„Lubickoltam a szeretetben és a gondoskodásban”

„1949-50-ben jártunk el a templomba. Egy este hazajött a papám, és azt mondta jiddisül a mamámnak: képzeld, elveszik a zsinagógát. Kezdődtek az antiszemita – „cionistának” – mondott szovjet orvosperek, beszélték, hogy minden zsidót ki fognak telepíteni innen Kárpátaljáról is Birobidzsánba, az úgynevezett zsidó autonóm köztársaságba, a keleti határvidékre.”

Jávori Ferenc – Fegya – Munkácson töltött gyermekéveiről

– Az 1910-es népszámlálás szerint Munkács lakosságának több mint negyven százaléka vallotta magát izraelita felekezetűnek. Benyomásod szerint az erős zsidó közösség, amely a holokausztban olyan súlyos veszteségeket szenvedett talpra állt-e a második világháború befejeztével? Tudatosította-e Benned a család a zsidóságodat? 

– Az első benyomásom arról, hogy része vagyok a zsidó közösségnek, úgy emlékszem, négy-öt éves koromban ért. Az úgynevezett Zsidó utca elején (később Zrínyire változtatták a nevét), állt a fantasztikus szépségű zsinagóga. A papám egy péntek este elvitt a templomba, ahol sok kalapos zsidó bácsival találkoztunk. Szinte mindenkit ismertem, szeretettel köszöntöttek.  Nagy-nagy zsivaj volt, hiszen rengeteg hozzám hasonló gyereket hoztak el, de a felnőttek is jó hangosan beszélgettek. Egyszer csak el kellett csendesedni, rám is szólt a papám, csitt, imádkozunk. Éreztem, milyen jó dolog együtt lenni, milyen nagyszerű, hogy ilyen sokan vagyunk.

1949-50-ben jártunk el a templomba. Egy este hazajött a papám, és azt mondta jiddisül a mamámnak: képzeld, elveszik a zsinagógát. Már kezdődtek az antiszemita – „cionistának” – mondott szovjet orvosperek, azt beszélték, hogy minden zsidót ki fognak telepíteni innen Kárpátaljáról is Birobidzsánba, az úgynevezett zsidó autonóm köztársaságba, a keleti határvidékre. A hírre hatalmas félelem és pánik keletkezett a zsidó családokban. Mindenki, ahol tudott, lázasan érdeklődött, apám is elment valahová kérdezősködni, mi lehet az igazság, mire készüljünk? Mi egy háromemeletes bérházban laktunk, a szomszédunkban egy teljesen normális orosz család élt, Andrejevék, akikkel igen jó viszonyban voltunk. Azt mondták a mamámnak, ha maguknak tényleg el kell utazniuk, a gyerekeket nyugodtan hagyják csak itt, majd mi vigyázunk rájuk. Persze a mamám azt válaszolta, köszöni, de szó sem lehet róla.

– Milyen nyelven beszéltetek otthon?

– Magyarul és jiddisül, oroszul csak akkor kezdem beszélni, amikor óvodába mentem.  Két évig voltam óvodás és hét évesen kerültem iskolába. Apu akkor már elég rendesen beszélt oroszul, mert egy konfekció üzletben dolgozott, ahol muszáj volt megtanulnia. De anyu tulajdonképpen tőlem tanult meg oroszul, nem túl jól. A szüleim 1939-ben házasodtak össze. Apámat 1943-ban elvitték Kisvárdára munkaszolgálatra, onnan az orosz frontra a magyar hadsereggel.  Amikor szétbombázták a német meg a magyar csapatokat, néhány munkácsi barátjával elindult haza. Kétezer kilométer távolságból gyalogoltak Munkács felé. Már Rahó környékén jártak, ami úgy másfélszáz kilométerre van Munkácstól, amikor utolérték az oroszokat, akik elfogták aput, meg a két barátját. Meglátták rajtuk a magyar jellegű ruhát, sutty, be egy pincébe, majd reggel állnak hadbíróság elé. Ez semmi jót nem ígért, mert az oroszok, akikkel persze nem tudtak beszélni, különben sem vacakoltak, akinek – feltételezésük szerint – valami köze lehetett a németekhez, azt két nap alatt halálra ítélték.

