnak, hogy ezek a taktikák gyakran működnek (lásd Al Sharpton pályafutását1). Az ADL által készített hangulatjelentések következetesen arról tanúskodnak, hogy az afroamerikaiak körében jelentősen magasabb az „antiszemitizmusra hajlamosak” aránya, mint a társadalom egészében (23 százalék a 14 százalékkal szemben 2016-ban).

A „fekete antiszemitizmus” jellemzően kétféle formát ölthet: vagy a közvetlen környezetben élők felé nyilvánul meg, vagy elméleti-konspirációs szinten. Előbbi az 1950-es és 1960-as években alakult ki, amikor a déli származású feketék nagy számban vándoroltak az északi városokba, s így a két közösség fizikailag egymás közelébe került, különösen New Yorkban. Gates olyan típusú, hétköznapi gyűlöletként írja le az antiszemitizmusnak ebben a közegben megjelenő fajtáját, amilyennel például a vevőkör viseltetik a helyi kereskedő iránt, vagy a bérlők a bérbeadó iránt. Mivel az írek a rendőrségben domináltak, az olaszok pedig a város szakszervezeteiben, a zsidóknak jutottak azok a szerepek, amelyekkel a feketék leginkább találkoztak: az iskolában, a boltban, a bíróságon, a segélyhivatalban, hitelfelvételkor, vagy épp lakás bérlésekor. „Azok a falak, amelyekkel az írek és az olaszok körbevették magukat, jórészt sértetlenek maradtak – ez azonban csak még inkább hozzáférhetővé tette a liberális zsidókat mint az elnyomó rendszer védelmezőit és haszonélvezőit; ők lettek a legközelebbi idegenek és a legkönnyebben célba vehető ellenség” – fogalmazott a Newsday korábbi cikkírója, Jim Sleeper a New York-i faji viszonyokról 1990-ben írt The Closest of Strangers című könyvében.

Az ilyenfajta antiszemitizmusban nincs semmi kimondottan különleges vagy egyedi, hanem csak az a kisstílű bigottság, amely bármely, egymás közelében élő etnikumok között megnyilvánulhat, akár az írek és az olaszok, a feketék és az írek vagy épp a hinduk és a muszlimok viszonylatában. Amerikai közegben ráadásul ez a bigottság az idő múlásával el is oszolhat, hiszen a népcsoportok egymás között is kötnek házasságot, csökken a bűnözés, javul az életszínvonal, és az egyes városrészeknek egyre kevésbé homogén a lakossága. „A négerek azért antiszemiták, mert fehérellenesek” – fogalmazott kurtán James Baldwin 1967-ben a New York Timesnak írt cikkében.[vi] A feketék és a zsidók viszonyának egyik kedvezőtlen jellegzetessége a többihez képest az, hogy a zsidókat olyan kisebbségnek látják, amely a gazdasági előmenetele következtében kikerült a gettósodás csapdájából, és mára a „fehérek” közé tartozik.

Mindazonáltal ez a közvetlen kapcsolatokban megnyilvánuló antiszemitizmus szükséges előfeltétele a másik típusnak, az elméleti-konspirációs antiszemitizmusnak, amelyet Farrakhan testesít meg, a Mallory- és White-félék pedig helyeselnek vagy visszhangoznak. Ez a típus Gates szerint „felülről lefelé terjedő és a nagyobb ellenérzés kiváltásában érdekelt vezetők által kitalált és propagált” antiszemitizmus. Ide tartoznak a Nation of Islam meséi a zsidó rabszolgatartókról meg arról, hogy az afrikai amerikaiak az Ótestamentum igazi héberei – s erre alapozva jelentek meg a zsidókat „álzsidók”-nak tituláló kijelentések.

Terjedésüket a fekete közösségben elősegíti az összeesküvés-elméletekre való fogékonyság, ami történelmi tapasztalataik fényében nem meglepő. Akiket elraboltak, és rabszolga-kereskedők hajóin Amerikába szállítottak, megkínoztak, kísérleti alanyokká tettek, és jogilag hátrányosan megkülönböztettek, azoknak jócskán van okuk az Amerikával, intézményeivel és ígéreteivel szembeni gyanakvásra, több is, mint más népcsoportoknak. Így például ha valaki elhiszi, hogy a CIA szabadította a feketékre a kábítószer-fogyasztást, vagy hogy a kormány utasítására robbantották fel New Orleansben a védőgátakat, hogy a Katrina hurrikán lerombolhassa a szegényebb, feketék által lakott negyedeket, annak már nem kell nagy ugrást megtennie ahhoz, hogy úgy gondolja: a zsidók uralják a bankokat, s még inkább az időjárást…

