A baloldal búcsúja Európától – és az én búcsúm a baloldaltól

381 igen, 167 nem, 15 tartózkodás. Az Európai Parlament 2026. október 8-án a szavazásban részt vevő képviselők közel 68 százalékának támogatásával fogadta el a politikai iszlamizmus európai intézményi befolyásszerzésének visszaszorítását és a Muszlim Testvériséghez kötődő hálózatok fokozott ellenőrzését sürgető határozatot. A döntés súlya messze túlmutat az európai pártcsaládok aktuális erőviszonyain. A szavazás ugyanis megmutatta, mennyire bizonytalanná vált az európai baloldal jelentős részének viszonya saját történeti örökségéhez: a felvilágosodáshoz, a szekularizációhoz, az egyéni autonómiához, a vallási tekintély politikai korlátozásához és az emberi jogok egyetemességéhez.

A szavazati arányokat érdemes alaposabban megvizsgálni. Az európai szocialisták és demokraták frakciójából 84 képviselő szavazott a határozat ellen, mindössze kettő mellette. A zöldek és az Európai Szabad Szövetség frakciójában 40 ellenszavazatra jutott egyetlen támogató voks, az Európai Baloldal 35 ellenszavazatot adott le, egyetlen igen mellett. Ezzel szemben az Európai Néppárt 143 képviselője és a Renew Europe liberális frakciójának 62 tagja támogatta a határozatot.

A szavazásban részt vevők több mint kétharmada tehát támogatta a kezdeményezést. A jobboldali frakciók mellett a liberális képviselők jelentős többsége is az elfogadás mellett döntött. A szocialisták, a zöldek és a baloldaliak szavazó képviselőinek túlnyomó többsége viszont elutasította.

Miről is kellett dönteni?

Az Európai Parlament közös uniós stratégiát sürgetett az úgynevezett iszlamista beépülés, az angol politikai terminológiában Islamist entryism ellen. A kifejezés azokra a politikai stratégiákra utal, amelyek demokratikus intézmények, civil szervezetek, társadalmi mozgalmak, finanszírozási rendszerek és különféle képviseleti struktúrák felhasználásával kívánnak politikai befolyást szerezni, miközben végső céljaik ellentétbe kerülhetnek a demokratikus jogrend alapelveivel.

A határozat a finanszírozási kapcsolatok átláthatóbbá tételét, az európai támogatások ellenőrzését, a külföldi pénzügyi összeköttetések feltárását, a civil szervezetek intézményi kapcsolatrendszerének vizsgálatát és az uniós intézményekhez való hozzáférés feltételeinek szigorúbb ellenőrzését sürgeti. Különös figyelmet fordít a Muszlim Testvériséghez kötődőnek tartott szervezetekre, fedőszervezetekre, pénzügyi közvetítőkre és ifjúsági hálózatokra.

A dokumentum arra is felszólítja a Tanácsot, hogy vizsgálja meg, fennállnak-e a Muszlim Testvériséghez kapcsolódó egyes szervezetek és személyek esetében a terrorista szervezetek uniós jegyzékére történő felvétel jogi feltételei. További intézkedéseket szorgalmaz a külföldi finanszírozás, különösen a Katarhoz és Törökországhoz köthető szereplők kapcsolatrendszerének vizsgálatára, a gyűlöletprédikátorokkal szembeni fellépésre, valamint az Europol, az Eurojust és a schengeni információs rendszerek hatékonyabb együttműködésére. Támogatja a teljes arcot eltakaró viseletekkel kapcsolatos tagállami korlátozásokat is.

Ezek között természetesen akadhatnak vitákat generáló intézkedések, amelyek jogállami alkalmazása világos bizonyítékokat, arányosságot és megfelelő eljárási garanciákat követelnek. Ám maga a finanszírozási átláthatóság, az intézményi befolyás ellenőrzése vagy a demokratikus jogrenddel összeegyeztethetetlen politikai törekvések felismerésének igénye aligha tekinthető valamiféle szélsőséges követelésnek.

A határozat ráadásul kifejezetten megkülönbözteti az európai muszlim polgárokat azoktól az iszlamista politikai hálózatoktól, amelyek demokratikus intézményeket kívánnak saját politikai céljaik szolgálatába állítani. A muszlimok diszkriminációval szembeni védelmét demokratikus kötelezettségnek nevezi, és támogatást sürget azoknak a muszlim közösségi szereplőknek, akik maguk is szembeszállnak az iszlamista nyomásgyakorlással.

Ez a különbségtétel alapvető.

Az iszlám vallás követőinek jogegyenlősége, lelkiismereti szabadsága, vallásgyakorlása és emberi méltósága minden demokratikus társadalom megkerülhetetlen követelménye. A politikai iszlamizmus azonban ideológiai és politikai kategória, amelynek különböző irányzatai a vallási legitimációra hivatkozva kívánják átalakítani a társadalmi és politikai rendet. E mozgalmak természetesen nem azonosíthatók automatikusan a terrorizmussal, ám politikai céljaik és eszközeik éppúgy alávethetők a demokratikus kritikának, mint bármely más politikai mozgaloméi.

