Anyukámat el fogja vinni egy indián – Winkler Nóra a moziban

Az Odeont javaslom de ő ragaszkodik a Kino-hoz. Szerintem mindkettő
egyformán jó társasági hely amolyan „cool kult”– erre le is csap: – Ez
az. Olyan jó volt, amikor utoljára az egész Kultúrház ott volt a
Kinoban. – Most már én is emlékszem, Hajdú Szabolcs Bibliothèqe
Pascal-ját nézte itt az egész szerkesztőség, mert éppen arra készültünk,
hogy a következő Kultúrházban Nóra és én együtt vitassuk meg a filmet. 

 

Ennyire él még benned a műsor? Pedig elmúlt.

Azért még él. Hat év hosszú idő.

Levegőt vesz, hogy folytassa, de ellenállok és mielőtt közös múltunk, ez a sokáig igen sikeres kulturális tévéműsor elfoghatná a levegőt a többi kérdéstől, új lapot nyitok. Ahogy az ablakon kinézek, mellettünk a Vígszínház, kissé balra fordulok, így ellátni a Kieselbach Galériáig, ott kezdődik a műkereskedők utcája, mindenképpen tágasabb kulturális tér vesz körül, minthogy csak egy tv műsorról beszéljünk.

Aukció-vezető, Artmagazin stratéga, újságíró és televízió. Mi a helyes sorrend?

Írás-újságírás, aukciók, tévé. Most ez a sorrend.

Ha utolsó hely jut a tévének, számodra azt jelenti, lassan vége?

Ez csak érzelmi listám. Nem profi, amit mondok, inkább gyerekes, de a Kultúrház szétesése után megváltoztak bennem dolgok. Annyira szerettem csinálni, leginkább maga a műsor volt nekem a tévézés, A Tévé.

Melyik Kultúrházról beszélsz? Amelyiket 5 évig naponta készített az egész csapat vagy az utolsó bő egy év, amikor már csak hetente egyszer volt?

Bármelyikről. Az volt lényeg, hogy szerkesztők, műsorvezetők nagyon együtt gondolkodtunk, kreatívan, sokféle szemponttal, ízléssel, de hasonló nyitottsággal, humorral, alapossággal. Nagy közönséghez szóltunk, de színvonalas műsor maradtunk. Imádtam, bőven több volt, mint egy munkahely. Attól, hogy nincs, meg ahogyan nincs, át kellett rendeznem magamban dolgokat. Szeretem a mozisműsoromat, értelmes, változatos munka, tehetséges, okos emberekkel meg a filmjeikkel. Úgy csinálom, mint eddig, de nem ugyanaz.

Kérően visszanézek a Vígszínházra, rángasson ki minket ebből a televíziós vesszőfutásból. Na, nyissunk, beszéljünk másról – bíztatom magam – de hiába:

A Kultúrház varázsa az volt, hogy nagyon épített ránk, arra, akik vagyunk, mindenre, amihez értünk… Volt egy teljessége.
Ezeket a műsorkészítői élményeket, tapasztalatokat tudod használni most, amikor már mással is foglalkozol?

Persze. Csak még kicsit standby állapotban vagyok. Pihenem ezt a hat évet, rálátok, mint szuperjó korszakra, amiből fokozatosan átvezetődök valami újba. Jó megélni, mennyi embernek hiányzik a műsor, mondják az utcán, és sok levelet is írnak. Ezek az emberek ma is igénylik, hogy érdekesen, okosan, viccesen mutassanak nekik kultúrát. Novemberben volt a Műcsarnokban a Budapest Art Fair, ahol kulturális tanácsadó voltam. Sok változást javasoltam, programban, arculatban, odáig hogy, milyen torta legyen a büfében. Másfélszer annyi látogató volt, mint előző évben. Ilyenekből kell kiindulni és építeni valami újfajta teljességet. És vannak is feladatok a tévé mellett – jótékonysági árverések, cikkek, lapstratégia, interjúk, tárlatvezetés.

Eszembe jut, hogy a Kultúrház miatt otthagyta azt a szombat esti szerencsejátékos tv műsort, amit átlagosan 800.000 ember nézett. Pedig milyen jól jönne egy ekkora ismertség, ha épp könyvet vagy bármilyen portékát akar eladni a kulturális piacon.

Művelt, intelligens és mutatós nő létedre mintha nem használnád ki az adottságaidat?

Kösz. Nem tudom nem használni, ez vagyok én. Csak most pihenek és rendet rakok. De attól megmaradnak az adottságaim. Az alapokat a szüleimnek köszönöm, aki meg vagyok, abban benne van az egész életem eddig, barátok, élmények, utak, találkozások, minden, amit tanultam meg választottam. Van egy világom, ami az enyém, bármi történik.

Mondták rád, hogy persze, neki könnyű, mert zsidó?

