„Szovjetek” lettünk

A szerző Anyám pészahja című könyve, mely családtörténete mellett
Kárpátalja zsidóságának 20. századi történetét is megidézi, az ünnepi
könyhétre jelenik meg az Argumentum kiadónál. Ebből közlünk részletet.

 

Édesanyám 92 éves, alacsony termetű, szép őszhajú, mosolygós, könnyen barátkozó ember. Történetét sokszor papírra vetette, még többször elmondta. Megrendítő aprólékossággal tudott beszélni a mindennapos borzalmak részleteiről, ugyanakkor meséiből egy asszony, egy anya, egy kárpátaljai vidéki zsidó család egyedüli túlélője élményei elevenednek fel gyerekkorától a jelenkorig. Meghatározó élménye a zsidóüldözés, családtagjainak pusztulása volt. A kevésszámú túlélőként úgy tért vissza a szülői házba, hogy egyszerre, egy új, a szovjetunióbeli kommunista hatalom országában találta magát, ahol megint csak napi gyakorlatként kellett a túlélésen dolgoznia.

(…)

Mikor 1944 tavaszán elvitték a zsidókat, a lakásaikat, házainkat kisajátították, és valamilyen elv alapján idegeneknek osztották ki. T. Béla és családja a mi házunkat kapta meg. Amikor hazaértem, azt mondták, övék lett a házunk, mivel nekik adták. De ők készek voltak nekem kiüríteni egy szobát, és ebédet is adni majd nekem. Később hallottam, hogy többen komolyan kérdőre vonták őket, hogy miért nem adják vissza a házat. Magamban gondoltam, hogy egyelőre nincs semmi kapaszkodóm, nyugton kell maradjak. Ezzel a békét akartam megőrizni, mert féltem, hogy ha én kimegyek az udvarra például éjszaka, és velem valami történik, senki sem keresne engem, hiszen nincs senki, aki keressen.

Azok, akiknél elhelyeztük a kisebb értékeinket, némi pénzünket, S. Gábor, ekkora már egy tehetős gazda volt. Ő lényegében majdnem mindent visszaadott. Sőt még azt is megtette, hogy amikor a gettósítás előtt a zsidóktól kezdték begyűjteni a terményt, még 1944-ben, átjött hozzánk, hogy adjunk át neki 2 szekér búzát. Ha minden lezajlik és egyszer vége lesz, majd visszaadja ezt nekünk. Így is történt. Ahogy ígérte, visszahozta a termést. Náluk hagytunk még pár arany ékszert. Ezt is visszakaptam, sőt még amit Anyuka ajándékba adott S. Gábor feleségének, Rozi néninek, egy gyönyörű, bolyhos gyapjúkendőt, azt mondta, vidd el ezt is, anyádé volt. Ez nagyon jólesett, de mondtam, nem, Rozi néni, köszönöm, ezt magának adta Anyuka, ez a magáé. Szóval a Rozi néniék nekem mindent visszaadtak. Bár ezért a Rozi nénit még a testvére is megrótta: „Te buta, mért adtál mindent vissza?”

Ezzel szemben B. Imre és Etelka, a felesége, akiknél a sok-sok krumpli volt elvermelve, a búza eltárolva, a zab meg a rengeteg aszalt gyümölcs, hagyma, füstölt áru, minden, ami egy gazdálkodásban volt, azt mindent náluk hagytunk, nos, ők aztán sajnos a fentieknek éppen az ellenkezőjét tették. Imre anyja még a gettóba is bejött hozzánk, hogy ha valamit elástunk, mondjuk meg, hol van, mert annyira keresik, viszont majd ő kiveszi és visszaadja nekünk. Úgyhogy elárultuk neki, hogy elásva csak egy 15 literes bödön libazsír, meg ez a 10 literes napraforgóolaj maradt. Azt ígérte, hogy majd ő kiveszi, és később mindet visszaadja. Amit Etelka és a férje a gettóba vonulásunk előtt estétől hajnalig hordott el, azt én a felszabadulás után az ölemben hoztam haza, olyan keveset kaptam vissza. Mindössze némi fehér vásznat, meg 1-2 hálóinget, meg valami ilyesmit adott át. Egy sovány libát és egy kosár csöves kukoricát adott. Azt mondta, itt van, majd megtömöd magadnak. Szóval csak ha a 15 liter libazsírt számítom! Mennyit kell ehhez egy libát tömni? Aki már csinálta, az tudja. Végezetül Etelka összekötve egy kitaposott, elhasznált cipőt is átadott nekem, amit ő már rég elhordott. Ennyit kaptam vissza, és én még így sem szólhattam egy szót se. Egyedül vagyok, kivel kezdtem volna vitázni? Nem kezdhettem vitát. Bár ott láttam a bőröket, cipőket, háziszőttes takarókat, de egy szót se szólhattam. […]