Az európai felvilágosodás, a modern alkotmányosság és a szekularizáció történetének egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a lelkiismereti szabadság biztosítása megköveteli a vallási tekintély és az állami hatalom elválasztását. Egyetlen vallási hagyomány sem tarthat igényt arra, hogy normáit a demokratikus jogrend fölé emelje. A vallásszabadság magában foglalja a hit gyakorlásának, megválasztásának, megváltoztatásának és elutasításának szabadságát is.

És itt kezdődik az európai baloldal történelmi önellentmondása.

A baloldal jelentős eszmei hagyománya a vallási tekintély politikai korlátozásának, az egyéni autonómia kiterjesztésének, a női egyenjogúságnak és a kritikai racionalitásnak a követeléséből nőtt ki. A vallásilag legitimált hatalom kritikája történeti önazonosságának egyik meghatározó összetevője volt.

Ehhez képest ma a baloldal számottevő része a keresztény fundamentalizmus politikai ambícióit teljes joggal bírálja, ám a politikai iszlamizmussal szembeni fellépés kérdésében gyakran olyan fenntartásokat fogalmaz meg, amelyek saját történeti mércéivel kerülnek ellentmondásba.

A vallási tekintélyuralom kritikája ugyanis nem alkalmazható kulturális hovatartozás szerint. A női önrendelkezés, a szexuális kisebbségek jogegyenlősége, a vallás elhagyásának szabadsága és a világi jogrend elsőbbsége akkor egyetemes követelmény, ha minden politikai-vallási ideológiával szemben azonos érvénnyel képviseljük őket.

A baloldalnak ma éppen ezzel az egyetemességgel gyűlik meg a baja.

És az európai baloldal e szellemi és politikai eltévelyedésének van egy további, történetileg különösen súlyos, az utóbbi években mind nyugtalanítóbbá váló következménye: az antiszemitizmus újrafogalmazása, normalizálása és beépítése a progresszív politikai beszédmód egyes változataiba.

Ennek a folyamatnak legalább két történeti és ideológiai összetevője különíthető el.

Az egyik a baloldali antikapitalizmus történetének régi, soha teljesen fel nem számolt zsidóellenes öröksége. A kapitalizmus kritikája természetesen önmagában semmiféle antiszemita tartalmat nem kellene, hogy hordozzon. A tőkekoncentráció, az egyenlőtlenség, a kizsákmányolás vagy a pénzügyi hatalom kritikája legitim társadalomelméleti és politikai vállalkozás. A probléma ott kezdődik, amikor a kapitalizmus elvont szerkezeti viszonyai egy megszemélyesített, rejtőzködő, mindent ellenőrző hatalom képzetében öltenek testet, és ez a képzet a zsidósághoz kapcsolódó történeti sztereotípiákat mozgósítja.

A modern antiszemitizmus történetében a zsidó mint a pénz, a kamat, a spekuláció, a kozmopolita tőke és a láthatatlan gazdasági hatalom megtestesítője hosszú ideig szolgált arra, hogy a kapitalista modernitás ellentmondásait egy képzeletbeli kollektív cselekvőre vezessék vissza. Az absztrakt társadalmi viszonyok így személyes szándékokká, a gazdasági folyamatok titkos összeesküvéssé, a strukturális ellentmondások pedig egy meghatározott embercsoport feltételezett bűnösségévé alakultak.

Ez a gondolkodásmód a baloldali antikapitalizmus bizonyos történeti változataiban is megjelent. A kapitalizmus kritikájának emancipatorikus igénye nem akadályozta meg, hogy a pénz és a tőke démonizálása időnként régebbi zsidóellenes képzetekhez kapcsolódjék. Az antiszemitizmus ebben az összefüggésben a társadalmi viszonyok hamis megszemélyesítésének egyik legsúlyosabb formájává vált.

Ennek a hagyománynak a politikai veszélye ma sem tűnt el. Amikor a globális tőke, a nemzetközi pénzügyi hatalom, a média vagy a politikai befolyás kérdései ismét titkos hálózatok és mindenható érdekcsoportok képzeteivel kapcsolódnak össze, a régi antiszemita értelmezési sémák könnyen új életre kelnek. A szereplők és a politikai szókészlet változhatnak, a gondolati szerkezet azonban ismerős marad.

A másik összetevő a régi zsidóellenes előítéletek új politikai és erkölcsi nyelvezetbe történő átültetése.

Az antiszemitizmus történeti alkalmazkodóképessége közismert. A vallási zsidóellenesség teológiai vádjai a modernitás során faji, nemzeti, gazdasági és politikai értelmezésekkel egészültek ki. A zsidó mint istenkáromló, Krisztus-gyilkos vagy vallási ellenség képzetét a modern politikai antiszemitizmusban a zsidó mint világuralomra törő, rejtett hatalmat gyakorló, a nemzetek fölött álló és a társadalmi rendet bomlasztó szereplő képe váltotta fel, illetve egészítette ki.

