Verazélet

Írta: Lovas Nagy Anna - Rovat: Politika

Még a másik nő volt. Néha összefeküdtünk, ez tartott össze. Vas Gábor
haldokolt Szegeden és agyonnyomtak a feladatok, az utazgatás, hogy nem
tudok mit mondani, amikor besárgult szemekkel rémülten néz, és azt
mondja: „A haláltól iszonyúan be vagyok szarva.”

 

 

L_N_Anna.jpg
Lovas Nagy Anna


Részletek a Verazélet című regényből, melyet ma 18:00-kor mutatnak be a Nyugati téri Alexandra könyvesházban. A szerzővel az ősz folyamán interjú jelenik meg lapunkban.

Vas

Tíz nap múlva. Még tíz nap, és öt éve lesz.
Még a másik nő volt. Néha összefeküdtünk, ez tartott össze. Vas Gábor haldokolt Szegeden és agyonnyomtak a feladatok, az utazgatás, hogy nem tudok mit mondani, amikor besárgult szemekkel rémülten néz, és azt mondja: „A haláltól iszonyúan be vagyok szarva.” Csütörtök volt, és úgy is éreztem magam.
Csak a munka tartott össze, márciusban jó munkák vannak, rendezvények és kokárdás kivonulások. Ilyenkor nincsen pénzhiány. Csak a gyerekem hiányzik, Lili, aki éppen a legvadabb drogos korszakát éli, és nem őzfiúk járnak hozzánk József Attilát sugdosni, hanem dílerek, leázott arcú nagykamaszok, teherbe ejtett kislányok, és én tűröm, bár egyre nehezebben, mert még mindig jobb, ha a szemem előtt vannak, ha telefonközelben vannak, ha orvost tudok hívni, mintha valahol fetrengenének, rendőrnek, gonosz-nagymamának áldozatául. Csődöt kell jelentenem, a liberális nevelésem csődjét. Vas Gábor meg nincs, ahogy ez lenni szokott az apákkal. Most azt találta ki, sakkot, schnellt játszik a halállal. Mindenét feltette, nincs már semmije, csak az élete. Elment az utolsó lakás. Az utolsó ezüst kiskanál. A festményeket a falakról. Szegeden, a zsidó szeretetotthonban már nem volt mit eljátszani.
Elveszti. Mindig veszíteni szokott.Csütörtök, késő este, Szegedről jöttünk. Mondják, már nem sokáig húzza. Májrák. Pedig nem ivott alkoholt, csak a Loliták vérét. Jött a nővér, hozta az ebédet, májpuffancs. Én meg álltam kint a zöld csempés falnál, taknyom-nyálam egybe, röhögtem és bőgtem, a gyerekem meg lent vacogott a hidegben. Nem tud mit kezdeni az apjával, az anyjával, meg az elvonási tüneteivel.

Kaddis LaMammáért

Azonos vagyok veled. Így szeretett meg Vera. Hasonlatosságaink összekötnek.
Itt járok a zsidó temetőben. Nem keresem a sírodat. Vas Gáborét sem keresem. Egy valaha felrepült kívánságot keresek. Elengednélek a fejemből, de nem tudlak. Azonosságaink túlzóan egybehangzóak, összecsavarodunk, mint a hasműtétes belek, ropogunk valaki belsejében, nyöszörögve hajladozunk, öreg olajfaágak, és nincs szike, se fejsze, ami kivághatna.

Két éve nem vagy. Nem ismertelek. Nem találkoztunk. Nem jártak egy iskolába a gyerekeink. Nem volt egy társaságunk. Mondják, szerettelek volna, mert nem volt ember, aki nem szeretett. Képességed volt megszerettetni magad. Csak arra volt képességed. Meglátni helyzeteket. Megjavítani életterveket. Szavakkal. Lesöpörni csüggedést, bizonytalanságot. És most itt van Vera. Hozzád jött, meg a csodatévő rabbi sírjához. Kívánna, szeretne valakit. Megbeszélné veled, megbeszélné a hiányod, az elviselhetetlenül betöltetlen űrt. Bármit tett is, tudja, nem haragszol. Segítséget kér, segíts, te meg a csodarabbi.

