Demokratikus gyűlölet

Írta: Szombat - Rovat: Politika

így látja a világ Illustration by Carlos Latuff.jpg

Így látja a világ (Carlos Latuff illiusztrációja)

 

A magyar olvasó furcsállhatja ezt, hiszen a honi szélsőjobb ellen fellépők bízvást számíthatnak e szervezetek támogatására. Ám tudnivaló: miközben a nyugati emberjogi harcosok a régi vágású antiszemitizmust nem tűrik, az újabb keletű anticionizmusban gyakran maguk is sárosak. 

Nagy tényfeltáró riportot közölt nemrég az egyik vezető amerikai folyóirat, a New Republic a legnagyobb emberjogi szervezet, a Human Rights Watch (HRW) viselt dolgairól. Az előzmény: a HRW alapítója és első elnöke, Robert Bernstein a New York Times hasábjain nyílt levélben fordult szembe egykori szellemi gyermekével, szemére hányva annak Izrael-ellenes elfogultságát. „A HRW – írta – azok oldalára áll, akik Izraelt pária-státuszba akarják taszítani”. Mindez nem új, hiszen „a Vöröskereszt utáni legnagyobb civil szervezetet”, és nem egy társát már legalább egy évtizede bírálják az amerikai zsidó fórumok, Izraellel szembeni elfogultságot vetvén a szemükre.

 

*

A nagy nyugati civil jogvédő szervezetek javarésze a hidegháború éveiben látta meg a napvilágot. Dokumentálták és pellengérre állították a kommunista világban (elsősorban a Szovjetunióban) elkövetett jogsértéseket, de a latin-amerikai katonai junták és az afrikai/ázsiai despotikus rendszerek is bőven adtak munkát. Abban az időben a demokráciák még kisebbségben voltak a világ országai között, és e szervezetek a kormányoknál jóval bátrabban küzdöttek a jogsértések ellen, mert nem kötötték őket gazdasági érdekek, háttéralkuk, diplomáciai formaságok. A nyugati zsidóság erősen rokonszenvezett velük, mert napirendjükön előkelő helyen szerepelt a szovjet zsidók helyzete.

Robert Bernstein 1978-ben alapította Helsinki Watch-ot, miután a Szovjetunió aláírta a Helsinki szerződést, és számon kérhetővé váltak ott vállalt kötelezettségei. (A zsidók akkor is élenjártak az ilyen civil szerveződésekben: az Amnesty International alapítója, Robert Benenson, szintén zsidó családból származott.) A Helsinki Watch-hoz hamarosan csatlakozott a latin-amerikai diktatúrákat figyelő Americas Watch, s ezeket számos további regionális watch comittee követte, melyek 1988-ban – a nagy demokratikus világfordulat előestéjén – a HRW ernyője alatt egyesültek.

A ’89 utáni időszak a civil szervezetek (ekkor kezdték őket, angol rövidítéssel, NGO-nak nevezni) hallatlan fellendülését hozta. A hajdan alternatív szerveződések – komoly erkölcsi tőke birtokában – megérkeztek a politikai mainstreambe, és befolyásuk roppant módon megnövekedett. A HRW költségvetése ma évi 44 millió dollár, 90 országot monitoroz és évente több tucatnyi hivatalos jelentést tesz közzé (számtalan egyéb közleményről és háttéranyagról nem is beszélve). Az emberi jogok területén gyakorlatilag megkerülhetetlen. (Hasonlóan nagy befolyású szervezet a Freedom House szabadságjogok terén, a Médecins Sans Frontières az emberi élet és az egészség védelmében, stb.)

1989 után, a kommunizmus bukásával és Latin-Amerika demokratizálódásával az immár nehézsúlyú NGO-k prioritásai megváltoztak. Változatlanul figyelemmel kísérték a megmaradt diktatúrák (Kína, Kuba, Irak, Irán) viselt dolgait, de egyre erősebben fókuszáltak Izraelre. Mindez egy darabig érthető volt: a közel-keleti konfliktust övezte a legnagyobb figyelem, s Izrael szabad beutazást biztosított minden NGO-nak – amit Kínáról vagy Kubáról nem lehet elmondani. Izrael tehát könnyű célpont volt. Mindez a „békefolyamat” (1990-2000) optimista évtizedében nem volt nagyon feltűnő.