A jelenkori anticionista antiszemitizmus bizonyos változataiban e régi képzetek új erkölcsi legitimációhoz jutnak. A korábbi antiszemita fantáziák egy része Izraelre és a cionizmusra vetül át, immár az antikolonializmus, az antirasszizmus, az emberi jogok és a felszabadítás retorikai keretében.

A zsidó kollektívum korábban démonizált képét egyes politikai beszédmódokban a démonizált zsidó állam képe veszi át. A zsidó világösszeesküvés régi fantáziája a mindenütt jelen lévő cionista befolyás feltételezésében térhet vissza. A zsidóknak tulajdonított eredendő erkölcsi romlottság képe pedig olykor Izrael kivételes és semmivel össze nem mérhető gonoszságának ábrázolásában él tovább.

Itt természetesen világos különbséget kell tenni. Izrael kormányainak döntései, katonai műveletei, a palesztinok helyzete, vagy a telepespolitika bírálható, és ugyanúgy alávethető a nemzetközi jog, az emberi jogok és a politikai erkölcs követelményeinek, mint bármely más állam tevékenysége. Az antiszemitizmus ott válik felismerhetővé, ahol a politikai kritika a zsidó kollektív lét egészének erkölcsi megbélyegzésébe fordul, ahol a zsidókat világszerte felelőssé teszik Izrael politikájáért, ahol a zsidó önrendelkezés joga eleve illegitimként jelenik meg, vagy ahol a régi antiszemita toposzok új politikai elnevezések alatt térnek vissza.

Az emberi jogok nyelvezete ebben a folyamatban különösen alkalmasnak bizonyulhat a korábbi előítéletek elfedésére. A megszokott antiszemita szóhasználat helyét átveheti a morális felháborodás, a globális igazságosság és az elnyomás elleni küzdelem fogalmi rendszere. Az így megfogalmazott állítások pedig éppen azért válhatnak veszélyessé, mert megfogalmazóik saját antirasszista önazonosságukat már önmagában garanciának tekintik minden antiszemita tartalommal szemben.

Mintha az antirasszista önmeghatározás kizárná az antiszemitizmust. Mintha az emberi jogokra való hivatkozás eleve lehetetlenné tenné az emberi jogok szelektív alkalmazását.

Pedig az antiszemitizmus története éppen arra tanít, hogy a zsidóellenes képzetek mindig képesek voltak alkalmazkodni saját koruk uralkodó erkölcsi és politikai nyelvéhez.

2023. október 7. óta mindez különösen nyugtalanító módon vált láthatóvá. A Hamász által elkövetett tömeggyilkosság, a civilek elleni terror, a túszejtések és az erőszak után az európai közélet egyes progresszív közegeiben a zsidó áldozatok iránti elemi erkölcsi együttérzés is meglepően gyorsan politikai feltételekhez kötődött. A mészárlás elítélését gyakran azonnal olyan történeti és politikai magyarázatok követték, amelyek az elkövetők felelősségét relativizálták, a terrort az ellenállás nyelvébe illesztették, vagy a gyilkosságokat egy nagyobb felszabadítási narratíva szükségszerű következményeként próbálták értelmezni.

Egy terrortámadás történeti és politikai előzményeit természetesen vizsgálni kell. Az előzmények elemzése azonban semmiféle felmentést nem ad a civilek szándékos lemészárlására. A történeti magyarázat és az erkölcsi igazolás között alapvető különbség van.

Az európai zsidó közösségek helyzetének romlása ráadásul empirikusan is dokumentált. Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének 2024-ben közzétett vizsgálatában a megkérdezett zsidók 80 százaléka úgy érzékelte, hogy országában az antiszemitizmus az előző öt évben erősödött. A 2023. október 7. utáni időszakra vonatkozó kiegészítő közösségi beszámolók pedig több országban az antiszemita incidensek drámai növekedéséről számoltak be.

Különösen jelentős, hogy a felmérés résztvevőinek 75 százaléka szerint környezetükben a zsidókat felelősnek tartják az izraeli kormány cselekedeteiért. Ez a kollektív felelősségtulajdonítás az antiszemitizmus egyik történetileg legállandóbb mechanizmusa.

Mindez természetesen nem kizárólag a baloldal felelőssége. Az antiszemitizmus továbbra is jelen van a szélsőjobboldalon, az összeesküvés-elméletek különféle közegeiben és az iszlamista radikalizmusban is. Ám éppen ezért válik különösen súlyossá, amikor azok a politikai erők, amelyek az antirasszizmust és az emberi jogok egyetemességét saját erkölcsi alapjuknak tekintik, képtelenek felismerni a zsidóellenesség új formáit saját környezetükben.

