„Ezeket a dolgokat jobb elfelejtve hagyni a mélyben”

Végső soron ez az üzenet. Hogy van a pokolból út visszafelé. Azt a
feladatot tűztem magam elé, hogy ezt az igazi históriát meghatottság,
szentimentális felhangok nélkül próbáljam megírni

 

interjú Gárdos Péterrel

 

 

Hajnali láz c. könyve az idei év egyik szenzációja volt. Már maga a betegségre utaló cím is telitalálat. Regényének háttere, hogy édesapja halála után anyja átnyújtott Önnek mintegy száz levelet, melyeket szülei írtak egymásnak, miután túlélték a bergen-belseni koncentrációs tábort. A levelek Svédországban születtek, s lényegében megismerkedésük, szerelmük dokumentumai. A holokausztról még több mint fél évszázad elteltével is jelennek meg megemlékezések. Vajon a történtek elbeszéléséhez kell ez a távolság?

Kötelező. Ennek többek között van egy lélektani oka is. Egy bizonyos korig az embert nem nagyon érdeklik saját gyökerei. Másrészről viszont az a ma hatvan év körüli korosztály, amely maga nem élte át a holokausztot, anyáik és apáik alapélményét, alig tudott valamit arról, hogy mi is történt a szüleikkel. Az én esetemben még az is bonyolította a helyzetet, hogy anyám és apám soha nem beszéltek erről. És én megértettem őket. Rádöbbentem, alapjában szégyellik, hogy azok a dolgok megeshettek velük.
Sokat töprengnem arról, hogy miféle stratégiái lehettek a túlélésnek?  Apámnak, akinek alig voltak fogai, mert korábban kiverték azokat, súlyos tüdőbajban szenvedett, hullákat égetett, szóval neki milyen esélyei lehettek a túlélésre a koncentrációs táborban?  Mit kellett ezért megtennie, amit „normális” állapotban nem tesz meg az ember? Milyen szörnyű kompromisszumokra kényszerült? Ezeket a dolgokat jobb elfelejtve hagyni a mélyben.

Primo Lévinek erről nagyon tanulságos üzenete van. Más túlélőktől is tudjuk, hogy a túléléshez sok minden kellett: erős akarat, életrevalóság, valami cél. S hát édesapjának volt célja: megnősülni, elvenni azt a lányt, akit csak fokozatosan, levelezés útján ismert meg. Mit gondol, miben különbözik a túlélő traumája a gyerekeitől, aki maga nem élte át ezeket a gyötrelmeket és mégis súlyos teherként nehezednek rá?

Az én nemzedékemmel az volt a probléma, hogy zsidó voltunkat nagyon későn éltük meg. Magát a fogalmat, hogy „zsidó”, 9 éves koromig nem is ismertem. Az a tapasztalatom, hogy a háború után született zsidó gyerekek többsége elől eltitkolták a származásukat. Ez pedig azzal járt, hogy jóval később, már felnőtt korban értettem meg az üldözöttség és kitaszítottság problematikáját, tehát elsősorban racionálisan viszonyultam a holokauszthoz és nem érzelmileg.

Könyve dokumentáció és fikció keveréke, noha a dokumentáció itt roppant csekély: csupán rövid idézetek kettejük leveleiből. Nem tudom, hogy édesanyja mennyit mesélt ezekről a hónapokról? Amennyiben keveset, úgy önnek szinte mindent ki kellett találnia, elképzelnie. Az egész könyvben csak egy mondat van, ahol a szerző első személyben szólal meg: „Hogy pontosan mi történt, nem tudom.” Csak itt nem tudja? Máshol igen?

Máshol sem. Igazából ki kellett találnom, fel kellett fejtenem a történéseket abból a majdnem száz levélből, amely az a múltból az ölembe hullott. Mondok egy példát. Anyám egy helyütt azt írja majdani férjének: „Beszéltél a püspökkel az ügyünkről?” Itt arra céloz, hogy ő szakítani szeretne a zsidóságával, ki akar keresztelkedni és apámat arra kéri, hogy intézkedjen. Ötven évvel később anyám ezt a szándékát olyannyira árulásnak tekintette, hogy teljesen el is felejtette. A későbbi levelekben is mindössze négymondatnyi célzás van erre a szándékukra. Mikor a regény első változata elkészült, s anyám elolvasta, ezt az egyetlen motívumot kifogásolta. Egyszerűen röstellte, nem emlékezett rá, és szerette volna, hogy kihagyjam. Pedig szerintem ez a Hajnali láz egyik legfontosabb, legmegrázóbb mozzanata. Azt, hogy a valóságban, 1945-ben, apám miképpen cselekedett nem tudom. Elképzeltem egy lehetséges megoldást, és az szerepel a regényben.