Robbanásszerűen változott a helyzet a második intifáda kitörése után. A világ tévéképernyőit elöntötték a palesztin gyerekholttestek premier plánban tálalt képei, és a kötelező felháborodásból az NGO-k sem maradhattak ki. A HRW is egymás után adta ki az Izraelt keményen bíráló jelentéseit, és hamarosan szembekerült az amerikai zsidó szervezetekkel, amelyek felhánytorgatták, hogy csaknem annyit bírálja Izraelt, mint a Közel-Kelet összes elnyomó rezsimjét együttvéve. A nagy NGO-k ugyan nem vállalták fel a „haladó közvéleményben” eluralkodó szélsőséges hangnemet (ahol Izraelt népirtással vádolták és a náci Németországgal hasonlították össze), de jelentéseikben Izraelt „megkülönböztetett figyelem” övezte. 2002-ben – mikor a dzsenini menekült-táborban zajló harcok során Izraelt „népirtással” vádolták meg – a HRW cáfolta ezt, de jelentésében súlyosan elmarasztalta Izraelt az emberi jogok megsértésében, miközben csak öt hónappal később ért rá foglalkozni az öngyilkos palesztin merényletekkel (melyek az izraeli akciót kiváltották) és öt évvel (!) később a Gázából Izraelre kilőtt rakétákkal – írja a New Republic idézett riportja.Az NGO-k körében eluralkodó hangulatról világos képet adott a 2001-es Durbani tanácskozás. Első nagy világtalálkozójuk, amely a rasszizmus elleni küzdelem jegyében ült össze, az elszabadult Izrael-ellenes (és gyakran nyíltan antiszemita) indulatok színterévé vált. (Durban neve ma már szimbólum az izraeli köztudatban.) A nagy NGO-k ugyan távol tartották magukat ettől a hangnemtől, de nem is ítélték el azt.

*

Robert Bernstein éveken keresztül próbált befolyást gyakorolni a hajdan általa életre hívott HRW irányvonalára, de sikertelenül. Alapítóként ma is általános tisztelet övezi, de álláspontját nem fogadják el. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor a HRW jelenlegi igazgatóját sikertelenül próbálta rávenni, hogy foglalkozzon az iráni elnök kijelentésével, mely szerint Izraelt le kell törölni a térképről. A megszólított a New Republic cikkírójának is kifejtette: „Mi nem foglalkozunk ilyen fenyegetésekkel, mint ahogy önmagában az agresszióval sem foglalkozunk. Mi csak azt vizsgáljuk, hogyan viselkednek… miképpen háborúznak.”

Ma a nyugati országok kormányai általában tartózkodnak az éles Izrael-ellenes retorikától – utóbbit az NGO-k, a civil szféra vállalja föl. A brit egyetemi oktatók szakszervezete (UCU) például már többször hirdetett bojkottot izraeli egyetemek, vendégtanárok és diákok ellen, amit Gordon Brown miniszterelnök elítélt, és válaszul egy brit-izraeli tudományos együttműködési programot indított el.

A civil szféra, a nyugati demokráciák szíve, ma az Izrael-ellenes akciók legfőbb hordozója. Innen indulnak ki a bojkottra, szankciókra, tőkekivonásra felhívó kezdeményezések, melyek mára elérték a szakszervezeteket, az egyetemi szférát, az egyházakat, a médiát, és mindenekelőtt az Internet világát. A nyíltan meghirdetett cél az általuk rasszistának kikiáltott zsidó állam gazdasági és politikai ellehetetlenítése, delegitimálása – ez a módszer Dél-Afrikával szemben már egyszer sikerre vezetett.

Izraeli stratégiai szakértők felhívják a figyelmet, hogy – nem is olyan hosszú távon – ez a veszély a katonai fenyegetéssel azonos súlyú lehet. Izrael gazdasága, tudományos élete súlyos károkat szenvedhet egy kiterjedt bojkott következtében. Arra is rámutatnak, hogy az ország erre a kihívásra nincsen felkészülve, mert hálózatok ellen csak hálózat léphet föl eredményesen. Kevéssé hatékony, ha – például – a gombamód tenyésző Izrael-ellenes blogokkal kormányszóvivők próbálják felvenni a harcot.

Erre alkalmas hálózatok, ma leginkább Amerikában léteznek. Ilyen az NGO-kat vigyázó NGO-monitor; az ENSZ Izrael-ellenes határozatait bíráló UN Watch; az egyetemi akadémiai világban tevékenykedő Scholars for Peace in the Middle East, vagy a campusokon eluralkodó Izrael-ellenes mozgalmakat kontrázó Stand with Us. Legnagyobb sikerük az volt, amikor a brit akadémiai bojkott kezdeményezőit ellenlépésekkel fenyegették meg: 400 amerikai egyetem vezetője írta alá azt a nyilatkozatot, hogy nem hajlandók együttműködni Izraelt bojkottáló intézményekkel.

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]