Az antiszemitizmus elleni küzdelem nem merülhet ki a szélsőjobboldali antiszemitizmus elítélésében. Az egyetemesség követelménye itt is ugyanaz: az antiszemitizmus akkor is antiszemitizmus, ha progresszív jelszavakkal, antikapitalista elméletekkel vagy antikolonialista szókinccsel jelenik meg.

És különösen akkor kell felismerni, amikor a történeti zsidóellenesség ismerős szerkezetei az emberi jogok védelmének erkölcsi tekintélyével kívánják biztosítani maguknak az érinthetetlenséget.

Nem mellékes, hogy 2026 októberének elején a brit Zöld Párt konferenciája a cionizmust a rasszizmus egyik formájaként meghatározó állásfoglalást fogadott el. A döntés azzal a veszéllyel jár, hogy a zsidó nemzeti önrendelkezés különböző történeti és politikai hagyományait egyetlen megbélyegző kategóriába zárja. A cionizmus irányzatainak története pedig aligha írható le ilyen primitív egyszerűsítéssel.

Ez a politikai és fogalmi lejtmenet már önmagában is elegendő volna ahhoz, hogy az európai baloldal jelentős részének eszmei állapotáról súlyos következtetéseket vonjunk le.

Az október 8-i európai parlamenti szavazás azonban további összefüggést is megvilágít. A baloldal egy része a politikai iszlamizmus demokratikus ellenőrzését is gyanakvással fogadja, miközben a zsidó államiság kritikájában olykor éppen a saját antirasszista és univerzalista mércéiről feledkezik meg.

Az aszimmetria különösen szembeötlő. Az egyik esetben a politikai-vallási ideológiák vizsgálatát a kisebbségek védelmére hivatkozva igyekeznek korlátozni, a másikban egy nemzeti közösség államiságának legitimitása is feltételes erkölcsi elismerést kap.

Vagyis a baloldali gondolkodás különféle irányzataiban olyan leegyszerűsített morális világkép alakult ki, amely a politikai szereplőket előzetesen kijelölt elnyomó és elnyomott kategóriákba sorolja. Aki az elnyomottak csoportjába kerül, annak politikai cselekedeteit könnyebben mentik történeti körülményekkel; akit az elnyomók közé sorolnak, annak még saját biztonsága és önrendelkezése is gyanússá válhat.

A zsidó történeti tapasztalat azonban különösen alkalmatlan az ilyen primitív kategorizálásra. A zsidóság egyszerre hordozza az európai üldöztetések, a kisebbségi lét, a modern emancipáció, a nemzeti önrendelkezés és az állami szuverenitás egymással összefüggő, olykor konfliktusos tapasztalatait. E történeti összetettség eltüntetése szükségképpen torz politikai és erkölcsi ítéletekhez vezet.

A baloldal egyes irányzatai azonban mintha éppen ezt az összetettséget volnának a legkevésbé hajlandók tudomásul venni.

És akkor megérkeztek a civil szervezetek.

Kilenc szervezet közös nyilatkozatban ítélte el az Európai Parlament határozatát. Az aláírók között található a FEMYSO, az Európai Rasszizmusellenes Hálózat (ENAR), az Európai Civil Fórum és az Európai Fiatal Zöldek Szövetsége is. A nyilatkozat az EP döntését az iszlamofóbia újabb megnyilvánulásának nevezi, és azzal vádolja a határozat támogatóit, hogy a civil társadalom hiteltelenítését, finanszírozásának megvonását és elhallgattatását készítik elő.

A szöveg egyik alapvető fogalmi problémája, hogy a politikai iszlamizmus intézményi befolyásának ellenőrzését hajlamos az európai muszlimokkal szembeni fellépéssel azonosítani. Egyes szervezeti kapcsolatok vizsgálatából így a civil társadalom elleni támadás, a finanszírozási átláthatóság követeléséből politikai elhallgattatás, a politikai iszlamizmus kritikájából pedig iszlamofóbia lesz.

Ez a gondolatmenet elfedi a különbséget a vallási közösségek jogegyenlőségének védelme és a vallási legitimációval fellépő politikai szervezetek tevékenységének ellenőrzése között.

A tiltakozók ráadásul saját társadalmi hitelességük alátámasztására hivatkoznak arra, hogy egyes aláíró szervezetek összesen több mint 170 ifjúsági, diákszervezetet és antirasszista egyesületet képviselnek.

Rendben. És?

A szervezetek száma milyen módon bizonyítja politikai céljaik helyességét? A tagság kiterjedtsége miként igazolja egy állítás igazságát? A marginalizált csoportok védelmének deklarált szándéka milyen felhatalmazást biztosít a nyilvános ellenőrzés alóli mentességre?

Sehogy.

