Az öreg Reb Simen

Írta: J. L. Perec - Rovat: Politika

„Micsoda kincset visz a hóna alatt, Reb Simen? Kezei remegnek, ahogy a szívéhez szorítja, és az öröm csak úgy sugárzik a szemeiből!” „Oh, ez csak a sófárom, az ünnepi sófárom!”válaszol Reb Simen zavart mosollyal. „Ünnepi sófár?” „Hát ez nálam már így van: Elul hónap hétköznapjain csak egy amolyan hétköznapi sófárt fújok. De ez itt egy drága, szépen megmunkált, ünnepi sófár!”
 

 

I_L_Peretz_.jpg

Jichok Lejbus Perec*

Tartja a kezében és nagy szeretettel nézegeti. Ez egy kicsi, vékony, hamuszürke, de kecses alakú sófár. Görbevonalú, mint minden más sófár, de olyan kedves és bájos, mint egy gyermek mosolya.
És Reb Simen reszkető ujjaival végigsimítja, felemeli a szakálláig, hogy a hosszú, finom, ezüstös szőrszálak a sófárt körbesimogatják. A két szentség – a szent, hamuszürke sófár és a szent, ezüstszürke szakáll – megérintik egymást és az öreg szemekből gyermeki öröm árad.

„Reb Simen, ugye szereti a sófárt?”

„Mint az életemet! Hiszen a világon a legeslegjobban a sófárfújást szeretem. Az apám, nyugodjék békében, földbérlő volt, ezért aztán egy faluban éltünk, és amikor kisfiú voltam, mindig irigyeltem a pásztort a furulyájáért. Megfújja, a juhok köré gyűlnek és néznek rá.

Na de egy sófár, az még ennél is többre képes: A lelkeket gyűjti össze, a zsidó lelkeket, éppen úgy, ahogy valamikor a Szináj hegy körül mind összegyűltek. És a lelkek figyelnek rá.

Nekem a világon legeslegkedvesebb a sófárfújás.

De nem minden sófárfújás!” teszi hozzá Reb Simen. „Például nem szeretem a hosszú sófárhangot Jom Kippur kimenetelekor… Amikor a sófárt a szájamhoz emelem, már majdnem mindenki lebújt a pad alá, hogy felhúzza a cipőjét. Ha körbenézek, olyan, mintha egy gabonamezőt látnék a viharban; a kalászok a földig hajolnak… És ekkor kell nekem a sófárt fújni! Hát ez egyáltalán nem kellemes!
És egész Elul hónapban nincs igazi örömöm a sófárfújásban. Kevesen és szétszórtan vannak az imádkozók, úgy, mint más hétköznapokon. Jönnek-mennek. A nyitott ablakokon behallatszik a piaci lárma, zsidó asszonyok és parasztok zsörtölődései, jól meg lehet őket egymástól különböztetni. Az iskolaudvaron utcagyerekek trombitálnak. Én fújom a sófárt, ők is fújják a magukét. Ettől aztán teljesen megzavarodom.

De Ros Hasanakor, akkor minden egészen más!

Az imádkozók ott állnak a csillogó szegéllyel díszített imaköpenyeikben, mintha királyfiak lennének. Hajlonganak, mint a friss, még zöldellő gabonakalászok egy Isten áldotta mezőn. Minden zúg, mint egy erdő, mint egy folyó.”
„Reb Simen, ugye még mindig gyakran eszébe jut a faluja?”

 

sofárfújók_Roee Yossef Suffrin alkotása_peretz cikkhez.jpg

Sófárfújók (Roee Yossef Suffrin alkotása)

„Igen, igen, azok a szép idők… A fiatalságom emlékei. Az erdő, a folyó… és még egy öreg malom is állt a folyónál. És amikor a szél fújt és az erdő és a folyó zúgtak, akkor az a buta fiú arra gondolt, hogy egy zsoltárt énekelnek és hogy az égből is rögtön a sófár hangja fog szólni. Igen, a régi szép idők …”

„És most milyen idők járnak, Reb Simen?”

„Most? Ha pészahkor a faluba megyek, hogy kikóseroljam a malmot, akkor most is hallom a folyó és az erdő zúgását, de most úgy, mintha haragudnának rám. Morognak: Téged innen elűztek, mi keresnivalód van itt? De amikor a szent helyeken állok, és a közösség imádkozva hajlong és zúg, akkor újra a jó öreg folyót hallom. Mindig hangosabban és hangosabban zúg, míg végül aztán ki nem önt. Egyszer csak sok láng, egy egész lángtenger emelkedik fel, emelkedik a mennyezeten és a falakon keresztül az égboltig, mint egy égő, lélektől izzó zsoltár! És aztán hirtelen minden tovatűnik… Csönd van, teljes csönd, a közösség visszafojtja még a lélegzetét is. Csak az előimádkozó pultján álló gyertyák sercegése hallatszik. És a gyülekezet az én imámra vár, az én áldásaimra! Most a szájamhoz emelem a sófárt. A dajen előmondja, és én fújom a Tekio-t a Teruo-t és a Sevorim-ot. A hangok világosak és tiszták, mint a kristálytiszta víz.”

 

Zamosc-i súl.JPG

Zamosc**-i zsidó iskola (1923. Fotók: Beit Hatfutsot)

Reb Simen szemei újra gyermeki örömtől sugároznak.

„Nahát, hogy ezt a maga korában még ilyen jól bírja, Reb Simen!”

„Oh!” mondja Reb Simen ”különben pedig olyan gyenge vagyok, mint egy őszi légy.”

„És a sófárfújáskor pedig olyan, mint egy oroszlán?”

„Össze se lehet hasonlítani, de tényleg olyan vagyok, mint egy oroszlán!”

„És mindig olyan jól sikerül Reb Simennek a sófárfújás?”

