Valóságszűkület

 Válaszkísérlet a Szombat körkérdésére

Mindazok a gondolatok, melyek Tábor Béla röpiratának ma is lényeges igazságait alkotják, nehezen tudnának csattanósabb igazolásukra lelni, mint éppen e feltett körkérdések tartalmában és megfogalmazásában. Úgy vélem, ezzel az állítással a kérdések egyike mindjárt választ is nyert, mégpedig az, miszerint „mennyiben lehet érvényes Tábor Béla kritikája a mai (magyar) zsidóságra?” A lét és nemlét közti álomban egyensúlyozó zsidóságot annak idején a szerző azzal a felébresztő kérdéssel törekedett szembesíteni, hogy akar-e létezni, vagy sem. Nyilvánvaló, hogy már maga az ezzel a kérdéssel, mint érvényes döntési helyzettel történő szembenézés is a létezésnek egy – igaz, csak kezdeti – lépése lett volna. Talán nem túlzás megállapítani, hogy már maga ez a kérdés is része a tradíciónak, melyet ilyen élességgel Illés tesz fel elsőként a Karmel hegyén. Tábor kérdése tehát egyáltalán nem idegen a hagyománytól, ahogyan válasza sem.

Az 1990-ben írott utószóban, ahol könyve egykori szándékait ismerteti, kiemeli, hogy a magyar zsidóságot a szükségesnek érzett szellemi mozgósításhoz „meg kellett ismertetni zsidósága belső – és lényegileg ezotérikus – tartalmával”. Annak a zsidóságnak természetesen, amelynek történelemtudata – mint ő is írja – az emancipációval veszi kezdetét, történelmi térismerete pedig a Kárpátoktól nyugatra korlátozódik, ez az ezoterikus hagyomány idegenebb és távolibb a kínai jóscsontoknál is. E tekintetben gyakorlatilag nincs változás a könyv megírása óta. Egy helyen a körkérdés úgy fogalmaz, „egyáltalán a zsidóság lényege-e a vallásosság …, ahogyan azt Tábor Béla elgondolta?” Szerencsére a mondat vége kissé enyhíteni próbál elejének az irányultságán, hiszen a könyv egyetlen egyszer nem állít olyasmit, hogy a zsidóság lényege volna a vallásosság. Konok következetességgel vallás és nép „szoros egységéről” beszél, mert egyedül ez felel meg a zsidóság „ezoterikus” tartalmának.

Ennek az ezoterikus hagyománynak az egész mai kortól és világtól legidegenebb mozzanata az a meggyőződés, hogy a valóság egyszerre hierarchikus és kontinuus. Ez annyit jelent, hogy a valóság egésze különböző értékű elemeket vagy rétegeket foglal magába, s hogy maga ez az értékeket hierarchiába rendező szellemi tevékenység is valóság, méghozzá legalább ugyanabban a mértékben, mint amit rendez. Az emberi világon belüli valóság tehát nem valami másodlagos valóság a világmindenség külső realitásaihoz képest. Így például az ember Isten szeretetére válaszoló szeretete nem mai értelemben vett emóció, hanem valóságalakító valóság. Ennek a valóságfogalomnak a tartalma tágabb korunk közkeletű valóságfogalmánál, amely az emberi megismerő tevékenységet – Kant ide vagy oda – sem tekinti valóságlétesítő cselekvésnek, pusztán a valóságra való reagálásnak. A valóságot mindent átfogóan értelmező hagyománytól való elidegenedettség teljesen lehetetlenné képes tenni például a kabbalistáknak a világot Istenhez közelíteni igyekvő theurgikus törekvéseinek megértését, ahogyan ugyancsak meggátolja – teszem azt – Tábor Béla könyve központi fejezetének követését is, a Tízparancsolatnak, mint az emberi élet értékrendjének a vizsgálatát. Az utóbbi összefüggésre már csak azért is érdemes külön felhívni a figyelmet, mert – és ez a szerző számára biztosan tudott volt – a középkori kabbalista traktátusok ismert eljárása a tíz szefira (jobb híján: isteni erő-hüposztázis) hierarchiájának alulról fölfelé történő, tehát a megnyilatkozásuk örök sorrendjével ellentétes irányú végigjárása. Érdemes itt megemlíteni, hogy a 13. század eleji geronai kabbalisták egyikénél-másikánál ez a módszer megjelenik a Tízparancsolat bemutatásakor is. E valóságfogalom nélkül a kabbalista és haszid imamisztika (a kavvana gyakorlata) lapos mágiának tűnik a maiak szemében. A puszta értelemmé „leszűkülő szellem” fogalmára nem is igen gondolható el megbízhatóbb illusztráció, mint a valóságfogalom terjedelmének ez az elkeskenyedése. A szellem szűkülése és a valóságfogalom tartalmi fogyatkozása nem párhuzamos folyamatok, hanem egy és ugyanaz a folyamat. Korunk valamennyi dimenzióját egyaránt jellemzi ez a folyamat, amelyet a szerző úgy ír le, mint amelynek során a vallás először világnézetté szűkül, majd ezt követően társadalomszemléletté, s jelenlegi végpontján sekélyes gazdaságszemléletté.