És itt jutunk el a kortárs európai baloldal egyik legmakacsabb, legkárosabb és intellektuálisan legvédhetetlenebb illúziójához: ahhoz a hiedelemhez, hogy amit civil szervezetnek neveznek, az pusztán e minőségénél fogva erkölcsileg helyes, társadalmilag hasznos, politikailag hiteles és demokratikus szempontból feltétlenül támogatandó.

Ez az elképzelés történetileg hamis, politikailag veszélyes és filozófiailag tarthatatlan.

A civil társadalom fogalma a társadalmi szerveződés módjára és az állami intézményrendszerhez való viszonyára utal. Egyetlen szót sem mond az adott szervezet eszméinek erkölcsi tartalmáról. Civil szervezetek képviselhetnek demokratikus, humanista és emancipatorikus törekvéseket, de képviselhetnek autoriter, kirekesztő, vallási fundamentalista vagy szélsőséges politikai célokat is.

A civil státusz ezért nem erkölcsi minősítés, nem igazságbizonyítvány és nem politikai ártatlansági vélelem.

És mindehhez egy különösen fontos körülmény társul.

A tiltakozó nyilatkozat egyik aláírója, a FEMYSO, a Muszlim Testvériséghez fűződő feltételezett kapcsolatai miatt már korábban is komoly politikai és intézményi viták tárgya volt. A francia belügyminisztérium 2025 májusában nyilvánosságra hozott, Frères musulmans et islamisme politique en France című jelentése a szervezetet a Muszlim Testvériséghez kapcsolódó európai hálózat részeként azonosította. A FEMYSO ezt határozottan vitatta, és a jelentés megállapításait politikailag motiváltnak nevezte.

A kapcsolat természetére vonatkozó állításokat természetesen bizonyítani kell. Az érintett szervezeteket megilleti a védekezés, a cáfolat és a jogorvoslat joga. Ám a vizsgálat szükségessége nem válik illegitimmé pusztán azért, mert az érintettek annak tárgyát képezik.

A tiltakozó szervezetek emberi jogokra való hivatkozása önmagában ugyancsak nem helyettesíti a jogi érvelést. A demokratikus részvétel szabadságából nem következik az uniós intézményekhez való feltétlen hozzáférés joga. A civil szerveződés szabadságából nem vezethető le automatikusan a közfinanszírozásra való jogosultság. A diszkrimináció tilalma nem zárja ki a politikai tevékenységek és a pénzügyi kapcsolatok jogszerű ellenőrzését.

A civil szervezeti lét önmagában semmiféle erkölcsi kiváltságot nem biztosít, ahogy az NGO megjelölés sem ruházza fel viselőjét a tévedhetetlenség adományával. Az emberi jogok képviseletére való hivatkozás pedig senkit sem helyezhet a kritikai vizsgálat fölé.

A jó ügyek nevében való fellépés még nem bizonyítja, hogy valaki jó ügyet szolgál. Az erkölcsi önmeghatározás pedig végképp nem pótolja az erkölcsi teljesítményt.

A baloldalnak éppen ebben a kérdésben kellene felszámolnia saját politikai babonáit.

A zöldek szereplése különösen kiábrándító.

A környezetvédelem történeti jelentősége az emberi életfeltételek hosszú távú megőrzésének követelésében állt. Ehhez a szemlélethez az intézményi felelősség, a társadalmi előrelátás és a jövő nemzedékek szabadságának védelme is hozzátartozhatna.

Ehelyett az európai zöldpolitika egy része mintha mindinkább elveszítené szellemi önállóságát. A környezetvédelem mellé olyan identitáspolitikai automatizmusok társulnak, amelyekben a történeti felelősség és a kritikai megfontolás helyére a politikai táborhoz való igazodás lép.

A zöldek politikailag saját magukat szúrták tökön. Az emberi élet feltételeinek megőrzéséről beszélnek, miközben a demokratikus politikai környezet fenntartásának alapvető kérdéseiben saját eszmei hagyományaikkal is ellentmondásba kerülnek.

Különösen visszás mindez akkor, amikor egyes zöldpolitikai irányzatok az Izraellel szembeni radikális politikai fellépésben a morális következetesség legmagasabb rendű bizonyítékát látják, ám a vallási fundamentalizmus európai intézményi befolyásának kérdésében lényegesen kevésbé határozottak.

Az emberi életfeltételekhez ugyanis a szekuláris jogrend, az egyéni autonómia, a lelkiismereti szabadság, a kritikai nyilvánosság és a demokratikus intézményrendszer is hozzátartozik.

A természeti környezet védelmének hitelessége aligha választható el attól, hogy a politikai mozgalom milyen felelősséget vállal az emberi szabadság társadalmi feltételeinek megőrzéséért.

A magyar képviselők szavazása ezzel szemben elismerésre méltó.

