Nincs menekvés

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Politika

Kevés, de sokatmondó gesztussal adja az emberré avanzsáló majmot Óbudán, a Krúdy házban, a Kultea színpadán Molnár Ildikó. Egyszer-kétszer leguggol, felváltva két öklére támaszkodik, hol az egyikre, hol a másikra helyezi súlypontját. 

 

Egyébként szövegének megfelelően – Franz Kafka: Jelentés az Akadémiának – visszafogottan, rezignált tárgyilagossággal reflektál tragédiájára: emberré válására. Elmajszol közben egy banánt, megkínálva az első sorban ülőket, akik, maguk se tudva tán, a tragédia részévé válnak.

 

A 20. század elejének jellegzetes világa a tudományos felfedezéseké, a fejlődés hitéé: a darwinizmus, a relativitás-elmélet, a freudi pszichoanalízis megszületésének és elterjedésének ideje, amikor a nyilvános tudományos előadások és a kialakuló tömegmédia társadalmivá vélték tenni a tudást. Ám ahogy a tudás ember-mivoltának korlátjaival kapcsolatban terheket is rakott a modern emberre, Kafka iróniája az Akadémia előtt számot vető majomról, tragikus felhangokkal bír.

 

nincsmenekvés_molnárildiko.jpg 

 

Asszimilációs történetet látunk, egy megtöretés történetét, a kolonizáció és a fogság történetét, mely a hasonulással és a melankolikus önértelmezéssel ér véget.

Kafka úgy fonja össze az általa újra és újra vizsgált életszférákat: az ember nembeli fejlődését, az emberi egyed neurózisba torkolló civilizációs fejlődését, a gyarmatosítás korának tapasztalatát és a zsidó azonosulását környezetével, hogy nem lóg ki a majomláb – melyet a színpadon azért a sötét öltönynadrágtól durván elütő hasított bőr, magas szárú cipő jelez.

 

molnárildiko_2.jpg 

 

Molnár Ildikó szuggesztíven artikulál és intonál. Mimikájára, hanghordozására nagy szerep hárul, hiszen közel ötven percet egyedül tölt és beszél a színpadon minimalista díszletben, de nem játssza túl szerepét.

 

Az Upor Péter rendezte előadás végének hangsúlyos pontjává válik a világából kiszakított, és egy másik világba ketrecben átszállított, majd lassan új identitásra szert tevő, s ily módon attrakcióvá váló majom mellékes utalása a félig idomított csimpánzlányra, aki, nehéz napjai végén otthon várja őt, s akivel majom módra elszórakozik. Tekintetében az idomított állatok eszelősségét látja, és nem bírja elviselni. A nézőben talán felötlik Kafka Napló-passzusa, melyben a félig asszimilálódott zsidókról ír, akik hátsó lábukkal még benne ragadtak apáik zsidóságában, de mellső lábaikkal nem találtak szilárd talajt, de a történet egymásra rétegződő értelmezési tartományainak ez csupán egyike.

 

molnarildiko_3.jpg

Molnár Ildikó a Kultea színpadán (Fotók: Szilágyi Lenke)

 

 

A szöveg elején szereplő, misztikus aggádára hajazó utalás azonban az állatból emberré fejlődés során távolodó és szűkülő nagy kapura, „melyet az ég boltoz a föld fölé”, s melyen, eleinte „lehetséges lett volna még a visszatérés”, az élőbeszéd során talán kissé elsikkad, ám ez aligha az előadás hibája. Túl hamar jön a szövegben, így az előadásban is, értelmezéséhez és a közlés súlyának felfogásához a többszöri újraolvasás sem biztos, hogy elég, nemhogy a színpadi előadás. 

Félúton lét az állat és az ember istenképmás ideálja között, a zsidóság és a beolvadás, a törzsi és a kolonizáció utáni identitás, a gyermeki és a felnőtt lét között, s e kettősségeknek a modern ember tudatát szüntelenül behálózó melankóliája. Az állattörténetek a többértelmű fogság állapotleírását és a szökés vágyát, a kívülállás, a kiszolgáltatottság és a fenyegetettség metaforáját kínálják. Hiszen, mint a majom jelenti az Akadémiának, a nincs menekvés érzésének majomigazságát, állati spontán kétségbeesését az emberi nyelv nem képes érzékeltetni. 

A darabot 2012. április 4-én szerdán este a Bálint Házban adják elő, az előadás után az alkotókkal Szántó T. Gábor beszélget.

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]