„Nem, nem mindig, van, amikor nehézségekkel kell megküzdenem.”

„Akkor, amikor a Sátán belebújik a sófárba, és eldugaszolja a nyílását?”

Öreg zsidó az utcán Zamoscban.JPG

Zsidó férfi Zamosc utcáján (1941)

„Oh, vannak sokkal nagyobb bosszúságok! A Sátán ellen megvannak a magam eszközei. Biztos, jól bevált eszközök.  És ha azok nem segítnek, akkor az ember azt csinálja, amit a berdicsevi rebbe csinált: Ivánnak kell fújnia a sófárt.” (1)
„Hát akkor miféle nehézség lehet még?”

„Hogy mi minden lehet még? Néha köhögő roham jön rám. Az én régi, öreg köhögésem, amit egyszer taslihkor szereztem. Negyven éve történt. Hogy mi eszébe nem jut a gojoknak! A pristav kiadott egy törvényt, hogy a zsidók nem mehetnek oda többé a város patakjához, hogy ott megszabaduljanak a bűneiktől. Azt mondta, hogy a morzsáktól, amit ilyenkor a zsebeinkből kirázunk, a patak tisztátalanná válik. Majd csináljátok ezt Jeruzsálemben, mondta.
Nos, persze, titokban odamegyünk a patakhoz. Mindenki egyedül indul, és ott lenn a pataknál találkozunk. A rendőrség észreveszi, és elkergetnek minket onnan. Mi rohanunk, ahogyan csak tudunk, kimelegszünk, futunk, az izzadság csorog rajtunk, bemegyünk a mikvébe, hogy egy kicsit lehűljünk. Én mindig gyenge voltam, és ettől aztán tüdőgyulladást kaptam. Isten segedelmével meggyógyultam, de megmaradt egy emlékem: a köhögésem. Aztán ha ez rám tör, akkor minden tagomban reszketek. Előfordul az is, hogy az áldásmondás után kap el.
Mit tegyek? A sófár reszket a kezemben, mint egy hal a vízben, és nem tudom a szájamhoz emelni. Ha felemelem, akkor a fogaimhoz koccan. De még egészen más dolgok is történtek velem!”

„Rosszabbak?”

„Hát persze. Az imaházzal szemben lakik egy goj, akinek van egy kutyája. És az a kutya akkor ugat, amikor neki tetszik. És amíg ugat, addig nekem várnom kell a sófárfújással. Volt, amikor egy órán keresztül ugatott, sőt, kettőig is, mintha egy rossz szellemet akart volna magából kiűzni, és nekem ilyen hosszan kellett várnom.

Aztán Ros Hasanakor tartják nálunk a katonai manővereket. Előfordul, hogy a katonaság zenekísérettel vonul végig a városon. A réztrombiták harsognak, a föld is belereng. A házak remegnek, az ablaküvegek rezegnek – és akkor fújja meg az ember a sófárt…

Néhány éve, épp Ros Hasanakor, tűz ütött ki az imaház mögötti utcában. Nekem pont akkor kellett a Teruo-t fújnom, ami nagyon jól indult. De akkor jött a tűzoltóság a tülkölésével, pont a közepében. Gondolod, hogy az emberek nyugodtan ülve maradtak? Nem, mind kifutottak, hogy lássák a tűzvészt. Én teljesen magamra maradtam a dajennal, az imakönyvvel és a sófárral.

Na, de három éve ennél egy sokkal, sokkal borzasztóbbat kellett megélnem. Éppen a Sevorim-ot kellett fújnom, ami gyönyörűen trillázva hangzott fel, és remegett a hang a teljes istenfélelemtől. Hirtelen megszólalt kint egy síp, egy kiáltás és csörömpölés – a pogrombanda jelent meg a piacon. Világ Teremtője, mekkora ijedelem lett! Az emberek el akartak futni, az ajtóhoz, az ablakokhoz nyomultak.

De akkor még élt az öreg Rebbe – emléke legyen áldott. Egy kicsi, vékony emberke, de mégiscsak egy rebbe. Felugrott egy padra és rájuk kiáltott: „Maradjatok!”, és a közösség megállt. „Csukjátok be az ajtót és az ablakokat!” Megtették, amit kért. Elsötétült bent – csak néhány gyertya égett az asztalon, és ijesztő nagy árnyékok mozogtak a falakon. Mindenkit rettegés fogott el, csak a Rebbe maradt nyugodt. „Fújd!” parancsolta nekem. És én fújtam. Az egész lelkemmel fújtam.

„A Sátánt lehet, hogy elűztem – teszi hozzá Reb Simen szomorú mosollyal – de a pogrombandát nem. Egy romhalmaz maradt csak a városkánkból. Hát ki tudna megfutamodásra bírni egy ilyen csapatot? Ki tudná elűzni őket? Legfeljebb a Messiás sófárja”.

 

*Jichok Lejbus Perec a jiddis nyelvű irodalom első klasszikusainak egyike, számon tartják úgy is, mint a jiddis anyanyelvű zsidóság öntudatra ébresztőjét. Egy igazi stetl-ben, Zamosc**-ban született 1852-ben, vallásos családban.  Kora rendkívül népszerű írója volt, az általa alapított Hazomir című folyóirat a varsói jiddis kultúra vezető fórumaként működött. 1915-ben. Varsóban halt meg, temetésén több ezren vettek részt.
  (1) A berdicsevi rebbe – az író egy anekdotára utal a berdicsevi cadikról, Levi Jichak ben Meirről (kb. 1740-1810)
A fordítás alapjául a Die Wunder von Chanukka. Geschichten zu jüdischen Fest- und Feiertagen, Union Verlag, Berlin, 1989. című kötet szolgált.

 

[popup][/popup]