Van még mit kibeszélni
Eltérő múltértelmezések – összefoglaló az EMIH konferenciájáról
Fontos állítások, néhol kínosan precíz mondatok, tabuk döntögetése és persze hasznos tanácsok. Nagyjából ezekkel a szavakkal összegezhető az a konferencia, melyre az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség főszervezésével került sor szeptember 11-én és 12-én Óbudán.
„A származás az küldetés?” – tette fel a költői kérdést Betlen János vitavezető még a nyitóelőadás előtt. A Megélni, megvallani – a párbeszéd fóruma három olyan nagyobb témakört járt körül a másfél nap során, melyek a magyar–zsidó párbeszéd és együttélés jelenleg legfontosabb kérdései: az eltérő múltértelmezések, a magyar és a zsidó identitás egymással való kapcsolata, valamint a politikai bal- és jobboldal zsidósághoz való viszonya. Alább – a teljesség igénye nélkül – villantunk fel néhány részletet az előadásokból.
Izgága zsidók…
Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija nyitóelőadását annak a kérdésnek a megválaszolásával kezdte, vajon a nem-zsidók szemében miért tűnnek a zsidók sokszor nagyon „izgágának” és „nyomulósnak”? A zsidók azon igénye, hogy az őket körülvevő környezeten változtassanak és a felmerülő lehetőségeket kihasználják, csak részben vezethetők vissza szociológiai okokra, valójában teológiai természetű kérdések is felmerülnek: míg a kereszténység kapcsán inkább a szív kerül előtérbe, addig a zsidó vallás szövegértelmező hagyománya sokszor szőrszálhasogatásnak és a logikai összefüggések kivesézésének tűnik.
Köves előadásának egyik fontos állítása volt, hogy bár a zsidók és nem-zsidók közti eltérő közösségi tulajdonságok ugyan már nem, de a közösségi tapasztalatok még nagyon is aktuálisak. Ennek nyilván az is oka, hogy Európában a Holokauszt után Magyarországról vándorolt ki a legkevesebb zsidó. A különböző élmények sokszor teljesen eltérő feldolgozása részben a közgondolkodást befolyásoló szervezetek felelőssége is.
Magyar sorsfordulók
A rabbi példaként Trianon megítélését hozta fel, mely a magyar zsidókat a nem zsidókhoz hasonlóan sokként érte 1920-ban, ugyanakkor a később rárakódó negatív tapasztalatok már teljesen eltérő viszonyt alakítottak ki a kérdés kapcsán. „A kölcsönös párbeszéd és megértés itt azért is fontos, mert nem szabad az antiszemiták zsidó fantomképét azzal erősíteni, hogy a zsidók számára valójában nem is fontos az ország megcsonkítása.” – tette hozzá Köves.
Részben ehhez kapcsolódott Ungváry Krisztián történész előadása is, aki 1848-at jelölte meg az egyetlen olyan sorsfordító történelmi eseménynek, ahol a zsidók és magyarok szinte ugyanazon közösségi tapasztalatokkal bírtak. ’56 és ’89 ennél már jóval disszonánsabb, míg az 1918 és 1920 közötti időszak és 1944 már teljesen eltérő élményeket hordoz. A magyar modernizációs folyamat legfontosabb hordózói a zsidók voltak, ezért a társadalom előbbihez való ambivalens viszonya részben az antiszemitizmusban fejeződik ki. A történész szerint tehát a modernizáció kritikájának van racionális magja, de ennek már nem a zsidósághoz van köze.
„A Holokauszt nem lehet zsidó belügy”
Ungváry komoly kritikákat fogalmazott meg a Pávai utcai Holokauszt Emlékközpont és a Terror Háza kapcsán, mely szerinte a magyar zsidó érdekképviselet párbeszéd-képtelenségét és a középosztály hiányzó felelősségérzetét is jelzi. „A kérdés nem a zsidók belügye. Nem jó, ha egy zsinagógába kell elmennünk, amikor a Holokauszttal akarunk foglakozni. Egzotikummá válik, nem pedig magyar üggyé” – mondta. A Terror Háza kapcsán komoly probléma, hogy szinte kizárólag a kommunizmus bűneire fókuszál. Szintén visszás a tettesek és áldozatok megkülönböztetése, miközben a két státusz nagyon sok élettörténetben összemosódik egymással. Sok ’44-es tettesből lett később antikommunista áldozat. Vagyis az antikommunizmus egy fontos ügy, amennyiben demokratikus alapon szerveződik.
„A politikai antiszemitizmus nyelve”
Gerő András történész a bűnhöz vezető út problematikáját járta körül, felhívva a figyelmet arra, hogy amennyiben nem folyamatában vizsgáljuk a Holokauszt kérdését, könnyen a relativizálás hibájába eshetünk. Ehhez kapcsolódott azon megjegyzése is, hogy a témával kapcsolatos diskurzus során ügyelni kell arra, hogy elkerüljük a politikai antiszemitizmus nyelvét.
Bodnár Dániel filozófus – szintén az EMIH képviseletében – a rendszerváltás óta eltelt időszak antiszemita közbeszéde és az ezekre adott sokszor elhibázott zsidó stratégiák kapcsán a következő konzekvenciákat vonta le: a színvonalas dialógushoz egyrészt kompetens szereplők kellenek, másrészt érdemes a magyar zsidóságnak is valamiféle belső önvizsgálatot tartania az asszimiláció sikerét illetően.