A magyar képviselők között nem volt ellenszavazat. A Fidesz, a Tisza és a Mi Hazánk képviselői egyaránt támogatták a határozatot. Dobrev Klára sem csatlakozott saját szocialista frakciójának elutasító többségéhez, ami mindenképpen helyes. Sajnálatos ugyanakkor, hogy támogató szavazatot sem adott le. Egy olyan politikus esetében, aki az európai demokratikus, liberális és szekuláris örökség képviseletére vállalkozik, különösen indokolt lett volna a világos igen.

Örömteli, hogy ebben az ügyben a magyar képviselők között nem jelent meg a szokásos pártpolitikai megosztottság. A demokratikus intézményrendszer védelmének kérdése ugyanis minden politikai oldaltól ugyanazt az alapvető következetességet követeli meg.

És akkor a HVG.

Arató László az Eurologuson megjelent tudósításában már a címadás és a szavazás értelmezésének módjával is sajátos politikai hangsúlyokat helyez el.

A cikk címe: „Megölnek, amint tehetik” – Az EP hadat üzen az iszlamista hálózatoknak.

Az idézet Céline Imart néppárti képviselőtől származik, aki az iszlamista beszivárgás veszélyéről beszélt. A mondat kétségkívül rendkívül éles, de a címadás máris egy indulatos parlamenti felszólalás nyelvi regiszterébe helyezi az egész eseményt, miközben a határozat tényleges tartalma ennél lényegesen összetettebb.

A tudósítás ennél is beszédesebb mondata szerint a szavazati arány azt mutatja, hogy „egy szűkebb többség alakult ki a szöveg mögött”.

Szűkebb többség?

381 igen, 167 nem, 15 tartózkodás. A szavazáson részt vevők közel 68 százalékának támogatása.

A „szűkebb” természetesen értelmezhető a korábbi nagykoalíciós pártösszetételhez viszonyítva. De ha a szavazati arányból következtetünk a többség természetére, akkor a megfogalmazás legalábbis súlyosan félrevezető benyomást kelthet. Egy csaknem 68 százalékos támogatottságot demokratikus értelemben szűk többségnek nevezni a számtan és a politikai értelmezés meglehetősen sajátos találkozása.

Arató ezt követően arról ír, hogy a hagyományos néppárti–szociáldemokrata–liberális együttműködés helyét a jobboldali frakciók összefogása vette át, és a Néppárt lecserélte hagyományos bázisát.

Csakhogy a Renew Europe 62 támogató szavazatot adott le. A liberális frakció szavazó tagjainak túlnyomó többsége tehát a határozat mellett állt.

Ez aligha mellékes részlet.

A cikkben a jobboldali és szélsőjobboldali képviselők indulatos felszólalásai különösen hangsúlyos szerepet kapnak. Céline Imart figyelmeztetése mellett Mary Khan, majd Milan Mazurek durva megfogalmazásai kerülnek előtérbe. A szociáldemokrata Chloé Ridel a jobboldali félelemkeltést bírálja, Majdouline Sbaï zöldpárti képviselő pedig a francia iskolák állapotát állítja szembe a Muszlim Testvériség veszélyére történő hivatkozással.

Mindez a parlamenti vita része volt, természetesen joggal szerepelhet a tudósításban. Ám az idézetek kiválasztásával és elrendezésével olyan értelmezési keret jön létre, amelyben az olvasó számára a kérdés könnyen a szélsőjobboldali indulatok és a velük szembeni progresszív tiltakozás konfliktusaként jelenik meg.

Holott a határozat támogatottsága világosan túlterjedt a szélsőjobboldali frakciókon.

A Patrióták Európáért és a Szuverén Nemzetek Európája összesen 92 igennel járult hozzá a döntéshez. E két frakció szavazatai nélkül is 289 igen maradt volna a 167 nemmel szemben. Még ha az így kieső 92 voksot ellenszavazatként számolnánk is, a támogatók akkor is többségben lettek volna.

Ez a körülmény az ügy politikai értelmezése szempontjából alapvető.

A HVG tudósítása ismerteti a határozat részletes tartalmát, és beszámol a muszlim vallású polgárok és az iszlamista politikai hálózatok közötti különbségtételről is. Ennek elismerése hozzátartozik a tisztességes kritikához.

Annál feltűnőbb a politikai keretezés ellentmondása: miközben a szövegben ott vannak az intézményi ellenőrzésről, a pénzügyi átláthatóságról, a vallásszabadságról és a szekuláris jogrend védelméről szóló érdemi információk, az értelmezés meghatározó része mégis a parlamenti jobboldal és a szélsőjobboldal politikai együttállására irányul.

Így a történet középpontjába a döntés tárgya helyett egyre inkább azok politikai besorolása kerül, akik meghozták.

A probléma nem az, hogy a HVG beszámol a szélsőjobboldal szerepéről. Arról természetesen be kell számolnia. A probléma az, ha a szavazás lényegi politikai és eszmetörténeti jelentőségét ez a szerep háttérbe szorítja.

A tudósításból ráadásul hiányzik annak érdemi elemzése, miért szavazott a szocialista és a zöld frakció meghatározó része egy olyan kezdeményezés ellen, amely a szekuláris állam és a demokratikus intézmények védelmének kérdését helyezte napirendre.

