Spirál: Kovács Johanna kiállítása a Bálint Házban
Johanna művészetének alapmotívuma, grafikáinak és festményeinek hőse régóta
az emberi test. Ám az ő felfogásában és ábrázolásában a test mindig
valami más – ahogy régebben írtam ezekről az egyszerre szürreális,
egyszerre expresszív alakokról, a testek itt levedlik magukról a köznapi
hasonlóság bőrét, hol középkori lovagokra, csillagközi szörny-utazókra,
ősvilági rémlényekre emlékeztetnek bennünket
Az alkotóművész pályafutása voltaképpen igen paradox mozgás. Egyrészt folytonos egyenes vonalú haladás, a régitől az újig, a megcsinálttól a megcsinálandóig, a megoldottól a megoldandóig, s így, egyre tovább. Másrészt viszont folytonos helyben járás, vissza-visszalépés az újból a régibe, pontosabban fogalmazva: az újban a régihez, a megcsinált újra megcsinálása, visszapillantás az éppen megoldandóból a már megoldottra. Azaz folytonos továbblépés és folytonos visszalépés: a művész, mondhatnánk, körbe-körbe jár, mindig ugyanoda jut vissza, de mégis egyre magasabbra emelkedik közben.
Mindez többnyire öntudatlanul történik, a művész figyelme nem összpontosít állandóan erre a folyamatra. De vannak pillanatok a pályán, amelyek valamiféle számvetés alkalmaival szolgálnak, s ilyenkor maguk a művek is mintha érzékelnék, pontosabban érzékeltetnék, azaz magukon viselnék ennek a tudatosításnak a nyomait: előtérbe helyezik, kidomborítják, hogy ezúttal maguk is visszarévednek a korábbi pályaszakaszok munkáira, s ebből a visszarévedésből gyűjtenek erőt ahhoz a lépéshez, amelyet most éppen megtesznek.
S tulajdonképpen evvel magyarázhatnánk – mint ahogy Kovács Johanna is valahogy így magyarázza – a kiállítás első hallásra talányos címét. A „spirál” szó és a „spirál” fogalma ugyanis éppen ennek a különös mozgásnak, a folytonos előrehaladásnak és a minduntalan visszatérésnek a metaforája. Egyben jelzi azt is, hogy ennek a folyamatnak fontos pillanatához érkeztünk, hogy a kiállítás, amelynek a Spirál a címe, maga is szemügyre igyekszik venni azt a mozgást, amelynek állomása, s amelynek létét köszönheti. Azaz – manapság gyakori szóhasználattal – az itt kiállított műveknek külön-külön is, de együttesen is igen erős az önreflexív jellege: miközben azok, amik, egyszersmind kérdéseket is tesznek fel arról, hogy mik is, milyenek is, és miért azok, amik.
Ezt persze könnyebben veszi észre az olyan néző, aki már korábban is látta működésben ezt a spirált. Szerencsémre én ezek közé tartozom: Johannának több korábbi kiállítását nyithattam meg, közülük egyet, a Sókolonc címűt éppen itt, a Bálint-házban, 1998 októberében, kicsivel több, mint tizenkét évvel ezelőtt. Ezért számomra különösen érdekes és tanulságos látni a hat nagyobb méretű festményt, s látni bennük, hogyan ér Johanna művészete vissza oda, ahol már járt egyszer, s hogyan haladja meg, éppen a magasabb szintről való visszatekintés gesztusában a régebbi minőségét, anélkül, hogy a régit elhagyná vagy elveszítené. Mint ahogy azt is rendkívül izgalmas megfigyelni, hogyan köröz ennek a spirálnak a mentén önmaga eszközei és eljárásai körül is, hogyan veszi szemügyre a maga művészetének a csakis őrá jellemző kifejezési formáit és jellegzetességeit.
Elemi technikai szinten is megfigyelhető mindez. Johanna grafikusként indult, s ennek a műfajnak a fegyvertára lett hamarosan a birtoka. Innen váltott új csapásra a festői színek és formák meghódítására, miközben sokféle módon igyekezett megőrizni és a festészet közegében is hatni engedni a vonalat-körvonalat, a grafika alapgesztusát. Az itt látható képek is erről tanúskodnak: minduntalan visszatérnek a grafikai megoldásokhoz, miközben igen termékeny módon el is húzódnak ezektől a megoldásoktól. Néhány kisebb kép társaságában hat végleges, és egyébként Johannánál szokatlanul nagyméretű festményen tanulmányozhatjuk ezt a dinamizmust, grafika és táblakép, rajz és festés izgalmas párviadalát, feszülten termékeny összjátékát. Mégpedig – a korábbi kisebb és intimebb munkák után – szinte már-már monumentális arányokban.
A legizgalmasabb mégis az, hogy mi történik ezeken a képeken avval a témával, amely Johannát évtizedek óta foglalkoztatja. Az ő művészetének alapmotívuma, grafikáinak és festményeinek hőse régóta az emberi test. Ám az ő felfogásában és ábrázolásában a test mindig valami más – ahogy régebben írtam ezekről az egyszerre szürreális, egyszerre expresszív alakokról, a testek itt levedlik magukról a köznapi hasonlóság bőrét, hol középkori lovagokra, csillagközi szörny-utazókra, ősvilági rémlényekre emlékeztetnek bennünket, hol pedig valami szörnyű előtörténet nyomait viselik magukon, csonkaságukkal, sebzettségükkel és torzó-jellegükkel. Így van ez most is: alakjai hol különös torzók, hol bizarr bőrszínű groteszk figurák; akad közöttük jónéhány fejetlen alak, s még olyan is, amelynek állatfeje van; közös végtagú szörnyszülöttel is találkozunk, mint ahogy a szerves emberi léttel végképp szakító marionettfigurákkal is. Elroncsolódásuk mintha a könyörtelenül múló idő ügyében tett, egyszerre fájdalmas, egyszerre rezignált tanúságtétel lenne. Ha nem egyenesen kesernyésen ironikus tanúságtétel, mint például a Három grácia címet viselő festmény, rajta a Rubens-kép élettől áradó, a hús himnuszát zengő nőalakjainak megvénült és összeaszott másaival.
Fájdalmas, mégis higgadt, együttérző, ám kérlelhetetlenül őszinte festészet Kovács Johannáé, a magát nem kímélő, a maga legbenső szorongásaiból és balsejtelmeiből dolgozó művész művészete, mely diadalmasan fogja az alkotói intellektus hámjába ezeket a szorongásokat és balsejtelmeket, miközben semmit sem tompít zsigeri hatásukon. Kérem, fogadják ezeket a képeket avval az együttérzéssel, s adják át magukat ezeknek a képeknek avval az őszinteséggel, amellyel alkotójuk megalkotta őket.