Apámék csak ültek a pincében, már pirkadt. Az ablaknál két orosz tiszt beszélgetett. Az egyiken apám valami „zsidós” beütést érzett, elkezdte kocogtatni az ablakot és kérte: nyissák ki az ajtót, mert mondana valamit. A tiszt rendes volt, az őrrel kinyittatta az ajtót, apám kiment és jiddisül szólt a tiszthez.  Ő meg válaszolt jiddisül, mert Odesszából jött. Tisztázták a helyzetet, végül így menekült meg az apám.

Anyám azonban három testvérével megjárta Auschwitzot. A magyarlakta területek közül Kárpátaljáról indították az első transzportokat Auschwitz-Birkenauba. Ők bekerültek az egyikbe, de csodák csodája, mind a négyen visszatértek.  Kapaszkodtak egymásba, mindenhol egymásra vigyáztak, pedig pokoli volt, amit a magyar csendőrök műveltek. Néha még a németek csitították őket, mert annyira akartak megfelelni, olyan túlbuzgók voltak. Kegyetlenkedtek, ütöttek-vertek öreget, gyereket, bárkit. Egyszer anyám testvére elfelejtette föltenni a sárga csillagot, úgy ment ki az utcára. No, az egyik csendőr a puskatussal úgy arcon vágta, hogy a sebhely még hosszú évek múltán is világosan látszott.

– 1946 februárjában születtél.

– Az első zsidó gyerek voltam Munkácson, aztán jöttek sorra a többi családnál is. Számomra máig megfejthetetlen, hogy tudták az életet ennyi borzalom után újra kezdeni. A szüleim azt hangoztatták, az élet megy tovább, a gyerekek taníttatása a fő cél. Azt mondhatom tehát, hogy gyönyörű szép gyerekkorom volt, lubickoltam a szeretetben és a gondoskodásban. Az anyám igazi jiddise mámeként nevelt bennünket a húgommal, és ott voltak a nagybácsik, a nagynénik, meg a sok unokatestvér is. Az volt a gyakorlat, hogy a nagy ünnepeket mindig más családtagnál ültük meg, az asztalnál sosem ültünk húsz-harmincnál kevesebben.  Mi gyerekek hülyéskedtünk, vagy figyeltük, ahogy a szülők imádkoznak, mesélik a Mózes kivonulását Egyiptomból, és feltetszik a kérdéseket. Türelmetlenül vártuk a purimot, a pészachot, a sátoros ünnepet, mert tudtuk, akkor megint együtt lesz a család.

– Mi lett a zsinagógával és hol találkozott az elvétele után a közösség?

– Először raktár lett, aztán játék áruláz, ma meg bevásárlóközpont és a régi nagysága, szépsége felismerhetetlen. A munkácsi zsinagóga gyönyörű volt, hatalmas bűn, hogy elvették, mert egy zsinagóga kulturális tér, aminek összetartó ereje van. Helyette kibéreltek az elöljárók két helyiséget és váltva használták őket péntekenként, nyilván okkal. Engem anyám hét éves koromban íratott be Spitzer bácsihoz a zeneiskolába. Minden zsidó mama azon volt, ha itt a lehetőség, az ingyenes oktatás, tanuljon a gyerek zenét, akár tehetséges, akár nem.

– Azt mondod, hogy Auschwitz mágikus szó volt, amit nem vagy alig említettek.

– Nem beszéltek a szenvedésről, illetve mindig csak annyit, amennyit a korunknak megfelelőnek véltek, tizennégy-tizenöt éves korunkban már többet. Nem tanultak pszichológiát, de szívvel neveltek bennünket.  Persze igaz, egy kisvárosban éltünk, minden sarkon lakott vagy dolgozott egy rokon. Ha kellett az embernek öt kopejka fagylaltra, mozijegyre, be lehetett menni egyik vagy másik bácsihoz. Teljesen egészséges módon nőttünk fel, hiába szóródtunk szét a világban – Amerikába, Izraelbe, Ausztráliába – negyven-ötven év múltán is érezzünk a szoros kötelékeket.  Én is elvittem a most huszonhárom éves Tomi fiamat, Amerikába, Izraelbe, Ausztráliába, tudja azt, hogy vannak unokatestvérei, rokonai, nincs egyedül a világban, és bármikor felülhet a repülőre. Elmentünk Floridába, hogy felköszöntsük a nyolcvanadik születésnapján az egyik nagynénémet, majdnem félszázan jöttünk össze a világ minden sarkából olyan meghitt hangulatban, mintha csak a Zrínyi utcában lennénk…