Vera úgy kíván, mint a gyerekek, kezét összekulcsolja, és akarni is úgy akar, mire kinyitja a szemét, itt legyen a kívánság. „Adjatok egy társat, bár nem vagyok leszbikus, mégis inkább nőt, abban jobban otthon vagyok. Kérek egy művészt, mert nem tudok mit kezdeni a civilekkel, mondjuk, legyen író, azok nyugodtan ülnek. Lehet a sok írástól kicsit kövér, mert nem szeretem a sovány, nagycsontú nőket. Legyen tapasztalt, és értsen! Ez a legfontosabb! Nekem legyen, hű hozzám.”

Így lettem idekívánva. Verához. Helyetted. Még nem tudtam semmit. Nem tudtam, milyen lesz az árnyékoddal élni. A fényképeiddel. A leveleiddel. A felvételről megszólaló hangoddal. A kéményben sikoltozó, a tengeri csigában morajló hangoddal. És addig néztelek, hallgattalak, ittam a csészédből, amíg megszerettelek. Beépítettelek, és kettőnk helyett szerettem Verát, mert benne voltál minden beszélgetésünkben, a bútortologatásban, ahogy Verát érintettem, a használt testét. A franciaágyat kidobattam. A használt ágyat. A bútoraidat is kidobattam. Vitték a falulakók. De te ott voltál, mint rétegek a falban, az egymásra hordott téglasor, ott voltál szilárd alapnak, de a lélegző réteg én voltam. És Vera élt. Odabent és mindenütt. Ahogy akartad. Ahogy akartuk.

Addig öleltem Verát, míg minden fájdalmad megismertem. Addig beszéltem Verával, míg minden szavadat megismertem. Mikorra nem maradt senkid. Mikorra nem maradt semmim. Elsőbbséged elismerem. Szerelmed beolvasztottam magamba. Elhagyottságod belém költözött. Ki tudna jobb, hitelesebb kaddist mondani érted?

Zöld disznó

Nem voltam jó anya. Nem tudtam, hogyan kell. Valamivel jobb anya voltam a sajátomnál, nem hagytam másokra Lilit, tudtam, hogyan kell a tápszert a cumisüvegben megmelegíteni, és még csak a szeretetemmel sem volt baj, csak jó anya nem voltam, aki megfelelően irányít, aki megmondja, mi a helyes, és szabályokat állít, mert mindezekről én sem tudtam semmit. Nevezhettem volna Lilit indigósnak és kristályosnak, ahogy a többi rémült szülő teszi, de csak azt láttam, higanyból született, és kipereg az ujjaim közül.
Rendetlenek voltunk, de Lili megfőzte mindenhol a rendet fenntartó személyzetet, bölcsiben, óvodában, mert azt tanulta, kincs a szó, varázslat a betű. Gurította, szórta maga körül, mint a mesebeli királylány, a gyöngybeszélő, és a disznókkal barátságot kötött.
Nem volt semmink. Az albérletről albérletbe költözés között az a kevés is elkopott, mert mindig valamit elvettek a házinénik, villany vagy lakbér fejében.
Toltam a kocsit, nyakamban a gyerek, zacskóban a cipők, hátamon a könyvek, amik nem kellettek senkinek, és meséltem a zöld disznóról.

A Zöld Disznó akkor született, amikor együtt állt fent az égen a nap, a hold és a csillagok. Nem volt se nappal, se éjjel, és a csirkék behúzott nyakkal kotródtak vissza az ólba, csak a fülemülék csattogtak bolondul. A tehenek aznap édesebb tejet adtak, és a gyógyfüvekben megtízszereződött az erő. A hold eltakarta a napot, s mire újra kivilágosodott, megfialt Emese a koca. A faluban hatujjú gyerek született, de erről Emese mit sem tudott, meg nagyobb baja is volt annál, hogy az emberek ügyeivel foglalkozzon, mert meglátta napvilágnál a kilenc rózsaszín malacka között a tizediket, a zöldet. Nevelte, szoptatta, mint a többit, de jó szívvel sosem tudott ránézni. Eljött az idő, amikor meg kellett mutatni a malackákat a kondának, és a hatalmas vérsertésnek, minden disznók urának.

Rettegett Emese, próbálta a zöldet a háta mögé dugni, de a kicsi fürgébb bárkinél, szalad, mint a csík, és hangja kiválik mind közül, mert a sok harangvirág szagolgatástól csengettyűs lett a röfögése.
Várja a vérsertés mindenhonnan az emséket, jönnek büszkén a malacokkal az erdőszéli makkosba.