Pedig az igazi politikai és intellektuális kérdés éppen ez volna.

A HVG-nek, ha már a demokratikus közélet értelmezésére vállalkozik, talán érdemes volna kevésbé a politikai táborok előre gyártott címkéiben és valamivel inkább a szavazás történeti, politikafilozófiai és jogállami összefüggéseiben gondolkodnia.

A politikai előítélet nem válik elemzéssé attól, hogy újságírói formát kap.

A legfontosabb kérdés azonban továbbra is az, milyen Európát kíván képviselni az a baloldal, amely saját történeti örökségének alapvető követelményeit egyre bizonytalanabbul alkalmazza.

Az európai civilizáció modern történetének egyik meghatározó folyamata a vallási tekintély és a világi hatalom szétválasztása, a lelkiismereti szabadság kiterjesztése, az egyéni autonómia intézményes biztosítása és a politikai legitimáció szekularizációja volt.

Ezek az eredmények hosszú történeti konfliktusok, vallásháborúk, üldözések, társadalmi küzdelmek, politikai forradalmak és intellektuális viták során formálódtak ki. A modern európai szabadságeszmény jelentős részben saját vallási és politikai tekintélyuralmi hagyományainak kritikájából született meg.

Éppen ezért nincs semmiféle értelmes történeti vagy erkölcsi indoka annak, hogy az európai demokrácia saját múltjának vallási autoritarizmusát következetesen bírálja, miközben a politikai iszlamizmus különböző irányzataival szemben más mércét alkalmaz.

A szabadság univerzalizmusa ugyanis nem kulturális szimpátia kérdése.

Aki a keresztény fundamentalizmus politikai ambícióival szemben joggal követeli a szekuláris állam elsőbbségét, annak ugyanezt az elvet kell képviselnie a politikai iszlamizmussal szemben is.

Aki a nők egyenjogúságát, az egyéni önrendelkezést, a vallás elhagyásának szabadságát vagy a szexuális kisebbségek jogait egyetemes értéknek tekinti, az ezeket nem rendelheti alá kulturális identitásokhoz kapcsolódó politikai megfontolásoknak.

És aki az antiszemitizmus elleni küzdelmet az európai demokratikus kultúra megkerülhetetlen követelményének tartja, annak az antiszemitizmust a progresszív politikai közegben is fel kell ismernie, akkor is, ha az antikapitalizmus, az anticionizmus vagy az emberi jogi aktivizmus nyelvezetét használja.

Az európai baloldal jelentős része éppen ezt a következetességet veszíti el.

És ezzel nem csupán saját eszmei hitelességét rombolja, hanem politikai ellenfeleinek is rendkívüli szolgálatot tesz.

A radikális jobboldal sok esetben valóságos társadalmi problémákból építkezik, hogy azokra autoriter, kirekesztő vagy demokratikusan elfogadhatatlan válaszokat kínáljon. Amikor a baloldal már maguknak a problémáknak a megnevezésétől is idegenkedik, akkor a kérdések megfogalmazásának és a politikai kezdeményezésnek a lehetőségét önként engedi át a radikálisoknak.

Ennél nagyobb politikai ajándékot aligha lehetne adni nekik.

A választópolgárok ugyanis joggal várhatják el, hogy a demokratikus pártok foglalkozzanak a politikai radikalizmus, a vallási fundamentalizmus, az intézményi befolyásszerzés, az antiszemitizmus és a demokratikus jogrend önvédelmének kérdéseivel. Ha azt tapasztalják, hogy az ilyen kérdések felvetése rendre erkölcsi gyanúsításokba ütközik, egyre többen fordulhatnak olyan politikai szereplőkhöz, akik legalább hajlandók kimondani, hogy létezik probléma.

És ilyenkor már könnyen háttérbe szorulhat a kérdés, hogy ezek a szereplők milyen további politikai célokat követnek.

A baloldal következetlensége így maga is hozzájárulhat a radikális jobboldal erősödéséhez.

Előre szólok: ne csodálkozzanak a következő európai választások eredményein.

Ne csodálkozzanak, ha a szocialisták és a zöldek további választókat veszítenek. Ne csodálkozzanak, ha a radikális jobboldal a demokratikus intézményrendszer védelmének politikai nyelvét egyre sikeresebben sajátítja ki. És legfőképpen ne csodálkozzanak, ha a választások éjszakáján ismét ünnepélyes megdöbbenéssel állapítják meg, hogy Európa veszélybe került.

A veszélyek felismerésére képtelen politika maga is a veszélyek egyik előidézőjévé válhat.