Nem. Szemtől-szembe soha. De biztos vannak, akik ezt gondolják. Izgat is az ilyesmi, felkelti a vitakedvemet, ha azt látom, hogy nem lépdel el valaki a valósághoz, csak egy sztereotip közhely mögül kiabál. A siker utólag mindig olyan egyszerűnek tűnik, Sok múlik benne adottságon, tehetségen, de én még nem láttam nagy sztorit összeállni valódi munka nélkül.

Már ott tartok, hogy elmeséljem Nórának, milyen levelek érkeztek a ’90-es évek elején hozzánk a tévébe, a Napzárta szerkesztőségébe, hogy egyes honfitársaink hová küldözgettek néhányunkat – Balót, Fodort, Dérit, Kepest, Szegvárit, stb – de ismét a Vígszínház felé fordulok, és azt mondom: gyökerek és tradíció. Ez a színház sem lenne, ha a magyar színjátszás alól kihúzták volna a Molnár Ferenc, Kálmán Imre és mások által szőtt kárpitot – de nem tudták kihúzni. Mit lehet tenni, jön a kérdés:
Hogyan kötődsz a zsidósághoz?

Kiskoromban nagymamám sokat mesélt nekem erről. Nagyapám is, bár ő kevésbé volt beszédes. Gyerekként nagyon benne volt a fejemben, milyen az, hogy elviszik a családodat, te visszajössz, a többiek meg meghaltak. Sose értettem, hogy lehet ezt feldolgozni.

Egy gyereket ez nagyon riasztja, meg is nyomoríthatja.

Riasztó volt, de az egész összemosódott azzal, hogy akkoriban az Apacsokat néztük a tévében és azt képzeltem, anyukámat el fogja vinni egy indián, konkrétan persze Gojko Mitic. Sokat gondolkodtam azon, hogy képesek a nagyszüleim olyanokon veszekedni, hogy a Lehel piacon melyik árusnál szép a zöldség. Emlékszem, állok a konyhában, hallgatom a veszekedésüket, és csak bámulok. Feldolgozod azt, hogy megölik a testvéreidet, az anyukádat, az apukádat, majd’ mindenkidet, és ezek után tudsz még savanyúkáposztán vitázni. És ennek tétje tud lenni. Csodálatos.

Most veszem észre, hogy Nóra akár a gyerekem is lehetne. Több mint húsz év van közöttünk. Az ő szülei – mint az enyémek – nem beszéltek a Soáról. Szerettek volna „normális” emberként élni, mint más. Ezért ő is mozaikokból kellett, hogy összerakja a kis családi képet; kik is vagyunk. De ma van egy zsidó reneszánsz, a még fiatalabbak, mint Nóra megélik, felfedezik zsidóságukat.

Látod és részt veszel ebben a megújulásban?

Úgy kifejezetten, nem. Húszévesen a Szochnut elvitt Izraelbe, voltam kibucokban is, és csupa teljesen meggyőződéses emberrel találkoztam. Nem voltak árnyalatok, csak a teljes lelkesültség. Azt éreztem, ez nem az én sztorim. Nem ilyen vagyok. Nem választanám azt.

Meg sem érint..?

 De. Csomó eleme. Az ünnepi vacsorák, a szeretetteliség, a beszélgetés-alapú élet, amit a családomban tapasztalok. Tavaly újévkor San Fransiscoban voltam és kerestünk zsinagógát, hogy meghallgassuk az istentiszteletet. Az megható élmény volt – vadidegenek és mégis van közösség-érzet, ismerősség a karzaton a nők között.

Közben mutatom Nórának, hogy amikor leültünk beszélgetni,  a Kino kávézójában a belső homlokzatra vetítve elindult Paul Wegener Gólem című filmje. Véletlen, de jól jön….

Hol vagy jól?

Szeretek itthon élni. De New York is vonzónak, élhetőnek tűnt. Persze más egy hónap, mint mindennap létezni azokban a keretekben. Sokszor érzem a lehetőségek kontrasztját sok magyar sztorival – itt is jó az ötlet, a szándék, van ízlés, kitartás, energia – mégse könnyű állva tartani. Ott, például az unokanővérem családján látom, sokat kell dolgozni, de ha jól csinálják, az meghozza a stabilitást és egy jobb, kényelmesebb élet felé tart. Ezt én ott, turistaként nagyon nagyra tartom.

Tudod mit énekelt Menyhárt Jenő erről az Európa Kiadóban?

Nem.

„A turista mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet…”

Ez vicces! – nevet, és itt elbúcsúzunk egymástól.

Volt egy közös műsorunk, volt ez az interjú. Talán még találkozunk máskor is!? A Vígszínház előtt haladok, megyek a Falk Miksa utca felé, keresem a helyet. A helyünket. Erre mondja Nóra mindig, hogy „tök jó”. 

 

A most közölt interjú márciusi lapszámunkban jelent meg. Winkler Nórát azóta, számos kollégájával együtt, elbocsátották a Magyar Televízióból.