Ez egy csodálatos történet. Adva van egy halálos beteg fiatalember, akit nem a betegsége meg a haláltudat foglalkoztatott, hanem az ismeretlen levelező partnernő, akit el akar venni feleségül. Valószínűleg ez a fixa idea segítette őt az életbemaradásban. Banálisan azt is mondhatnánk, hogy a szerelem legyőzte a halált.

Végső soron ez az üzenet. Hogy van a pokolból út visszafelé. Azt a feladatot tűztem magam elé, hogy ezt az igazi históriát meghatottság, szentimentális felhangok nélkül próbáljam megírni. Talán sikerült az elbeszélésbe folyamatosan belecsempészni az iróniát. Van abban ugyanis valami komikus, ahogy apám fityiszt mutatott a halálnak.

S amikor megismerte az apját, ilyennek találta?

Apám a privát életben végtelenül optimista ember volt, remek humorérzékkel, nagy mesélőkedvvel. Más kérdés, hogy az a naiv hit, amely a levelek fiatalemberét jellemezte, idővel elpárolgott. Mikor a hatvanas években apámat kinevezték a Magyarország című hetilap főszerkesztő helyettesévé, már rezignált, hitében csalódott ember volt.

Fontos motívum a könyvben, hogy Miklósnak, tehát az apának az eszme volt a fontos és a zsidósága egyáltalán nem érdekelte. Nagyon baloldali volt s ebben volt egyfajta lázadás a polgárság ellen. Nem akart többé se polgár se zsidó lenni. Meglepőnek találtam, hogy ilyen betegen, éppen, hogy életben maradva a polgárság ellen lázad.

Ez az ő egész nemzedékének az alapproblémája volt. Ezek a baloldali fiatalok mérhetetlen megvetéssel és gúnnyal kezelték a származásukat.

Valahol azt nyilatkozza, hogy „ez a regény egy földi poklon túl kibontakozó diadalmas szerelem története.” Hallom, hogy a regényből svéd-német- magyar koprodukciós film készül. A könyvet olvasva szinte magam előtt látom a filmkockákat.

Ez nem biztos, hogy baj. Nyilván a bennem folyamatosan dolgozó filmrendező erősen befolyásolta az írást. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a Hajnali láz par excellence regény. Nem meglepő, hogy a kiadóm folyamatosan arra kapacitált, hogy többet alkalmazzam a hagyományosabb regényírási technikákat. Nem is meggyőződésből, hanem inkább ösztönből álltam ellen.
A levelekből nagyon keveset idéz. Mennyi anyagot használt fel belőlük?

Tulajdonképpen keveset. Százötven gépelt oldalból körülbelül négy-öt oldalt.

A könyvben a fiatalember és a lány levelezésében semmi utalás nem található arra, hogy mi is történt velük. Ezt csak az író mondja el, mintegy háttéranyagként. Se a fiukkal, se egymással nem beszélgettek az átéltekről.

Igen, hát erre céloztam a riport legelején. Ők a múltjukról soha nem beszéltek egymással.  A leveleket sem vették soha elő – viszont akkurátusan megőrizték!

De édesanyja mégis hozzájárult a levelek közléséhez?

Igen, de már csak apám halála után. Készítettünk vele egy háromórás dokumentumfilmet, kifejezetten erről az időszakról, 1944-45-ről. Anyám egészen apró részletekre is emlékezett, és közben sokszor elsírta magát. Úgy fogalmaznék, hogy az átélteket ötven évre jegelte. Amikor felszabadult, 19 évesen, 26 kilót nyomott s a svéd ápolónők tízéves kislánynak nézték.

Szóba jött-e a regény svéd fordítása?