Az európai baloldal jelentős része ma saját szellemi örökségének legfontosabb követelményeit cseréli fel az identitáspolitikai igazodás kényelmére. A vallási tekintély politikai korlátozásának történeti eszméjét kulturális relativizmus gyengíti. Az emberi jogok univerzalizmusát politikai szelektivitás váltja fel. A civil társadalom szabadságának védelméből egyre gyakrabban a civil szervezetek erkölcsi kiváltságának követelése lesz. Az antiszemitizmus elleni történeti és erkölcsi elkötelezettség pedig ott bizonyul a leggyengébbnek, ahol a zsidóellenes előítéletek a progresszív politikai beszédmód saját fogalmai mögé rejtőzhetnek.

Így kerül veszélybe éppen az a civilizációs örökség, amelynek megőrzésére a baloldal történetileg vállalkozott.

Az európai civilizáció szabadságeszménye természetesen nem valamiféle etnikai vagy vallási tulajdon. Éppen az adja egyetemes jelentőségét, hogy saját történeti korlátain és kizárólagosságain túllépve minden emberre azonos érvényű jogokat kíván biztosítani. A muszlimoknak éppen úgy, mint a keresztényeknek, a zsidóknak, a hívőknek és a nem hívőknek.

Ez az örökség azonban intézményi védelmet igényel. Olyan demokratikus államot, amely a vallásszabadságot garantálja, ugyanakkor egyetlen vallási-politikai mozgalomnak sem engedi át a jogrend alakításának kizárólagos tekintélyét. Olyan politikai kultúrát, amely az antiszemitizmust minden megjelenési formájában felismeri, és nem ad felmentést alóla sem az antirasszizmusra, sem az antikapitalizmusra, sem az antikolonializmusra való hivatkozás miatt.

Különösen fontos ez azoknak az európai muszlimoknak a szempontjából, akik saját vallási hagyományukon belül vagy azon kívül szabadon kívánják meghatározni életüket, és nem akarják, hogy politikai-vallási mozgalmak kizárólagos képviseleti igényt formáljanak fölöttük.

És különösen fontos az európai zsidó közösségek számára, amelyeknek több mint nyolc évtizeddel a holokauszt után ismét azzal kell szembesülniük, hogy a zsidóellenesség újra képes legitim politikai beszédmódokhoz kapcsolódni, és olykor éppen azokban a közegekben talál megértésre, amelyek önmagukat a kirekesztés és a rasszizmus legkövetkezetesebb ellenfeleinek tekintik.

A demokratikus Európa szellemi öröksége mindkét közösség szabadságának védelmét megköveteli.

A baloldalnak mindezt történeti és politikai önazonosságából fakadóan különösen pontosan kellene értenie.

Ehelyett az október 8-i szavazás, a zöldek szerepvállalása, a civil tiltakozók érvelése, valamint az antiszemitizmus új formáival szembeni egyre feltűnőbb következetlenség számomra azt mutatja, hogy a politikai baloldal jelentős része súlyos demokratikus kockázattá vált.

A felvilágosodás, a kritikai racionalitás, a szekularizáció, az egyéni autonómia, a társadalmi igazságosság és az emberi jogok egyetemessége olyan szellemi és erkölcsi értékek, amelyeknek érvényessége egyetlen politikai oldal történeti önmeghatározásától sem függ.

Ezek az eszmények akkor is megőrzik egyetemes jelentőségüket, ha korábbi politikai képviselőik lemondanak következetes érvényesítésükről.

Éppen ezért nincs többé közösség azzal a baloldallal, amely saját történeti örökségét politikai kényelmi szempontoknak rendeli alá. Amely a vallási fundamentalizmus kritikáját kulturális identitások szerint adagolja. Amely a civil szervezeti státuszból erkölcsi felmentvényt gyárt. Amely az emberi jogok egyetemességét saját politikai táborának szempontjaihoz igazítja. És amely olykor még az antiszemitizmus újrafogalmazott, antirasszista és emberi jogi szókinccsel elfedett változataival szemben is elveszíti kritikai érzékét.

S amely mindeközben változatlan önbizalommal tekinti magát a demokrácia, a felvilágosodás és a humanizmus történelmi letéteményesének.

Ez az önkép mára teljesen hiteltelenné vált.

A szekularizáció, a vallásszabadság, a jogegyenlőség, az egyéni autonómia és az antiszemitizmussal szembeni következetes fellépés történeti vívmányainak megőrzése nem válhat a baloldal politikai önfelmentésének áldozatává.

Szégyelljék magukat mindazok, akik saját eszméikből már csak a morális felsőbbrendűség szókészletét őrizték meg, miközben azok következetes képviseletére egyre kevésbé hajlandók.

Számomra az október 8-i szavazás ezért végleges határvonal.

Búcsúzom ettől a baloldaltól. Végleg.

A felvilágosodástól, a szekuláris államtól, a kritikai észtől, a szabadságtól, a társadalmi igazságosságtól és az emberi jogok egyetemességétől azonban eszem ágában sincs búcsúzni.

A baloldal hagyta el ezeket az eszményeket. Nehogy már nekem kelljen követnem.