Érteni vélem a felháborodást Tábor Béla állításával szemben, mely szerint a zsidóság – hivatását tekintve – „az áldozatra való kiválasztottság” népe. De csak addig értem, amíg a könyv nyomában bekövetkezett katasztrófa lelki következményeképpen az „áldozat” szót valamiféle viktimológiai jelentésben olvasom. Tábor szeme előtt azonban mindvégig az áldozat vallási értelme lebeg, ahol a magasabb érték az alacsonyabb leértékelése-feláldozása révén keletkezik, ami előfeltételezi a magasabb érték létezése felőli meggyőződést. Még pontosabban fogalmazva: az áldozat nem létesíti, csupán manifesztálja ezt az értékkülönbséget, a világ, mint nyilvánosság számára láthatóvá teszi. Az alacsonyabb értékek világában nem pusztán beszél a magasabbakról, hanem meg is jeleníti, beletanúsítja a világba azokat. Az áldozati magatartás tanúsítja a valóság értékkülönbségeit. Ábrahám fia feláldozására készült, és nem gyilkosságra.

Hogy a zsidó hagyomány ezoterikus tartalma felől tekintve jogos-e az a beállítás, miszerint a Talmud – főleg kései – atmoszférája már jelzi a „leszűkülő szellem” útját, nem tudom megítélni. Mindenesetre a kabbalista és haszid tradíció nagyjai ezt nem így látták, de ez mit sem változtat azon, hogy ha idegenkedve is olvastam e fejezeteket, tömérdek gondolatébresztő belátással találkoztam bennük.

Az antiszemitizmus kérdésében Tábor Béla könyve nem győzött meg. Hogy a mindenkori zsidógyűlölet argumentációja természetesen reagál a zsidóság éppen aktuális történelmi helyzetére és magatartására, az nem teszi semmissé, hogy e gyűlöletről már a bibliai tradíció is tud, a pészachi haggada pedig egyenesen leszögezi, hogy „minden nemzedékben” támadnak erők, melyek Izrael megsemmisítésére törnek. A szerző által a gyűlölet okaiként felhozott tényezők, amilyen például a zsidó nép szerepének és hivatásának önfélreértése, nem tűnnek elegendőnek egy apokaliptikus vérszomj alátámasztására, és egész népek elvetemült rablógyilkossá válására. A zsidó tradíció egyébként az antiszemitizmust risesznek, gonoszságnak nevezi. Márpedig a gonoszság nem vélemény, nem nézet, egyáltalán: nem reagálás, és nem is erkölcsi ítélet. A gonoszság szellemellenes szenvedély, amelynek végső gyökereit még a judaizmus említett ezoterikus vonulatai is csak az eretnekség határán egyensúlyozva merték félénken tapogatni.

Mindenesetre, ha e misztikusnak hívott szellemi tendenciáknak – melyeket Tábor Béla

oly mesteri racionalitással kezel – igazuk van abban, hogy Izrael népének léte és hivatása jelentéssel bír a valóság egész létezésének vonatkozásában, akkor a félmúlt rettentő katasztrófájának is van a világegyetemet minősítő aspektusa. Nem csak a valóságban történt meg ez a szörnyűség, de a valósággal magával történt valami. Ezt a problémát érinti a körkérdések egyike, amikor aziránt érdeklődik, „mennyiben változtatja meg a holokauszt és a zsidó állam megalakulása azokat a kereteket”, amelyekben Tábor Béla gondolkodik. A megfogalmazás igen karakterisztikus módon egyszerűen kihagyja a zsidó történelem korszakváltását előidéző, a szerzőtől elsorolt három esemény közül a harmadikat. Utószavában Tábor Béla három eseményt nevez meg, melyek előidézői e korszakváltásnak: a népirtást, a zsidó állam felemelkedését, és „a szimbólum entropizálódását”.

Ez utóbbi, a szimbólum jó ideje tartó és fokozódó válságának fogalma újból visszautal szellem és valóság beszűkülésének gondolatához. Tábor Béla okfejtése arra támaszkodik, hogy amiképpen a jelentések egész világa része a valóságnak, méghozzá annak tájolást és elrendezést nyújtó, életadó – tehát a legcsekélyebb módon sem másodlagos – része, úgy e jelentéses jelek kiemelkedő tagjai, a szimbólumok is realitások. A szimbólum, vagy ahogyan a szerző körülírja: a befelé végtelen jel, amelynek végső jelzettje – és így eredete is – kifürkészhetetlen, valóság. Magyarán: a szimbólum puszta léte, az a tény, hogy a valóságban léteznek jelentések, sőt végtelen jelentések, már ez önmagában is tanúsítja a valóság magasabb eredetét. A szimbólum hőhalálán nyilvánvalóan e valóság jelentéssugárzó elemeinek és jelentéstelen elemeinek előrehaladó kiegyenlítődését érti, a többi elemnek önmagából fényt kölcsönző, és az e fény híján sötétbe boruló elemek közti különbségek elapadását. Ez a világméretűnek látszó folyamat egyelőre össztörténelmi fordulatnak látszik, amelynek végpontján az emberi nyelv egyetlen funkciójára redukálódna: a kommunikációra. Az e folyamattal szembeni szellemi mozgósításnak szolgál Tábor Béla könyve változatlanul.