Igen és ezt én különösen nagyra értékelem. Svédország csodálatosan viselkedett a háború után, de ez nem volt ellentmondások nélküli ajánlat. Az ország a túlélők zömét befogadta. De ezek a páriák nem voltak teljesen szabadok. Táborokban éltek, mozgásukat erősen korlátozták. A svédek ugyan büszkék arra, hogy milyen segítőkészeknek bizonyultak, de nem szabad elfelejteni, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt fejpénzt fizetett minden egyes emberért. Nagyon tisztességes, emberséges svéd orvosok kezelték a szüleimet, de találkoztak rideg, csak a szabályokat szem előtt tartó bürokratákkal is. Szóval a történésekben volt némi ambivalencia.

Beszéljünk most a filmjeiről. Én három filmjét láttam: a Tréfát, az Uramistent és a Szamárköhögést. A Tréfa talán annyira kapcsolódik a regényéhez, hogy a filmben kamaszgyerekek csínyjei, játékai kegyetlenségbe torkollnak. Tudjuk, hogy Kosztolányi és Csáth Géza írásaiban ezek a veszélyes játékok gyakran előfordulnak. A Szamárköhögés gyermekek szemén át ábrázolja az 1956-os forradalom napjait. Nem foglal állást, hanem ezeknek a napoknak a zűrzavarát és hangulatát próbálja visszaadni.

Ez a film 1986-ban készült, amikor 56-ról csak áttételesen lehetett beszélni. Arra, hogy a filmet ma is, azóta is, folyamatosan időről időre levetítik, rendkívül büszke vagyok. A Szamárköhögés őszinte, tisztességes mozi, ma sem csinálnám meg másképpen. Komikus, hogy 1986-ban több jelenetet ki kellett vágni a filmből, ám a lényeges dolgok elkerülték a cenzúra figyelmét. Így például az, amikor az egyik tanár a forradalom leverése után, decemberben bemegy az első tanórára és elsírja magát. Elsiratja 56-ot! Ezt a cenzúra nem kifogásolta. A filmet akkoriban körbecipelték a világban, tizenhét filmfesztiválra hívták meg.

Számomra az Uramisten c. film és az azt követő interjú volt a legizgalmasabb. Itt Ön elmondja, hogy a filmben tulajdonképpen sajátmagáról is szó van. Adva van egy artista, aki minden áron, pénzzel, fenyegetéssel, színlelt barátsággal próbálja megfejteni egy nemzetközi hírű illuzionista titkát, ami végül, már az illuzionista halála után sikerül neki.

A film arról szól, hogy az ember mindent megtesz, mindent feláldoz a mániájáért, amit a világ legfontosabb dolgának hisz. Az én mániám az volt, hogy játékfilmet készítsek – mindenáron! Harmincnégy éves voltam akkor. Már elvégeztem a bölcsészkart, magyar-orosz szakon, de nem tanárként helyezkedtem el, hanem híradórendezőnek álltam. Szép lassan araszoltam előre a szamárlétrán: rendezőasszisztens lettem, előbb híradókat, majd dokumentumfilmet készítettem a nyolcvanas évek közepéig. Közben folyamatosan írtam a játékfilm forgatókönyveket és az Uramisten volt a beérkezés. A film elkészítése után jöttem rá, hogy a sánta artista küzdelme a Világszámért, azért hogy egy öreg illuzionistától megszerezze a jégtömbből való kiszabadulás trükkjét, tulajdonképpen rólam szól. Az én mániámról.

Ebben a filmben pár utalás volt a zsidóságra is. Így például az artista azzal is próbált kedveskedni a zsidó illuzionistának, Binder Lipótnak, hogy szédert rendezett neki. Szóba kerül a világhírű illuzionista, Houdini is, aki Weisz néven született Magyarországon.
Vannak tervei a mostani nehéz időkben?

Rengeteg tervem van. Három forgatókönyvem várja, hogy filmet kezdhessek belőlük és egy új regényt is szeretnék írni.

Édesapja is akart egy regényt írni, s hát ezt Ön írta meg helyette.

A levelekből kiderül, hogy apám egy nagyszabású regény terveit dédelgette. Egy kilenc szálon futó történetről álmodott, kilenc különböző, a lágerekbe vezető vagonútról, kilenc különböző emberi sorsról. Azt gondolom, ha apám akkor elkezdi megírni ezt a könyvet, netán kint marad Svédországban és nem áldozza fel írói tehetségét a baloldali eszmékért, egy fantasztikus regény születhetett volna. De ő hazajött szocializmust építeni és ez döntően megváltoztatta a későbbi sorsát.