Már az antiszemitizmus sem a régi…
Bodnár szerint Csoóri Sándor 1990-ben megjelent Nappali Hold című esszéje volt az ősbűn. Erre a fajta intellektuális alapú antiszemitizmusra nem igazán volt párbeszédkészség a másik oldalon, így a dialógus meg is rekedt. „Egy ország mentális állapotáról sokat elárul antiszemitizmusának minősége is. Ez mára nívótlanná vált.”
Szintén az antiszemitizmus témája köré fűzte fel előadását Szántó T. Gábor, lapunk főszerkesztője is, aki szerint a legtöbb zsidó számára – minthogy keveset tudnak vallásukról és kultúrájukról – az antiszemitizmus elleni küzdelem jelenti az egyik legfontosabb kapcsolódási pontot zsidóságukhoz: „Az elveszett identitás visszaszerzése minden traumatizált és azonosságtudatában sebzett ember és közösség számára fontos. Ez azzal is fenyeget, hogy sokan figyelik, és szinte várják az antiszemitizmus jeleit, hogy arra reagálva, esetenként túlreagálva a jelenséget, biztonságérzetüket megerősítsék és azonosságtudatuk újratermelődjön.” Az előadó hozzátette, hogy a legitim érdekképviselet és az önfinanszírozás hiánya is lényeges elemei a zsidók rossz közérzetének.
Zsidók és a baloldal
Kovács András szociológus történelmi perspektívából vizsgálta annak okait, miért szavaznak a zsidók hagyományosan inkább baloldali pártokra. A baloldali zsidó toposza ugyan létezik, de ez a kezdetektől fogva ellentmondásokkal terhelt. A felvilágosodás hagyományosan baloldali programját – tehát az emancipációs alkut – ugyanis elfogadta a nyugat-európai zsidóság, ami viszont egyet jelentett a zsidókra jellemző partikuláris értékek elhagyásával. A jelenlegi helyzet kapcsán viszont fontos jelenség, hogy Európa nyugati felén mára ismét legitimmé vált az identitáspolitika. Így fordulhatott elő az is, hogy például a holland zsidók nagy része jelenleg iszlámkritikus szélsőjobboldali pártra szavaz. Vagyis a posztmodern politikai térben könnyebben feloldódhatnak a hagyományosan berögzült politikai identitások. (Kovács előadásáról egyébként részletes beszámolót írt Rajcsányi Gellért, a Mandiner publicistája.)
Nem antiszemitizmus a tabudöntögetés
Szigetvári Viktor politikai tanácsadó a tabuk kérdését járta körül. Ennek kapcsán elmondta, hogy meggyőződése szerint a rendszerváltás időszakához képest ma már nem a kimondott, hanem a ki-nem mondott mondatokkal van a gond, ezzel együtt viszont tabuból is kevesebb van. „Nem antiszemitizmus a tabudöntögetés” – tette hozzá. A tanácsadó a következő területeken lát problémát: egyrészt a politikum mindent uralni kívánó dominanciája a gond, melyet a társadalom részéről az autonómia hiánya is erősít. Az identitáskeresés fontos, de a gond valahol a szavazatszerzés és az identitáspolitika találkozásánál kezdődik. Ehhez kapcsolódik egyébként a tekintélyek hiánya a társadalom előtt, melyet a véleményformálók monopóliuma próbál betölteni. Az értelmiséget komoly felelősség terheli, mert saját maga számára sem tudta kiharcolni az autonómiát és még mindig a kilencvenes években él: „Nyolc év alatt többet kellett volna változni. Sokszor úgy látom, hogy a szerzők előveszik ’92-es-’93-as publicisztikáikat, pár dolgot átírnak, és újra megjelentetik az ÉS-ben. Közben viszont változott a társadalom és változtak a problémák.” A harmadik probléma a demokratikus erőkön belüli pluralitás elfogadása, ami nem jelenti a feltétlen egyetértést. Ezt egyébként a zsidó közéletre is érvényesnek tartotta.
Tanulságok
Komoly konfliktusokra nem igazán került sor, viszont úgy tűnik, valóban van igény a párbeszédre. Az előadók közti nyílt vitára talán csak az Identitás panelben került sor, ahol Gerő előadása kapcsán felmerült az a kérdés, hogy mikor kell a zsidó származást a politikai folyamatok magyarázó erejeként beemelni a történetírásba és mikor nem. Mivel itt egy alapvetően kutatás-módszertani, ismeretelméleti megközelítés találkozik egy ideológiai természetű kérdéssel, a vita ezen a ponton rendszerint elakad.
Fontos hozzátenni, hogy a remélt száz-százötven meghívott helyett hozzávetőleg csak negyven-ötvenfősre sikeredett a résztvevők száma, nagyrészük egyébként civil érdeklődőkből állt. Baloldali és jobboldali politikai és szellemi közösséghez nyíltan kötődő személyek is csak csekély számban vettek részt. Ahogy Köves Slomó zárszavában elmondta, őszintén reméli, hogy ez a rendezvény nem egy egyszeri alkalom volt, hanem valaminek a kezdete, hiszen számos területen van még mit kibeszélnünk.
Mi ott leszünk.
A rendezvény társzervezői voltak: Századvég, Haza és Haladás, Kommentár folyóirat, Szeretem Magyarországot Klub.