Nem lehet elkerülni az elkerülhetetlent. Meglátja Nagyúr a zöldet, elbődül haragjában, potyognak a fákról a fészkek, és a tavalyi magok legurulnak a gyökerekhez.
Hát ez meg miféle istentelenség!
Összecsapnák a disznók a tenyerüket, ha volna, de így csak behúzott farokkal toporognak.

De hiszen ez a malac zabi! – dörgi a vérsertés.
Lili a nyakamban és nagyokat nevet: zabi a malac, mert túl sokat zabált. Én is vele nevetek, mert hogyan magyarázzam, zabi malac egy mamzer, törvényen kívül született, még ha nem is, mert elég, ha a vérsertés azt hiszi. Így hát szélnek eresztik a malacot, akinek halványzöld orrában elnémulnak a harangok, csak folyik a könny a szeméből, és elindul a hosszú vándorlásra.

Lili hétéves lett, mire elváltam Vas Gábortól, és nem költöztünk többé, mert lakást kaptunk a nyolcban. Iskolába mégse ide írattam. Vittem Lilit a szoba-konyhából, ahol gyümölcsládákban tartottuk a könyveket, málladozó szivacson aludtunk, nem volt se szekrény, se más, csak egy öreg rádió, meg a sánta konyhaasztal. Vittem Lilit át a városon, ahol beleszaladnak az Andrássy úti villák a Hősök terébe, a mellékutcában bókoltak az öreg eperfák, mert hittem, jó lesz neki, az induló magániskolában.
Lili egyre fénytelenebbül járt, mert nem volt táskája, ruhája odavaló, de leginkább kivételezett helyzete elvesztését sajnálta, mert itt mindenki tehetségesen, jól beszélt.
Én meg hordtam haza a rühöt, a hajtetvet, mert a szegények között dolgoztam, kivert anyákkal, később a Lipóton. Vonzottam a háborús betegségeket, mint a mágnes, nálam jobban csak Lili, és mint egy rendcsináló angyal a világ szétszakadt partvonalán, megáldott mindenkit serkével gazdagon, a gazdagabbakat. Akkoriban még nem tudtam különbséget tenni, mert olyan mély szakadék választott el, milyen drága a gazdagság látszata, és milyen messzi a valódi. Csak küzdöttem a tetvekkel és az ótvarral, hogy a macskáktól néha elbolhásodtunk. A kegyelemdöfést Lili hozta. Éppen nem volt semmi bajunk, rászoktam a megelőzésre, hiába csípett a szer, marta a fejbőrünket, és büdösek maradtunk, hetente egyszer lekentem magunkat és minden kicsi hámsérülésre figyeltem. Addigra a gyerekek Lilit leprásnak nevezték.

Mint egy rossz örökséget, úgy adtam át az iskolafóbiát, észre se vettem. Szülőként nem lehettem semmire büszke, magamra végképp nem, se rangom, se nevem, a felnőttek között. Túl fiatal. Láttam a tanárok szemében, nem vesznek anyába, csak egy nagyobb, felelőtlen testvér vagyok.

Egyik nap Lili rohant haza kipirulva, hátán tartását vesztve lógott a magam varrta táska, és lelkendezett, milyen jó kis kanapé van a sarkon kidobva. Tényleg nagyon jó kis kanapé volt. Még nem pisálták össze a Teleki téri macskák, se a hajléktalanok. Felhoztuk a szomszéd fiúval.

A poloskákról tudni kell, két évig képes hibernálódni, sokáig nem vettem észre. Nem gyanakodtam. Szukkot reggelén, az ünneplő, fehér blúz nyakán, fél centi, lapos, undorító rovar billegett.

Ezzel a poloskainvázióval indult el a kétségbeesés, nem tudom kézben tartani az életet. Nem tudom megvédeni magunkat, hiába varrok maradékból királylány ruhát, mindig kívül maradunk Lilivel, akinek egyre gyakrabban kell mesélnem a Zöld Disznóról, és hiába a szép ruha, amit minden este kimosok, délután ott ül az elit zsidó iskola udvarán, a pocsolyában, sárgombócot gyúr, és röfög.

Verazélet.jpg

 

támogatás
[popup][/popup]