A fekete és a zsidó amerikaiak közötti feszültség 1991 óta nem volt olyan súlyos, mint most. Abban a sorsdöntő évben a Crown Heights-i zavargásokban meghalt egy ausztrál állampolgárságú zsidó diák; a Nation of Islam kiadott egy vérvádszerű röpiratot A feketék és a zsidók titkos kapcsolata (The Secret Relationship between Blacks and Jews) címmel, amely a zsidók kivételesen sötét szerepvállalását taglalta a rabszolga-kereskedelemben; a City University of New York fekete tanulmányokat vezető tanára, Leonard Jeffries pedig elítélte „a Greenbergek, Weisbergek és Triglianik” által „Hollywoodból irányított, megtervezett és kidolgozott” összeesküvést. Szavairól a sajtó szalagcímekben tudósított.

Az 1990-es évek elején kipattant ellentétekben volt egy bizonyosfajta logika. A zsidók ugyanis kiköltöztek a kertvárosokba, majd asszimilálódtak a „fehér” amerikai társadalomba, s ezzel párhuzamosan megszületett egy zsidó kötődésű neokonzervatív mozgalom, amely ellenezte a politikai akcionizmust, ezáltal egyszersmind óhatatlanul meggyengítve a feketékkel közös korábbi polgárjogi koalíciót. Ráadásul a ’80-as években történt drámai, faji elemeket is hordozó New York-i esetek, valamint[…] a zsidóságát harsányan vállaló polgármester (Ed Koch) tevékenysége, aki gyakran került összetűzésbe a nem kevésbé harsány fekete aktivistákkal (Al Sharpton és mások), szintén hozzájárult a feketék és a fehérek kapcsolatának általános romlásához – mindez pedig a feketék és a zsidók viszonyára is rányomta a bélyegét.

[…]

A fekete–zsidó kapcsolatok jelenlegi megromlása tehát a ’60-as évek végén látott konfliktus kirobbanásának kezdeteire emlékeztet, amely szintén egy politikai együttműködés időszakát váltotta fel, s ily módon fájdalmas csapást jelentett a zsidók számára, akik az Egyesült Államokban való tömeges megtelepedésük óta fontos szerepet töltöttek be a feketék polgári jogainak támogatásában. Utóbbiak sorsát a sajátjukkal összefonódónak látták, hiszen ők is kisebbséget alkottak a fehér, angolszász, protestáns többségű társadalomban. Lényeges szerepet töltöttek be a National Association for the Advancement of Colored People (Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért) 1909-es megalapításában, valamint az évtizedekkel későbbi polgárjogi mozgalomban is: az 1964-es Freedom Summer résztvevőinek közel kétharmada zsidó volt – köztük Andrew Goodman és Michael Schwerner, akiket az afroamerikai James Chaney-vel együtt megöltek Mississippiben a fehér felsőbbrendűség hívei.

Még ugyanabban az évtizedben emelkedtek fel olyan fekete szeparatista mozgalmak, mint a Nation of Islam és a Black Panthers, amelyek egyaránt a „harmadik világ” ideológiáját tették magukévá, és Izrael-ellenes (valamint gyakran antiszemita) retorikát alkalmazva valóságosan sokkolták a zsidókat. A mostani politikai pillanatot ehhez hasonló módon az teszi zavarba ejtővé és fájdalmassá, hogy a legtöbb zsidó – és köztük számos konzervatív és republikánus is – a feketékkel teljesen egy platformon állva utasítja el a jelenlegi elnököt[vii] és az általa képviselt amerikai politikát. Éppen ezért a fekete közösség részéről tapasztalható tartós antiszemitizmus aggodalommal tölti el őket, és úgy érzik, hogy az 1960-as évekre jellemző nagy fokú együttműködés időszakának elmúltával az érdekeik immár nincsenek egyértelműen összhangban egymással.

Az afroamerikaiak körében elterjedt és megtűrt antiszemitizmus egyszersmind a szélesebb baloldali közösség trendjének visszatükröződése. A baloldal ugyanis egyre inkább bagatellizálja a kérdést arra hivatkozva, hogy az „fehér” s ennélfogva „hatalmi pozícióban” lévő embereket érint. John-Paul Pagano a The Atlantic hasábjain fogalmazta meg a progresszív baloldal gondolatmenetét ezzel kapcsolatban: „rasszizmus egyenlő előítélet plusz hatalom.”[viii] Mivel a feketéknek, úgymond, nincs hatalmuk, nem is lehetnek rasszisták, mivel pedig a zsidóknak van hatalmuk, nyilvánvalóan nem lehetnek a rasszizmus áldozatai. Ugyanezt Noam Chomsky még 2002-ben fejtette ki egy interjúban:

„Mostanra a zsidók az amerikai társadalom legkiváltságosabb és legbefolyásosabb rétege. Bár léteznek elszórtan antiszemita megnyilvánulások, ezek marginális jelenségek. Van viszont rasszizmus, amely a feketékre és a latin-amerikai bevándorlókra irányul, [és] az arabok is könyörtelenül céltáblái – ezek valós problémák. De az antiszemitizmus már szerencsére nem. Felhozni felhozzák mint témát, de csak azért, hogy a kiváltságos emberek biztosak lehessenek benne: nem csupán 98, hanem 100 százalékban gyakorolhatják uralmukat. És éppen ez az, ami miatt az antiszemitizmus újra témává válhat; nem a fenyegetettség miatt, hanem mert azt szeretnék elérni, hogy senki ne fogalmazhasson meg kritikákat azzal a politikával kapcsolatban, amelyet az USA (és az amerikai zsidóság) a Közel-Keleten támogat.” 3

 A „rasszizmus egyenlő előítélet plusz hatalom” egyenletből kiindulva a baloldal elkezdte figyelmen kívül hagyni, megmagyarázni vagy akár teljesen elnézni a feketék részéről tapasztalható antiszemitizmust, mintha az csupán a kapitalista társadalom igazságtalan hatalomeloszlásának következménye volna. A fenti gondolatmenet szerint mivel a feketék nem rendelkeznek politikai hatalommal – vagy legalábbis kevesebbel rendelkeznek, mint a zsidók –, nem is lehetnek antiszemiták, illetve az antiszemitizmusuk nem ad olyan aggodalomra okot, mint a hagyományos, jobboldali antiszemitáké. „De hát nyilvánvaló, hogy nem a zsidókat vádolta az időjárás befolyásolásával – írta a Forward hasábjain a Jews for Racial and Economic Justice (Zsidók a Faji és Gazdasági Igazságosságért) egyik vezetőségi tagja Trayon White ügyében –, hanem a Rothschildokat.”[ix] Nos, van megfelelő kifejezés az ilyen lekezelő hozzáállásra – amely hozzáállást a progresszívok soha nem engednének meg maguknak, ha a szóban forgó elkövető fehér bőrű volna –, úgy hívják: rasszizmus.

Kalcsics Ildikó fordítása

* James Kirchik amerikai neokonzervatív újságíró, publicista. Ez az írása 2018 májusában jelent meg az amerikai neokonzervatív ideológia zászlóshajójaként számon tartott Commentary folyóiratban. (J. K.)
A fordítás forrása: https://www.commentary.org/articles/james-kirchick/rise-black-anti-semitism/ (letöltés: 2023. március 20.). (A fordítást a Commentary engedélyével közöljük. A szerk.)

[i] Keith Ellison 2017–2018 között töltötte be a szervezet elnökhelyettesi tisztét. (A ford.)

[ii] Trayon White (1984–) fekete bőrű tisztviselő, aki 2017-től látja el hivatalát. A következőkben leírt incidens 2018-ban, a tanulmány eredeti megjelenésének évében történt. (A ford.)

[iii] White oldalán már nem található a videó. Beágyazva lásd például itt: Peter Jamison – Valerie Strauss: D.C. lawmaker says recent snowfall caused by ’Rothschilds controlling the climate’. The Washington Post, 2018. március 18. (A ford.)

[iv] Diana Richardson (1983–) szintén színes bőrű, demokrata képviselő (2015–2022). (A ford.)

[v] Henry Louis Gates, Jr.: Black Demagogues and Pseudo-Scholars. The New York Times, 1992. július 20. (A ford.)

1 Természetesen ugyanezt el lehet és el is kell mondani azokról a fehér amerikaiakról, akik ha nem is rasszizmustól vagy idegengyűlölettől indíttatva szavaztak Trumpra, de mindenképpen magas tűrésküszöbbel rendelkeztek ezek irányában.

[vi] James Baldwin: Negroes Are Anti-Semitic Because They’re Anti-White; Why Negroes Are Anti-Semitic (Cont.) The New York Times, 1967. április 9. (A ford.)

[vii] Vagyis az eredeti cikk írásának idején regnáló Donald Trumpot. (A ford.)

[viii] John-Paul Pagano: The Women’s March Has a Farrakhan Problem. The Atlantic, 2018. március 8. (A ford.)

3 Anti-Semitism, Zionism, and the Palestinians. Variant, 2002. tél. (A Scottish Palestine Solidarity Campaign nevű szervezet által Noam Chomskyval készített videóinterjú szerkesztett összefoglalója. – A ford.)

[ix] A magazin felületén a véleménycikk már nem elérhető, de webarchívumban még megtalálható. Lásd Rafael Shimunov: The Shameful Character Assassination of Trayon White. Forward, 2018. április 23. (A ford.)