A háborút követően Hetyen szovjet fennhatóság alá került, és mi is „szovjetek” lettünk. A szovjet rendszer nem foglalkozott a mi szenvedéseinkkel, különösen mert mi is azok a „magyarok” voltunk, akik „őket” megtámadták. Az új törvények lettek az irányadók számunkra, azaz vonatkoztak ránk is. Akkoriban vált ismertté a mondás: azé a föld, aki megműveli. […] A háború után, már a szovjetek alatt, 10 hektár földet kaptunk és én ragaszkodtam a tanyai részhez. Ott pedig egy nagy gyümölcsös volt, majd aztán az új hatalom képviselői, a szovjetek, terménysegélyt is kiosztottak a falun lakóknak. A faluban az volt előírás, hogy 10 mázsa gabonát adjanak annak, aki „rá van utalva”. Nekem nem adtak. De a jegyző azt tanácsolta, hogy forduljak az osztást vezénylő orosz tiszthez, és mondjam el, hogy én most jöttem haza lágerből. El is mentem, és el is mondtam neki, és ő adott nekem 2 mázsa gabonát. De ez sajnos a vetés után sem hozott nagy termést, a gabona feltehetően csíraképtelen volt. Persze, jött a nagy terménybeszolgáltatás az orosz törvények szerint. Nekem a 10 hektár föld után, amin nem termett búza, kellett volna beszolgáltatnom. Az egyik szomszédasszonyom adott nekem egy véka búzát, amit elvetettem. Abból annyi termett, hogy nagy nehezen éppen csak teljesíteni tudtuk a beszolgáltatást, de nekünk nem maradt semmi. Ezután korpából sütöttem a kenyeret. […]

Néha elmentem Beregszászra meg Ungvárra, ahol az ismerősök, rokonok egyre-másra ajánlották a partikat. Ebben az időben, ahogy minden hozzám hasonló korú lányt, különböző kalandorok is megkörnyékeztek. De rendszerint elég rövid időn belül, ezeket is némi segítséggel, kiszűrtük. Kinek milyen jó vagy rossz szokása volt, hibája, híre volt – és ez nagyon gyorsan eldönthette egy-egy fiú, illetve egy-egy lány további sorsát. Nálam fontos szempont volt, hogy egy olyan rendes zsidó fiú legyen a férjem, akinek nincsenek különösebb allűrjei, nem dohányzik, nem iszik, nem veti meg a munkát és tiszteli a családját. És persze akivel el tudok beszélgetni és el tudom képzelni az életem. Hamarosan megismerkedtem a férjemmel, aki nagyon helyes és szép fiatalember volt. 1946 tavaszán ismerkedtünk meg. A sors hozott így össze bennünket. Azzal érveltek még mellette a rokonaim, hogy nézd, ez egy hozzád való, önálló, dolgos fiatalember, nem egy kiélt férfi, és még nem is volt nős. Ő is csak egyszer akar házasodni, de akkor egy életre. […]

Amikor férjhez mentem, T. Béla, aki még mindig „háztulajdonosnak” tartotta magát az én házamban, kiürítette a konyhát – tehát egy szobát és egy konyhát használhattunk a férjemmel. De különben még mindig semmi közöm nem volt semmihez az udvaron. Az istálló, a nyári konyha, a kamra, mindent ő használt, mintha mindig is az övé lett volna. A sors úgy hozta, hogy egyszer a férjem Beregszászra utazott, s az egyik ismerőse megállította, aki ismerte az ő új helyzetét, és azt mondja, talált egy pénztárcát, benne bizonyos iratokkal, amelyek azé a T. Béláé, akivel mi egy házban lakunk. Férjem átvette tárcát, otthon belenézett a papírokba, és látja ám, hogy itt van az a nyilas adminisztráció által kiállított házkisajátítási igazolás, melynek alapján nekik használatra adták át a házunkat. Nyomban elmentünk az ügyvédhez, aki azt mondta, át kell íratni a házat az apám nevéről az enyémre. Ez el is lett intézve, és aztán az én nevemen beindítottuk a pert. Ennek gyorsan híre ment. Ekkor már T. Béla is egyezkedni kezdett. Meg is egyeztünk: ő kimegy a házból, és kérte, hogy hagyjam meg neki az üzlethelyiséget. Ez a ház része volt. Ebbe belementünk, azzal a feltétellel, hogy fizet nekünk legalább egy bizonyos összegű bérleti díjat. Havi részletekben, visszamenőleg egy meghatározott összeget fizet. Ebben egyeztünk meg. Ezzel mentünk a bíróságra, megegyezve. Persze akadtak még komplikációk, de az ügyvédek és a tanúk, azaz mindenki, a bírónak is elmagyarázták, hogy a megegyezés megtörtént, zárja le az ügyet. Amikor az így megszületett ítélet alapján, végre, hosszú viszontagságokat követően az egyik este én csukhattam be a saját házunk ajtaját! Ez leírhatatlanul, nagyon, de nagyon felemelő érzés volt! Mint egy jó gazda egy jól végzett nap után. Így jutottam vissza a házamba.

Löwenberg Gábor könyvét június 5-én 18.00-kor mutatják be a Bálint házban